Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Dylan és Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-07, 18:17

Dylan & Julian


Megérte várni egy kicsit a kocsiban, hiszen történt egy kis baleset a tetthelyen, amit nekem muszáj megnéznem...most bezzeg senki se szól semmit...helyes! Egy ideig az előző füstöt figyelem, kép készül róla, mint minden fontos dologról, majd ismét a tetemhez lépek. Gondolataimból feleszmélve megfordulok, Dylanra pillantok és leguggolok, majd egy újabb fecskendőt veszek elő és egy újabb adaggal kiszippantok belőle. Minden eddigi ismeretemet átfutom a másodperc töredékei alatt...imádom...
- Hexogén…nem… hexotol…nem...hetropenta...nem…tetrill…hm. Nem. Hexogén… ne...- ekkor ez az izé az üvegben valóban elkezdett forrni, eléggé büdös lett, így eldobtam kicsit messzebb, amerre senkit sem veszélyeztetett, majd felrobbant. Több figyelmet nem szenteltem neki, a tetem feje mellé térdeltem, senki sem akadékoskodik…addig a jó… előkapartam a kesztyűmet, felhúztam, majd a halott szemeit kezdtem figyelni. Fényes nappal van, tudom, de elővettem a mini zseblámpám és bekapcsoltam, majd a számba tettem és úgy világítottam a halott szemekbe. Az idegek a szemében tisztán látszódtak, vagy az erei ezek? Mindegy. Hogy találtam e valamit, az túlzás lenne...
- Bábjáték lett belőle…de nem a külső játszadozásra gondolok…megélhette a legnagyobb félelmét. – majd újabb fotókat készítettem közelebbről a halottról, eltettem a lámpám, ezután felálltam és Dylan mellé léptem, fejem ingattam...többre nem jutottam, majd az eddigiek talán segítenek.
- És most? Megyünk...  - na igen, tipikus...
- A hajléktalant meglátogatjuk? - teszem fel a lényegtelennek tűnő kérdést, majd leveszem a kesztyűm és kidobom a legközelebbi kukába, van másik. Újból visszaülünk a kocsiba és elhajtunk.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

 Words: Music:HM Hm
Note:

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-07, 17:41


Muszáj lesz az irodában töltenie azt a hetet, különben cseszheti az egész gyakornokságot. Persze, ha ügyesen csinálja és senki nem veszi észre, akkor kockáztathat. A szabadidejében úgyis azt csinál, amit akar. Nem lehet mindig ott mellette, nem szabhatom meg minden lépését és talán nem is tudnám.
- Már megint kezded, Julian... - szólok rá, ezt az egész "két ököl" dolgot hallva. Nem szeretem, amikor ezt csinálja. Amikor ilyen nagy okosságokkal áll elő és úgy oktat ki, mintha én lennék kezdő itt.
Ebbe talán jobb nem elmerülni, inkább erőt veszek magamon és rákérdezek, hogy honnan szedte ezt a képet. Tény, hogy érdekes és ha akarok, ha nem, piszkálja a fantáziám, de nem most akarok ezzel foglalkozni. Persze attól még kicsúszott a számon pár kérdés.
- Majd visszatérünk rá és meghallgatlak arról, hogy szerinted mi ez az egész - ezt veheti akár ígéretnek is. Beszélhetünk majd erről, de arra szinte semmi esély, hogy elismerjem, ami a képen van, az valami természetfeletti.
A nyomozó viszont belekavar az egészbe. Nem bántam volna, hogy nem keres meg minket azzal, hogy mi történt az üvegcsével. Látszik az arcomon, hogy a Pokolba kívánom, Juliant viszont ezúttal már meg sem próbálom megállítani. Csak zsebre teszem a kulcsot és kis késéssel megyek utána. Kezdem úgy érezni, mintha mást sem tennék, csak utána mászkálnék, hogy rajta tudjam tartani a szemem. Tényleg nyughatatlan egy kölyök az egyszer biztos.
A kérdésére csak aprót bólintok és hagyom, hogy a hulla körül tevékenykedjen. Addig én beszélek pár szót a másik fickóval, aki volt olyan rendes és elmondta nekünk, hogy mi történt az üvegcsével. Egyelőre nem jöttek rá, hogy pontosan mi ez az izé, de az is biztos, hogy nem viszik sehova a hullát, amíg ki nem alakítanak neki valami megfelelő és biztonságos helyet. Remek. Ezen kívül pedig, amire rájöttek? Összesen? A nagy semmi. Csak a látható jelek vannak. Hogy felakasztották, hogy kivéreztették, hogy van valami benne, ami robban. Az egyetlen komoly nyomot a fickó ruháján találták, ezen kívül pedig...
- ... és erről miért nem tudtam eddig? - persze, hogy idegesen és hangosan beszélek. Aztán jön egy kisebb káromkodás. Értem, nem én vagyok az egyetlen, aki ebben az ügyben nyomoz, de a fenébe is, biztosan én kapom meg, szóval nem lenne rossz, ha az olyan információkat, minthogy egy hajléktalan talán látott valamit, megemlítenék. Ahogy azt is, hogy már bevitték, csak arra vár, hogy valaki kikérdezze.
- Találtál még valamit, Kölyök? - hagyom ott kissé morogva az egyenruhást és lépek Julian mellé. Most már nem számít egy kis idő, hagyom kibontakozni, aztán irány a hajléktalan fickó. Minél tovább hagyjuk ott, annál szomjasabb lesz és neki nem víz kell, ha jól sejtem. Egy üveg tablettás bor és mindent elmond, ha egyáltalán előtte bármi oka lenne hallgatni. Ha csak egy kis esze is van, beszélni fog, én pedig ott leszek, hogy meghallgassam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-07, 15:05

Dylan & Julian


Mindünknek megvan a maga démona, mellyel küzd, s mely olykor felemészti. Az enyém az „1000%-an pörgő agyam”…. Azt hinné az ember, hogy két lehetőség létezik, vagy elfojtod a benned uralkodó dolgot, vagy pedig szabad utat engedsz neki. Sőt még harmadik lehetőség is van: hagyhatod elmúlni. Itt számomra mindig csak a második lehetőség létezett a mai napig. Sokszor gondolok arra, hogy milyen lenne az életem, ha nem lenne ez a „problémám”. Mennyivel könnyebben tudnám kezelni a mindennapos problémákat, akárcsak a többi ember. Lehetnék átlagos, mint Dylan és a többiek bent… Örülnék, ha minden ilyen egyszerűen menne, zökkenőmentesen, és gondtalanul. De úgy tartják, hogy az életben mindig lesznek olyan ismeretlen utak, amiket végig kell járnod, és elbukni, egymás után újra meg újra, és csak ettől leszel igazán teljes, ebből okulhatsz, és a hibáid után magabiztosan állhatsz fel újra, pozitívan és optimistán.   Mindig azok a dolgok sülnek el általában a legjobban, amik spontán jönnek és nincs bennük semmi szervezés. Amikor csak történik egy apró esemény, egy hirtelen felindulás, mely elvezet az adott eseményekhez. Ez a legizgalmasabb!
Úgyhogy el is tekintek attól, hogy esetleg megpróbáljam megmenteni a helyzetet, mert végső soron nem tettem semmi rosszat. Túl fog lendülni rajta, tudom, csak biztos időre van szüksége, hogy elfogadja az igazságot. Nekem pedig másom sincs, csak időm. Alapvetően szeretem a szemkontaktust fenntartani, mentális tekintetben épp eleget nézek a föld felé ahhoz, hogy a fizikai világban lehetőség szerint felfelé, de legalább is egyenesen előre tekintsek. Mindig megfigyelem a környezetet is, nem csak az embereket, hülye lettem volna akkor ott bármit is tenni, amikor van más út és mód arra, hogy az ilyesfajta "nézeteltéréseknek" véget vessek.  Az út, amit  választottam, nem egy tévedés… Nem tévedésből akarok nyomozó lenni. Mert akartam. Azt akartam, hogy végre legyek valaki.
Megmutattam neki azt a valamit, mire ő hátradőlt az ülésben, „kérésére” eltettem a mobilom és én is hátra dőltem. Dylan pokoli megértő tud lenni az allűrjeimmel szemben. Bár most túl mentem azokon is…egyszerűen követtem a megérzéseimet, aminek nincs vége…
- Hát persze. – sóhajtok, mikor meg az egy héttel jön, amit az irodában fogok tölteni. A probléma már csak az, hogy nekem kell a folyamatos pörgés, ami lefoglalja az agyamat 100% -ban, mint pl a mostani ügy is. Nem fogok bent maradni. Az egy kínzás lenne.
- Minden fejben dől el. Ha nem vagy elég okos, alakoskodó és fondorlatos, hiába van két jól megtermett öklöd, az csak két ököl, és mit sem ér egy jól megtervezett csapdával szemben. – vetem neki oda csak úgy mellékesen.
Rápillantok meglepetten, mikor rákérdez, hogy honnan szedtem a képet. De aztán ismét előre bámulok.
- Hét évvel ezelőtt kaptam lencse végre…a tájat fotóztam csak….   aztán feltűnt ez. - legyűrni az ösztönt, mely azonnal arra késztet, hogy a környezetem felmérjem és szemmel tartsam a legapróbb lényegtelen dolgokat is és másokat… képtelenség. Sok mindent ismerek és tudok, s talán önmagamat ismerem a legkevésbé.
Valahogy van egy olyan érzésem, hogy még nincs vége a „bulinak”. Mivel eleve én generáltam. Épp elég puskaporos a levegő, nem kellenek fölösleges bajkeverők. Vissza kéri a kulcsot…
Néha azt kívánom, bárcsak a jövőbe láthatnék. A feszültség ugyanis vibrációt kelt még a csontjaimban is. Idegesít. Kétségnek viszont nincs helye, így ösztönösen bízom meg saját képességeimben, még akkor is, ha egyszerűen fogalmam sincs róla, hogy mióta vagy éppen honnan erednek. Nyugtalan és ideges vagyok emiatt. Mindebből csak annyi látható, hogy teljesen merev és kifejezéstelen az arcom, nem moccanok, nem szólalok meg, levegőt is épp csak veszek. Fel tudnék robbanni. Minden gond nélkül. Hirtelen az egyik nyomozó tűnik fel Dylan oldalán és beszámolót tart az anyagról. Forróvá vált és felrobbant. Nem vihetik be elemzésre a testet. Hiszen nem tudják mitől is robbant fel.
- A levegő... és az üvegcsével való találkozása. Hát persze. Hála Merlinnek, még ha egy kis fejmosásba is került. – meg hála a hatodik és hetedik érzéknek… azzal ki is kapcsolom az övet és visszaadom a kulcsot, kiszállok a kocsiból és megyek megvizsgálni a dolgokat. A tetemtől alig 2 méterre állok meg, figyelem a füstöt, elemzek. Megint kattog az agyam...
- Kondenzált fázisú robbanóanyag, folyékony… de a színek...
Nem volt különösebben hangulatom ahhoz, hogy olyan cizelláltan fogalmazzak, amit az emberi fül is képes befogadni, így sokkal egyszerűbb és érthetőbb, nem merülnek fel olyan pontok, hogy esetleg nem fogalmaztam elég világosan.
- Dylan. Maradhatunk még? - kérdezem meg, hátha mégse lett olyan sietős a vissza út.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

 Words: Music:HM Hm
Note:

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-07, 13:53


Amit én is megértenék. Hát persze. Erre inkább nem is mondok semmit, csak marad az előbbi szigorú tekintetet, amiből még azt is ki lehet olvasni, hogy talán jobban tenné, ha csendben maradna és kész. De persze nem, ő mondja tovább én pedig már azon agyalok, hogy vajon mennyi járókelő áll meg és les erre legalább pár másodperc elejéig. Nem mintha számítana.
- Ne gyere nekem a nagyokos szöveggel! - szólok vissza, de semmi mást nem fűzök hozzá. Amit akartam elmondtam, nem akarok tovább vitázni arról, hogy miért nem kellett volna ezt tennie és miért lesz ő is pont olyan - legalábbis egy ideig -, mint a többi gyakornok. Ott fog gubbasztani napi nyolc órában egy papírhalom fölött és ennyi. Ebből semmiképp nem engedek. Akkor sem, ha ennek a vér... vagy annak helyén lévő akárminek a megvizsgálása vezet minket nyomra.
Talán már éppen azon kezdenék gondolkodni, hogy egy hét elég is lesz neki az irodában. Hogy annyi idő alatt majd az eszébe vési, hogy hiába kezelem általában szinte társként, attól még egy francos gyakornok, semmi több... De aztán leállítja a kocsit és elveszi a kulcsot.
- Mi a...?! - be sem tudom fejezni, mert már nyomja elém a rohadt telefonját. Persze, hogy azonnal megnézem, egy pillanatra mintha elgondolkodva ráncolnám a homlokom, de aztán megrázom a fejem. Ha egy részemet érdekelné is, hogy mit látok pontosan, akkor sem most van itt az ideje, hogy ezt megbeszéljük.
Viszont legalább nem kiabálom le a fejét azonnal. Csak hátradőlök az ülésben és nézek magam elé. Nincs kedvem most tovább tanulmányozni és rájönni, hogy mit látok.
- Akár el is teheted a telefont. Nem tudom, mi az, de biztos nem egy szörny vagy hasonló - már elég nyugodt a hangom, de az egyértelmű, hogy hiába hozta fel ezt az egészet, attól még nem felejtem el, amit az előbb művelt.
- Ez semmin nem változtat. A következő egy hetet az irodában töltöd, ahogy minden más gyakornok - dörzsölöm meg kicsit a szemeimet. Ilyenkor mindig újult erővel tör rám a fáradtság és ez ellen semmit nem tehetek. Már amúgy is kezdem megszokni.
- Figyelj, majd megbeszéljük ezt a kép dolgot, oké? Csak nem ma. Amúgy is honnan szedted? A netről valahonnan? - persze sejtem én, hogy nem mutatna nekem egy, az internetről leszedett képet. De attól még mi mást mondhattam volna? Arra csak nem kérdezhetek rá, hogy hol és mikor sikerült ezt lefényképeznie? Vannak furcsa dolgok az életben, ezt már én is kezdek elfogadni, de ez az egész szörnyek meg természetfeletti dolog túl sok nekem. Főleg úgy, hogy velem mi történik.
- Visszaadnád a slusszkulcsot? - nyújtom fel a kezem, hogy kérem és most. Lehet, hogy nem indítok azonnal, ha megkapom, de attól még jobb, ha ideadja és nem viselkedik úgy, mint egy duzzogó kisgyerek, aki inkább elveszi az apja kulcsát, csak az nem menjen dolgozni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 22:29

Dylan & Julian


Beülök Dylan mellé a kocsiba, ahol aztán néma csend fogad, bekötöm magam és várunk. Majd kapom a fejmosást. Lehet nem ezt a reakciót várta, de nem tudok mit tenni...
- Mert tudni akartam valamit... amire nincs értelmes magyarázatom. Illetve olyasmi, amit megértenél.
Összefoglalja a maga módján a történteket. Hosszas mondatokat zsugorít egészen apróra. Olyan, mint egy hatalmas szemétprés.

- Minden amit teszel, előbb utóbb visszaszáll rád, nem igaz? Nagy felelősség de kettőn áll, mindkét fél helyett nem lehetsz te a kibaszott megváltó!  - dörrenek fel kissé, helyettem ne döntsön senki, ha valamit elbaszok akkor azt basszam el én, és ne más.
Mind ostobák vagyunk. Ki ezért, ki azért, akad olyan, aki csupán azért, mert azt meri remélni, hogy a holnap majd jobb lesz. A holnap soha nem lesz jobb! A holnap csak egy illúzió! Délibáb! Olyan ma, amit soha nem érhetsz el. Mert mindig ma van. Ma van most és ma van aznap. Ez épp csak annyira kellemetlen, mint tovább vagdalni egy végtelenül felnyílt sebet. Ma este már nem fáj jobban, mint fájt volna napokkal, évekkel ezelőtt. Az egész testünk egy keserűen vibráló húsköteg, nincs se vége, se eleje.
- Várj! - nyúlok a kormány után, mielőtt elhajtanánk innen, majd hamar leállítom a kulccsal a járművet és ki is kapom, mind ezt egy pillanat alatt. Majd hátra dőlők és nem várom meg, hogy ismét lebasszon.
- Korábban... azt mondtad nem hiszel a természetfelettiben. - kapom elő közben a mobilom és egy régi képhez lapozok, amin egy igen érdekes alak áll az út szélén. A feje ráncos, a pofája megnyúlt, ráadásul az orra helyett, valami másféle légzőszerv helyezkedik el. Felé nyújtom, tisztán látni lehet a tagot. Ráadásul nem is szerkesztett, hozzá se nyúltam a képhez. Hét év óta most lesem meg újból.
- Akkor ezt, minek könyveled el? Egyáltalán mi a tököm ez?  - észnél kell lennem, talán jobban, mint valaha, már csak miatta is, hiszen mostanában furcsa a viselkedése...
 

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: HM Hm
Note: XD
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 21:54


Tényleg nagyon sok mindent elnézek neki, de ez a húzása most túl sok volt. Nem rohanhat csak úgy be a helyszínre, csak mert támadt egy megérzése vagy egy talán használható ötlete. Nem érdekel, ha ezen múlik az ügy megoldása, akkor sem teheti meg, mert ezt itt nem így szoktuk.
De persze beszélhetek én hozzá, láthatóan egy szavamat sem fogja fel. Ettől függetlenül elmondom a magamét és máris rángatom ki a sikátorból, de ami a lényeg, el a hulla közeléből. Nem kicsit dühösen nézek utána, amikor elindul a kávézó felé, hogy rendezze a számlát, meg összeszedje a dolgait. Úgy tervezem, hogy megvárom a kocsi mellett, de persze végül inkább beülök. Azután, hogy belerúgtam dühömben a felnibe. Azután, hogy egy kisgyerekes anyuka mérgesen néz rám. Na meg azután a szánakozó pillantás után, amit az egyik nyomozótól kapok. Csak csukom a kocsiajtót és a kormányon támaszkodva várom, hogy Julian ideérjen, majd beszálljon.
Vagy egy percig még ezután sem szólok semmit. Nem lenne rossz, ha értelmesen tudnék vele beszélni, de ehhez muszáj összeszedettnek lennem. Ami piszok nehéz, minél kevesebb időt töltök alvással.
- Idefigyelj, Julian - kezdek bele nagy komolyan, először csak magam elé bámulva, aztán viszont már ránézek. A haragon kívül semmit nem lehet kiolvasni a tekintetemből.
- Mire volt jó az egész? Azt hiszed, nem jöttek volna rá, amikor elviszik a hullát és mondjuk felboncolják? Az orvosok. Akik értenek hozzá és azonnal a laborba küldik, ami benne van vér helyett - elég korholó a hangom, de legalább már nem kiabálok vele. Nem tudom elképzelni, hogy nem gondolt erre a lehetőségre. Okos kölyök, tudnia kellett, mi a következő lépés és, hogy az ilyesmivel majd foglalkoznak az orvosok.
- Nem rohanhatsz be a helyszínre csak úgy, mert támadt egy ölteted. Azt hittem, ennél neked több eszed van. Hogy megbízhatóbb vagy - teszem még hozzá, de részemről ennyi is volt a nagy beszéd. Egyetlen dolgot akarok még vele közölni, az pedig biztos, hogy még ennyire sem fog neki tetszeni, mint az eddigiek.
- Remélem tudod, hogy ezzel nem csak magadnak ártottál. Tarthatom miattad a hátam és hallgathatom a Nagyfőnököt, hogy miért nem tudlak visszafogni. Irány az iroda, Kölyök - nem mondom ki nyíltan, de egyértelmű, hogy egy időre jobb, ha megbarátkozik a papírmunka gondolatával. Nem fogom magammal hozni és nem csak azért, mert talán már nem tartom olyan megbízhatónak, hanem azért is, mert nem tehetem meg.
Túl sokat kockáztattam, gondolhattam volna, hogy valami hasonló lesz a vége, aztán nézhetek szembe a következményekkel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 21:13

Dylan & Julian


Túlbonyolítanám a dolgokat, ők se tudtak semmit...többre jutottam mint ők összesen. Aztán vagy húszan itt ténykednek. Mindenki jóval idősebb nálam...és semmi...  Ha más sorrendben kötöm össze...aztán én bonyolítom túl...Eszembe jut valami, talán csak én vettem észre, de sehogy sem tudom megfogalmazni a felettesemnek, ki előttem ül. Aztán visszarohanok a helyszínre, nem foglalkozva senkivel, semmivel. Persze új év, új fogadalom, és új elhalálozási lehetőség. Tökre pozitív. Kiszedtem a tagból a vért és elemeztem. Ez segít abban, hogy épelméjű maradjak. Bár nem sok időm maradt, feltűnt Dylan is. Hallottam a hangját, sőt a többiekét is, de próbáltam kizárni őket és erre a valamire koncentráltam.  Megszűnt az időérzékem, a percek, órák összemosódtak, mintha csak valami ragacsos kulimásszá sűrűsödtek volna.
Most komolyan, ha csinálsz valamit, akkor legalább élvezd is. Ha a kávézóban említettem volna meg neki, hogy ha van még benne vér, akkor elemezzék azt is, hiszen a tűszúrások...tuti elküldött volna a francba, mert túlbonyolítom...ezért magam akartam bebizonyosodni arról, hogy igazam van. Magán akció. Na ja, nem bízok a véletlenre én se semmit. Sűrűn úgy se csinálok ilyet...már csak azon kapom magam, mármint visszabillent a valóságba az, hogy kikapják a kezemből a cuccot.
- Hé. - kapom fel a fejem, majd pillantok Dylanra, aki kissé ideges...beszélni...akar...velem... megragad és már indulok is. A büntetés nem is lenne büntetés, ha nem érezné az ember a súlyát, nem igaz?  Ez csak egy szaros hullámvasút! Azt hiszem...Az élet arra való, hogy elégjünk benne, és ha már égés, hát tegyük a legnagyobb lángon.  Jó döntés? Helyes cselekedet?  Nem léteznek ilyenek.   Mit is mondhatnék neki? Hazudni nem fogok, na nem azért, mert szent lennék, egyszerűen tartom annyira Dylant hogy ne valami légből kapott mendemondával üssem el a kérdéseit. Tisztelem és felnézek rá, még ha néha olyan furcsa is. Bár ki nem az? Visszatérek a kávézóba, kifizetem a két kávét, majd összecuccolok magam után, táska fel és megyek ki az autóhoz.  

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: HM Hm
Note: XD Ugyan
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 20:29


Tudom én, hogy válaszolhattam volna neki valamivel... megértőbben is, de legalább ez az egy, amiben még biztos vagyok. Nincs semmi más a világon, csak az ember gonoszság, meg az őrült fejek, amilyen a sajátom is kezd lenni. Az agyamra megy a kávézóban lévő alapzaj, de azon kívül, hogy párszor megmasszírozom az orrnyergem, semmi más jelét nem mutatom, hogy zavarna. Utána meg már úgyis Julian jegyzeteit vizsgálom. Néha hümmögök, majd a kávém után nyúlok, megiszok újabb pár kortyot... és azon kapom magam, hogy ez megint kiürült.
- Remek - motyogom az orrom alatt, aztán visszatérek a jegyzetekhez. Végül is van benne logika, de az írással nem vagyunk előrébb. Bár, ha úgy vesszük mégiscsak haladás, hogy tudjuk, milyen nyelven nem íródott.
- Túlbonyolítod, Julian - nem mintha ne hinnék neki. Talán tényleg van valami ebben a pontösszekötősdiben, de én nem venném ezt olyan biztosra. - Ha más sorrendben kötöd össze, akkor pedig más szót ad - nézek rá nagyon is komolyan, a következő pillanatban viszont már csak azt veszem észre, hogy elrohan mellettem.
- Julian! A rohadt életbe! - már állok is fel az asztaltól, az eddig mosolygós nő felé intek, hogy mindjárt jövök és fizetek, viszont most van annál fontosabb dolgom is. Persze még hallom, ahogy utánam kiabálnak, de eszembe sincs törődni a kellemetlenséggel. Meg kell állítanom!
De persze bármennyire is rohanok, nem érem utol időben a kölyköt. Már ott áll a hulla mellett én pedig még a többi nyomozó szitkozódását hallgatom, hogy kezdjen valamit az "emberemmel", különben tarthatom a hátam miatta a nagyfőnöknél.
- Mi a büdös francot csinálsz?! - kiabálok azonnal, amint megállok mellette. Nem érdekel, hogy mit talált, nem érdekel, hogy akár ez fontos is lehet. Csak őt figyelem és látni az arcomon, hogy most túllépett egy bizonyos határt. Elhozom magammal a helyszínre. Rendben van. Megengedem, hogy kutasson. Ez is rendben. Mindenbe belenézhet, semmit nem tiltok meg neki, erre...
- Hogy képzelted, hogy csak úgy ide rohansz? Zseni vagy, tudom, de ez nem jogosít fel arra, hogy önállósítsd magad! Értesz engem? Figyelsz egyáltalán rám? - nem igazán tudom letekerni a hangerőt és talán nem is akarom. Elég dühösen nézek rá és tényleg nem számít, hogy mit talált. Végül csak intek a fejemmel, hogy valaki jöjjön és vegye el tőle a rohadt üvegcsét.
- Jól van, viszem már - morgom oldalra az egyik nyomozónak, aki nagyon akadékoskodik, hogy tűnjünk el innen. Nem csodálom, ő volt az, aki eddig nem is akarta őt beengedni ide, egy perccel ezelőtt pedig csak úgy beront ide... nélkülem...
- Fizesd ki a rohadt kávét, szedd a cuccod, aztán beszélni akarok veled - eszemben sincs megvárni, hogy magától induljon meg. Nyúlok a felsője után és annál fogva indítom meg kicsit előre. Nem érdekel, hogy megalázó neki, nem érdekel, ha hőbörögni fog, mert úgy bánok vele, mint egy rossz gyerekkel. Ezt akkor sem engedhette volna meg magának és ő is jól tudja.

/Bocs :D/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 19:02

Dylan & Julian


A vissza kérdezésére csak elmosolyodok és megvonom a vállam. A lényeg, hogy én értem, nem, nem akarok meghalni, nekem ez az életem. Amíg az agyam pöröghet a kacifántosabbnál kacifántosabb dolgokon, addig nem is kell más.
A kávézóban pedig teszem a dolgom, kattog az agyam, miközben felvázolom a füzetbe a fontosabb tényeket. Fordításokat, meg hasonlók. Kérdésemre elég komolyan válaszol, ránézek, az ábrázata is elég szigorú. Majd visszanézek a füzetemre, egy újabb felmerülő dolgot beleírva.
- Csak...kérdeztem. - felelem vissza, majd mikor befejeztem az írást, a kávémba kortyoltam, a "társam" pedig elhúzta előlem a füzetet, hátra dőltem a széken és figyeltem, ahogy átnézi a firkálásomat. Annál többet nem tudok mondani neki, mint amit elolvas. A telefonomat babrálom, a képeket nézegetem, hátha többre jutok...szavaira rápillantok, figyelem, ahogy átnyálazza az irományom, hátha tud valamerre indulni belőle. Mindig ez van. Leírom mire jutottam, ő meg megoldja, vagy én oldom meg az egészet és neki marad az elkapásos rész. Visszapillantok a mobilomra és felnagyítom az áldozat karját. Szerencsére modern mobilom van, szóval tiszta a felnagyított kép is, ahhoz képest, hogy messziről lett lekapva. A karján, a csuklótól a hajlatig apró tűnyomok helyezkednek el, összesen 14 darab és más helyeken. Elhúzom a főnöktől a füzetet és megcsinálom magamnak a szúrások helyezkedését benne és összekötözöm. Egy szó. Hm...ugyan az, ami a falon volt...de mi a faszom ez?
- A tag karján szúrások, ezeket a megfelelő helyen összekötve, ugyan azt kapjuk... - ingatom meg fejem, hiszen teljesen ismeretlen számomra ez a nyelv.
- Dylan, ez kicsit talán, lehet hülyén fog hangzani, de... - pillantok rá, majd megvakarom a fejem, nem is tudom, hogyan mondjam meg úgy neki, hogy ne csapjam ki nála a biztosítékot. De aztán nem is folytatom, elpillantok róla, majd előkapok egy fecskendős tűt és már ki is rohantam otthagyva mindent, rohantam a hullához. Utamat állták, de erőszakoskodtam, úgy sem értenének meg. Sikeresen előre furakodtam és letérdeltem a hulla mellé.
- Ezért még kapni fogok... - motyogtam, majd a tűt beleszúrtam a halott csuklójába, ahol az egyik tűnyomot véltem felfedezni és "vért" vettem tőle. Ahhoz képest, hogy kivéreztették, jött belőle valami fekete, utána pedig valami lilás zöldes lötty. Amint ez belekerült az üvegcsébe, felemeltem magam elé, hogy lássam. Elmerültem benne....

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Csak úgy Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 17:37


- "Ami buli"? - nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek vissza. Ha ez a mondat valami más helyzetben hangzik el, biztos, hogy elmosolyodok. Néha még azt is elfelejtem, hogy nem hiába "kölyök" ő. Általában túl komolyan fogalmaz, nagyon összeszedetten, de az ilyen apróságok emlékeztetne a valóságra.
Arra már inkább nem mondok semmit, hogy igen, én is itt vagyok. De tudtam, mit vállalok és amúgy is, mi mást csinálhatnék? Pont azért jöttem ide és lettem az, aki, meg képtelen vagyok elviselni a nyugalmat, amit egy átlagos munka ad. Így legalább van hova haladni és csak ez számít. Sokat úgysem veszíthetek, csak az életemre kell vigyáznom, semmi és senki másra. Vagyis... Jó Julian tud vigyázni magára. Most már tudja, mit kockáztat, megtettem mindent, amit kötelességem, nem igaz?
- Érd be ennyivel, mert nem mondok többet - vágok vissza kicsit morgolódva, de eszemben sincs hagyni, hogy újra elöntse az agyam az őrület. Inkább nem is foglalkozok vele, csak kis gondolkodás után viszem magammal valamivel közelebb a hullánkhoz. Elmondom neki, amit sejteni lehet, majd egy pillanatra elhallgatok.
- Jól van nagy okos, akkor a többit találd ki magadtól - nem mintha egyelőre mi többet tudnánk eddig. Ráadásul ez a nagy harag sem valódi részemről, de nem szeretem, amikor így viselkedik. Rendben, szeret úgy tenni, mintha ő lenne a főnök és néha tényleg többet tud nálunk, de attól még egy gyakornok marad. Egyelőre.
Mégis szívesebben hallgatnám a nagy megállapításait és a hangosan kimondott gondolatait, minthogy újra meglássam azt a rohadt árnyat a szemem sarkában. Szerencsére még mindig egész jól kezelem az ilyesmit. Ha kell, könnyedén kimagyarázom, de Juliannak van annyi esze, hogy ne kérdezzen, csak jöjjön velem, amikor felvetem a kávé ötletét.
Bent a kis kávézóba a kedves, mosolygó nőre nézek és már mondom is, hogy mit kérünk. Nagyrészt furcsán üres szemekkel bámulok magam elé, de az agyam közben ezen az egész ügyön jár. Minél tovább gondolok rá, annál különösebb a helyzet.
- Tessék? Dehogy, és azt ne mondd, hogy te igen. Nincs más csak az emberi gonoszság, ezt jobb, ha megjegyzed egy életre - mondom nagy komolyan, szinte már szigorúan, mint valami tanár. Jobban teszi, ha nem merül el az ilyen badarságokban, különben nem lesz jövője a nyomozók között. Ha csak egyszer azzal állít oda, hogy ezt valami szellem tette vagy tudom is én, onnantól ő lesz a helyi őrült fiú. Ha egyáltalán megtarthatja a munkáját és nem lesz aktakukac.
- Sikerült megfejteni, hogy mi ez az írás? - kérdezem, aztán már fordítom is magam felé a jegyzetfüzetét. Úgysincs más benne, csak ami a munkához kapcsolódik, vagyis megnézhetem, mit firkált. - Ha még ma vagy holnap találunk valami használhatót, akkor talán elkapjuk a gyilkosunkat, mielőtt mást is megölne - azt persze nem teszem hozzá, hogy ehhez az kell, hogy egész éjszaka bent maradjak és beletemetkezzek a bizonyítékokba. Nem mintha egy pillanatig is bánnám. Végre valami, ami eléggé lefoglal ahhoz, hogy eszembe se jussanak az álmaim.
Ennek örömére újabb nagy korty kávé a forró, gőzölgő csészéből. Egy percet sem fogok aludni és ez így lesz rendjén.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 17:00

Dylan & Julian


Avilágért sem adnám fel ezt a tanulást, már jó pár éve eldöntöttem ezt és pont, ebbe még anyámat sem hagytam beleszólni. Ilyen alkalmat nem eresztek el, nem én.  
- Minden ügy megér annyit. Az életben semmi sincs ingyen, nekünk pedig dönteni kell, megfizetjük-e valaminek az árát, vagy kidobjuk. Ha már van választási lehetőség, miért ne válasszuk azt, ami buli? -  kezdek visszatérni a saját ritmusomba, bár még azért odébb vagyok tőle.  
- Te is tudod, hogy az életeddel játszol... mégis itt vagy. - fejezem be ennyivel az előzőt. Némileg kockázatos döntés, de mindenféleképpen ragaszkodom hozzá. Nem akar belekeverni... mégis mibe?
- Ez nem válasz! - csattantam fel kissé, majd egy újabb fotót készítettem az írásról. Kérdései egyre inkább felcsapnak, elsodornak az érzéseim, végtelen tengerként ide-oda hánytorgatva és mikor az egyik mikor a másik part kerül közelebb. Ránézek, de mire válaszolnék, egy igennel, folytatja. Visszapillantok az írásra.
- Épp azon vagyok... - nem is vettem észre, hogy többen lettünk, csak Dylan hangjára pillantok fel és megyek utána. A hullától másfél- két méterre állunk meg, nincs letakarva, szóval lássuk azt a bizonyos medvét. A fönök megszólal, erre elmosolyodom.
- Köszönöm szépen a ténymegállapítást, erre én is rájöttem. - csak azt nem gondoltam komolyan, hogy ez bármit számít. Egyrészt azért, mert én sosem tévedek. Nem engedhetem meg magamnak sem a hibákat, sem a tévedéseket. Dylannak csak megered a nyelve! Talán pszichológusnak kellett volna mennem, ha már így tudok hatni az emberekre. Az előbb jóformán elküldött a picsába, most meg megosztja velem a tudni valókat. Sajnos ennél közelebb nem mehetek, így is szigorú szemek merednek rám...érzem a hátamon.
- A bokáin végighúzódó nyílt sebekből ítélve valóban láncon lógatták fel, de akkor még élhetett, ezután vághatták el a torkát, vagy hagyták szenvedni, miközben a testét nyirbálták... - elemzek kicsit úgy hogy a főnök is hallja, bár észre sem vettem, hogy mindez hangosan jön.  Ismét előveszem a mobilokat és képeket csinálok róla, felnagyítok bizonyos részeket, hogy jobban lássam. Hadakozott és ez lett a veszte...a halott szemei fennakadtak. Elfordítom a fejem róla, majd csinálok még pár fotósorozatot. Vészhelyzetben jössz rá, milyen is vagy valójában. Minél többször kerülsz éles, szokatlan helyzetbe, annál könnyebben veszed az újabb akadályokat. Én túléltem a veszélyeket, túlléptem az élet csapdáin. Képes voltam sikeresen venni az akadályokat, akkor is, ha azok újak, és szokatlanok voltak. A becenevem hallatán kizökkenek az elemzéseimből, majd a férfire nézek, aki ismét furcsa...
- Rendben. - felelem ennyire tömören a dolgokat, majd utána megyek. Később közelebb kerülhetek a hullához, de most más feladatom van. A szöveg a falon. Engem is foglalkoztat.
Elmegyünk kávézni, a mobilomat babrálom és felnagyítom az írást, minden apró részletet végig kell nézni rajta. Valahogy így sokkal nyugodtabb, hogy nem kell az igazit néznem. Beültünk a kávézóba, míg vártuk a kávét elővettem egy füzetet és ceruzát, megírtam a falon lévő dolgot. "Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam." De egyik nyelv se passzolt össze hozzá. Rengeteg ismert nyelvet leírtam, áthúztam, majd a kávémba kortyoltam. Majd a hulla képéhez pörgettem, majd vissza a felirathoz.
- Hiszel a természetfeletti dolgokban?

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Csak úgy Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-06, 14:29


Nem akartam vele kiabálni és főleg nem akartam, hogy lássa milyen vagyok, ha egy pillanatra engedek a fejemben tomboló őrületnek. De most már késő ugye. Kell pár másodperc, amíg csak nézek rá és tényleg azt várom, hogy eltűnjön a szemem elől és megcélozza a kocsit, ahogy mondtam neki. De persze, hogy marad, én pedig legszívesebben újra kiabálni kezdenék vele.
De nem teszem. Maradok csendben, majd kis idő múlva szólalok meg újra. A suttogó hangom nem kicsit furcsa az előbbi kiabálás után.
- Nem, nem fogod hagyni. Nem arról van szó, hogy vért láttál és kiborultál. Ez normális - elhallgatok egy pillanatra, vágok egy grimaszt, majd kimondom, ami a fejemben jár. - Az életeddel játszol, remélem tudsz róla. Komolyan ér neked ennyit egyetlen ügy? - nem akarom neki részletesen kifejteni, de nem egyértelmű? Ez nem egy hétköznapi gyilkos, nem egy bosszúszomjas ember. Itt nem arról van szó, hogy valami piti üzletember már évek óta gürcöl, most pedig megunta, hónapok óta, remegve tervezgeti, hogy kicsinálja a főnökét. Ez annál komolyabb és az ilyenek bárkinek utána mennek. Nem akarom, hogy pont ő legyen a következő célpont, csak mert rájön olyasmire, amire más nem.
Okos kölyök, ez nem vitás, ezért is gondolom meg kétszer a következő válaszom. Ha egy röpke másodpercre meg is fordul a fejemben, hogy bármit eláruljak abból, ami velem történik, hát hamar elvetem. Alig észrevehető a hezitálás, aztán már jövök is egy elfogadható válasszal.
- Csak nem akarlak belekeverni, ennyi az egész - most már igazán nyugodt a hangom. Mintha az előbb semmi nem történt volna és fordulok is a fal felé. Próbálom kiolvasni a feliratot, de egyáltalán nem ismerős. Fogalmam sincs, milyen nyelven íródott.
- Maradni akarsz? Segíteni? - teszem fel a végső kérdést, de rá sem nézek. Várok egy keveset, de már azelőtt tudom a választ, hogy szóra nyitná a száját.
- Fejtsd meg nekem, mit jelent a szöveg - mondom és intek az egyik közeledő helyszínelőnek, hogy itt is nézzen körül, kerítsék el az egészet. - Most viszont gyere velem - indulok meg a hulla irányába. Lehet, hogy az előbb nem engedték be, de mielőtt bárki is belénk tudnak kötni, pár méterről rá tud nézni a halottunkra. Megállok a fal mellett és a fejemmel arra intek.
- Kivéreztették egy biztos. Valahova fellógatták a lábánál fogva és hagyták, hogy elvérezzen. Gondolom kellett neki... vagy nekik a felirathoz - egy kicsit elhallgatok, megvárom, amíg elhalad mellettünk valami újonc. Eléggé sietős neki, fogadok, hogy ő biztos kiadja magából a reggelit a szomszédos sikátorban. - Az egyetlen, ami biztos, a bokáján a lánc nyoma és az, hogy valaki még szórakozásból összevagdosta. Nem volt nekik elég a felnyitott nyak... - be sem fejezem, csak megrázom a fejem. Bárki is a tettes, biztosan nem csak elgurult a gyógyszere. Komplett őrült és a maga kis világában egy zseni. Biztos vagyok benne, hogy nem maradt itt nézelődni és a forgalom ellenére régen elhúzott.
- Kölyök... - kezdek bele, majd újra meglátom a szemem sarkában az előbbi árnyékot. Arra kapom a fejem, de megint nincs ott semmi. Alig hallhatóan elkáromkodom magam, aztán befejezem a mondatot. - ... igyunk még egy kávét, amíg lecseng a lelkesedés, aztán már nem fog senki szólni, ha meglát a hulla közelében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-05, 23:14

Dylan & Julian


Aruhadarab a helyére kerül. Kérdéseimre válaszol, bár eléggé furán...ám mikor elemezni kezdek, jóformán rám üvölt...a nevemen szólított. Valami baj van. Nem, velem. Vele. Egy kissé talán ijedten figyelem és hallgatom őt, még sose láttam ilyennek. Talán a zaklatott a helyes kifejezés erre, azt hiszem.
Nem épp egy  "egy helyben" ülő fiú vagyok, aki várja, hogy elé pottyanjon egy sült galamb, ezt ő is tudja nagyon jól. De az, hogy nem vehetek részt ebben, na meg menjek vissza a kocsihoz... Ez némi haragot és gyanakvást gerjeszt bennem. Tekintete olyan mély, mint az ásító Pokol. Azt hiszem, ha meglenne a képességem belé tekinteni, magába rántana a téboly. A válasza hallatán szemöldököm az égbe szökik, bár inkább csak afféle megszokásként, nem azért, mert meglepődtem. Ez nálam olyan, mint másnak a hajba túrás… Ez sokkol. Szó szerint, annyira, hogy egyszerűen mást se tudok csinálni, csak mogorvábbá tenni az ábrázatomat. Arcom kissé élénken árulkodik az érzelmeimről, a rosszallásomról, összevonom a szemöldököm, tekintetem ádázzá válik, mintha meg akarnám torolni, hogy ilyesmit a fejemhez vág. Csak a lényeget mondja, és azt is olyan átütő egyenességgel, hogy csaknem megkérdőjelezem azt hogy valóban egy nyomozó, gy olyan ember, akire felnézek... áll e itt előttem…itt egy kicsit elpattan a fonal, mert még maga a gondolat is felcsigázott, minél jobban tilt valaki valamit, a másik annál jobban csinálni fogja. Remélem, ismeri az efféle dolgot. Lassan hűl vissza az indulatom és térek vissza a normál kerékvágásba. Kicsit elragadtattam magam. Mindenkivel előfordul.
Értetlenül állok. Ez a legegyszerűbb és legtömörebb megfogalmazás a helyzetemre. Mert egyszerűen le vagyok merevedve, döbbenve és alapvetően  kedvem lenne cifrábbnál cifrább káromkodássorozatot elereszteni, ahogy lassan csikorogva elindulnak a fogaskerekeim.  De ha valaki azt gondolná, ez a legteteje az egésznek, az téved, velem együtt.  Gondolataim árja megfagy, ahogy megpillantom a férfi rideg tekintetét.   A pulzusom az egekben járhat valahol az izgatottságtól.
- Szerinted, abba fogom mindezt hagyni? Csak mert történt egy durvább helyzet? Túlélem. De... mi van veled? Furcsa vagy. - felelem kissé nyugodtabban, felé fordulva.
- Mi aggaszt ennyire, Főnök? - talán elmagyaráz valami apró kis részletet, amiből felfogok bármit is és össze tudok rakni bármit is belőle, de lehet elküld melegebb éghajlatra.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Csak úgy Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-05, 22:42


- Jól leszel, hát persze. Majd ha kiadod magadból a reggelit - nem vagyok csalódott vagy ideges, mégis elég különösen jönnek a szavak. Mintha valami idióta megjegyzés lenne, de aztán elhallgatok. Nagy levegőt veszek és végre elhúzom a kezem, hogy a hajamba túrjak. Nem akarok ráparancsolni, hogy húzzon innen a fenébe, de talán tényleg túl sokszor rángattam magammal már a helyszínre. Nem hiába húzta a száját több nyomozó is, amikor nem egyedül állítottam be.
Most egész biztos az elhatározás bennem, hogy ezentúl kétszer is meggondolom, hogy az irodában hagyjam és tényleg a papírmunkát bízzam rá Mindenki más így tesz, kezdem érteni, miért. A ruhadarabot meglátva csak egy zárható, felcímkézhető zacskót veszek elő, hogy csúsztassa bele, majd megvizsgálják a laborban. Viszont a szokásos dicséret nem jön, ami olyankor szokott, ha talál valamit. Igazából fel sem tűnik, hogy ezt most elmulasztottam.
- Valami hasonló, de cafatokban lóg rajta. Nem csoda, hogy elhagyott belőle pár darabot útközben - mondom egy grimasz kíséretében, ezek után viszont csendben maradok. Egyre kevésbé akarom, hogy ebbe az egész ügybe belefolyjon.
- Nem mondtak semmit - ez már elég idegesen jön, nem fogok neki beszámolni arról, hogy a fickót szerintem a lábánál fogva akasztották fel és kivéreztették. Nem itt halt meg ez biztos. Ha a jelek erre is mutatnának, bármilyen elhagyott is egy sikátor, képtelenség itt felakasztani egy felnőtt embert és megvárni, amíg minden csepp vére kifolyik valami tálba.
- Julian, állj le! Mi nem érthető ezen? - legszívesebben nekinyomnám a falnak, hogy felfogja a szavaimat. Bár még én magam sem értem az okot, amiért ennyire ki akarom hagyni ebből az egészből.
- Nincsenek ujjlenyomatok, nincs semmi az ég világon, csak a rohadt vér a falon meg egy félig szétszaggatott hulla - próbálok én nyugodt maradni, de nagyon nem tetszik nekem ez az egész ügy. Aztán rájövök miért. Látszik az arcomon a nagy felismerés. Megvan az ok, amiért nem akarom belekeverni a kölyköt.
- Ha azt mondom, hogy irány a kocsi, akkor odamész. Ebből az ügyből kimaradsz. Hiába tudnám hasznodat venni, hiába van több eszed, mint a sikátor másik végén a fejüket vakaró nyomozóknak együttvéve, ebben nem fogsz részt venni - nem szoktak ilyen kirohanásaim lenne, de most megvan rá az okom és ha a szép szóból nem ért, akkor emlékeztetem rá, hogy ki az igazi főnök és jönnek az új szabályok.
Nem mintha tényleg figyelhetném minden lépését és megtilthatnám neki, hogy titokban nyomozni kezdjen. Talán elérném a célom, ha elmondanám, miért tiltom ettől ennyire, de egyelőre ezt eszemben sincs megosztani vele. Nem vagyok köteles magyarázkodni. Még ha meg is engedném neki, hogy itt maradjon, most az egyszer, később akkor is más munkát kapna tőlem, amivel lefoglalná az ezer százalékon pörgő agyát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-05, 22:10

Dylan & Julian


Lépéseket hallok, majd meghallom az ő hangját is, egy kicsit meg is nyugszom, biztonságban érzem most már magam..azt hiszem. A lámpa fényét a falra világítom, Dylan is odapillant. Bár én még mindig nem nézek semerre se. Azon kapom magam, hogy a főnök keze a vállamon landol, egy kicsit összerezzenek, talán ez az ami visszaránt a valóságba. Kérdezésére nem kap szóbeli megerősítést. Tisztán látható rajtam.
- Jól... leszek. - pillantok a szemeibe, majd mikor visszaküld a kocsihoz, ellököm magam a faltól. Ez olyan, mintha most csalódott volna kicsit bennem. Jól van, nem sűrűn látok falra hányt vért, ekkora adagban főleg nem, ráadásul olyan hirtelen történt....
- Nem! Maradok. - emelem fel a másik kezemben lévő csipeszt és azon logó szürkés ruha fecnit.
- A hullán milyen színű ruha van? - ha ugyan ilyen színű, akkor itt ölték meg, ha még sem, akkor ez a gyilkosé, de még akkor sincs meg a kirakós teljesen, ami bosszant. Rápillantok a vérre, de inkább tovább világitok a falon, le fel, majd el hosszában. Egy vérrel írt felírat, mégis mennyire facsaták ki szerencsétlen áldozatot. Nem tudom elolvasni, nem épp a mi nyelvünkön van, előkotrom a zsebemből a telefont és csinálok pár fotót. Így hamarabb túl jutok ezen, ha csak képen kell néznem.
- Mit mondtak a hulláról? - azért kérdezem, mert ha "kifacsart" állapotban van, az nem sokat mond nekem se.
- Akkor se itt halt meg. - elemzek tovább az eddigi tényekből, a nyomozói, mentői összefoglalókból.
- Két gyilkosunk lehet. Az egyik megölte, de nem itt...csak ide hozta. - nem Dylanek mondom, csak amit eddig megtudtam, azt vázlatolom fel hangosan. A szokás nagy úr.
- A másik pedig... ezt hagyta itt nekünk...- majd rápillantok a főnökömre is, nagy kerek kérlek szépen szemekkel.
- Tudsz nekem szerezni ujjlenyomatokat a terepszemlélőktől?

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Csak úgy Note:Hirtelen megvilágosodás XD
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   2014-12-05, 21:02


Általában tényleg beviszem magammal Julian a lezárt területekre, de van, amikor nem lehet vitatkozni. Talán ha elég kitartó lennék, most itt lenne mellettem, de nem volt erőm hozzá, hogy jó érveket hozzak fel. Az pedig biztosan senkit nem győzött volna meg, hogy megbízható a kölyök és jó szeme van, hadd jöjjön. Így végül hátrahagytam és irány a hulla. Nem mintha nem várna meg, de attól még sietősen szedem a lábaimat. Tényleg nem szép látvány az egyszer biztos, de legalább van mit nézni rajta. A sérüléseket, a szakad ruhát és azt a különös, rettegő tekintetet, ahogy még most is maga elé bámul. Felteszek pár kérdést, hogy mire jutottak a többiek, mit találtak, de semmi több. Nagyrészt a falnak döntött fickót figyelem. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni. De már az is lehet, hogy megint az agyam játszadozik velem. Akkor pedig biztos csak képzelődök, amikor a szemem sarkából egy árnyat látok felbukkanni, majd eltűnni egy pillanat alatt. Megfeszül az egész testem és arra kapom a fejem, de persze már csak az egyik nagyképű nyomozó értetlen tekintetével találom szemben magam. Ja, hogy nem látott még ilyen szépen szétszedett hullát?
- Mindig van egy első alkalom - morgom, de közben elnézek mellette. Az egész sikátor üres arra. Az ég világon semmi nem ólálkodik ott és főleg nem valami arc nélküli árny.
Már éppen visszatérnék az legújabb barátom vizsgálatához, amikor felhangzik Julian kiabálása.
- Mi a fene van? - motyogom magam elé, de már indulok is meg a hang irányába. Elég érdekes, hogy senki nem mozdul rajtam kívül. Valószínűleg csak én hagytam el valahol félúton a nyugalmam, azért ilyen sietős. De hogy közelebb érek, már lassítok, nincs itt semmi baj.
- Mit találtál? - ahhoz képest, mennyire szedtem a lábam, hogy ideérjek, most teljesen nyugodt a hangom, először rá nézek, aztán a falra és ott is marad a tekintetem jó pár, hosszúra nyúlt másodpercig.
- Ne válaszolj, már látom - válaszolom meg a saját kérdésem, de egyelőre eszemben sincs komolyabban a vérrel foglalkozni. Pont úgy, ahogy a hulla nem megy sehova, ez is tud várni még pár percet. Helyette Julian mellé lépek és valami különös oknál fogva a vállára teszem a kezem. Azt hiszem, ezt nevezik biztatásnak.
- Minden oké, Kölyök? - valami nincs rendben vele, ezt én is látom, de mégsem kérdezhetem azt, hogy mitől borult ki ennyire. - Na jó, menj vissza a kocsihoz és tedd magad ott hasznossá - nem akarom, hogy bármit elrontson, vagy eltűnjön az a fene nagy lelkesedése. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem a társam, csak egy gyakornok, aki nem szokott hozzá még az ilyen látványhoz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Dylan és Julian   2014-12-05, 20:12







Dylan & Julian


Megrémisztem? Hát, ha valamit csinálok, azt rendesen csinálom, nem véletlen akarok nyomozó lenni. Nem az unalom elűzése érdekében csinálom azt, amit.
- Ha szereti az élő moziműsort, akkor marad. Ha pedig nem tudott elmenekülni bizonyos okokból, akkor ott ragadt. Nekünk csak meg kell találni és elkapni. - felelem teljesen komoly hozzáállással. Nem vezethetek, valahogy sejtettem... de azért megkérdeztem. Szeretem megkérdezni, hátha egyszer igen lesz a válasza... néhány másodperc és már indulunk is. Végre. Jó volt kiszabadulni a levegőre, mély lélegzetet vettem a hűvös frissességből, hogy rendesen átszellőzhessen a fejem. Olyan volt, mint fél lábon ugrálni, hogy kiszórjam az összes kínzó dolgot a fejemből. Majd be a kocsiba, öv be és megyünk a legközelebbi kávézóhoz. Épp csatoltam ki a biztonsági övet, mikor rám szólt, meglepetten pillantottam rá, de akkor csapta be a kocsi ajtót és vonult be. Alig telt el két perc és már vissza is tért 2 kávéval, az egyik nálam kötött ki.
- Köszönöm. - mosolyodtam el, majd a kanállal bekevertem, van benne cukor, jól van, nem felejtette el, hogy nem szeretem a keserűt. Gondolom ő megint tisztán issza, minden nélkül. A sajátomat gyorsan lehúztam, mint ahogy a vízzel szokás...nem cicózok vele.
Egy stop tábla, épp szólalnék meg, de már késő volt, Dylan nem lassított, inkább a gázra lépett. Néha tökre furcsa, a két ülés között hátra pillantok, csak a szokásos zsinórban jönnek utánunk az autók. Így hát fordulok is vissza előre. Végül a tett színhelyére is megérkezünk. Kiszállok és számomra ismeretlen nyomozók közelítenek felénk, igazolványt és miegyebet kérnek. Én csak azt tudom felmutatni, ki vagyok és épp gyakornok.
- Mi? Miért nem? De... - órákig tudnám folytatni az értelmetlen kérdések áradatát, minden kérdőjel helyén sötétbe haló segélykiáltás ébred és hal meg hamvában.  Hiszen tisztán és érthetően közölték, nem mehetek a hulla közelébe, csak Dylan. Rápillantok. Ő elmegy kérdezősködni, nekem meg marad a szokásos nóta. Olyan nyomok keresése, amit csak én veszek észre.
Való igaz, hogy  a találj ki valamit kategória az én esetemben egészen hajmeresztő következményekkel járhat, köztudott ugyanis, hogy ilyenkor nem teljesen vagyok normális. Dylan néha nem a szavak embere, sőt általában nem beszél arról, ami foglalkoztatja. Ha pedig mégis, akkor szófosása van.  Egy ideig még figyelem, ahogy a hulla felé közelít, hogy részleteket tudjon meg, majd megfordulok és keresgélni kezdek. De az a legcélravezetőbb, ha a hullától a másik végében a sikátorban kezdeném. El is indulok, nagy ívben kikerülve az egész pereputtyot.  Hogy miért vagyok itt? Mert nem félem az ismeretlent és más az értékrendem, mint a többi embernek. Úgy érzem, többre vagyok hivatott. Ez a gondolat nagyon mozgatja a fantáziám, így kicsit lelkessé válok...nagyon... Egy jobb kanyar, majd megállok, hiszen sötét van, ide fény semmi sem jön be. Előveszem a táskámból a zseblámpám és a földre világítok vele, jééé, egy patkány... Haladjunk, a fény jobbra, balra, előre...de sehol semmi. Néma csend. Majd egy ruha foszlány 1,5 méterre tőlem. Lábaim kapkodom, elő a csipeszt és felkapom vele a kis piszkot. Ahogy egyenesedek fel, a lámpa fénye a falat világítja be, tekintetem is oda vándorol. A mellkasom fel-le vonaglik, ahogy a lelkem a bőröm alatt. A szívem viszont rendellenes sebességben kezd dobogni. Testemben minden izom azonnal görcsösen összerándul. A felismerés szikrája egy pillanatra megrázza lelkem, de a tudatom gátat akarna szabni a látottakon. Az elmém azonnal felvázolja számára a felhozatalt, olyan élesen, mint ahogy soha, vagy legalábbis olyan pontossággal, amiről nem tudtam, hogy lehetséges. A falon a vér rá volt hányva a falra hatalmas pleccsniben. Ez mind egy embertől származna? Felordítok. Pont ezt nem akartam látni.  Ez még kicsit sokk számomra.
- Dylan!
Ahogy háborgó elmém kicsit lenyugszik és kiverekszem magam az érzelmi hullámvasút kocsijából, reflexszerűen lehunyom a szemem és elfordítom a fejem kissé. A lámpával inkább a talajra világitok és a vérrel szemközti falhoz hátrálok.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Csak úgy Note: Esti olvasni való
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Dylan és Julian   

Vissza az elejére Go down
 
Dylan és Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Dylan Sprayberry
» Dylan O'Brien

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros :: Utcák, parkok, közterületek-