parker;; chris

Egy magabiztos, mégis makacs ember vagyok, mindig nekem kell, hogy igazam legyen, plusz ha akarok valamit meg is szerzem. Legyen akár az egy magasabb cél, vagy valaki, akit meg szeretnék kapni. Általában érdekelnek mások problémái, szeretek javítani is ezen, sokszor humorral, de együttérzés is van néha, vagyis próbálok együtt érezni, de ez nem mindig megy. Rendes alaknak tartom magam, kedves is vagyok, amíg valaki megérdemli, de cseppet sem vagyok egoista, az nem az én terepem, akkor se menne, ha akarnám, mert nem gondolom, hogy lenne mire fenn hordanom az orrom.
Nem vagyok magas, és vékony, erős a csontozatom, emiatt nem leszek sose vékony, izmosnak izmos vagyok, de nem annyira, amilyenre a nők buknak. A hajam is világos, nem olyan hosszú, de nem is rövid, én bele tudok túrni, és ennél jobban a többi nem érdekel. Szemeim kéken ragyognak, ami imponál pár embernek, de ettől függetlenül annyira nem mozgat senkit. És ez érdekel engem? Bevallom, hogy nem. Tudok küzdeni bárkiért, csak nem akarok, ahhoz valakinek nagyon meg kell fognia engem, hogy ne adjam fel két szó után, és ne egy buta liba legyen. Nem vagyok egy Einstein, de hülye sem, így ez nekem fontos.

Égnek a szemeim, nagyon, ezért megdörzsölöm őket, hogy ne érezzem annyira. Fáradt vagyok, nagyon, de ébren kell maradnom, így hajnali háromkor is, muszáj megírnom ezt a beadandót, különben megbuktat a tanár. Mindig ezt csinálja, az a legfontosabb neki, hogy tönkre tegyen, mert nem tetszik neki a stílusom, és az, hogy nem tanulok óráról órára. Nem sok olyan gyerek van az osztályban, aki így tanulna, de ő kiszúrt engem és eldöntötte, hogy tönkreteszi az életemet. Nem elég neki, hogy sportolok, és ha megbuktat akkor abba kell hagynom az egészet. Nem, neki ez nem elég, neki minden el kell vennie tőlem.
Valami furcsa hangot hallok a hátam mögül, így akaratlanul is arra pillantok, hátam mögé, de egyáltalán nem látok semmit. Csak az ágyam van ott és egy kis éjjeli szekrény, amin egy kislámpa van. A lámpa árnyékot vet a világoskék falra, és egy ideig azt nézem, elgondolkozva, de az árnyék hirtelen megmozdul. Mintha sokkal nagyobb lenne, mint volt, de én csak elhessegetem ezt a gondolatot és visszafordulok a laptopomhoz és a biológia könyvemhez.
- Túl hajszoltam magam, csak ez a baj... - ezt próbálom beadni magamnak, de nem nagyon megy, hiszen megint hallom a hangot. Most kizárom, figyelmen kívül hagyom, és a billentyűket ütöm, ahogy a szavakat írom be a gépbe. A hang egyre közelebb kerül hozzám, egyre hangosabb lesz, és ott romlik el a technikám, mikor a fülembe suttog valaki, majd elragad a sötétség.

- Szóval hányszor is álmodja ezt, egy héten? - kérdezi meg a vastag keretes szemüvegű pszichonyuszi, akihez nagyjából egy hónapja járok, emiatt az egy visszatérő álmom miatt.
- Nagyjából háromszor, amikor nem veszek be altatókat. - igen azt kell szednem, utálom, igaz, hogy este jó az, tudok aludni vele, rémálmok nélkül, mert annyira nem tudok aludni.
A doki valamit írogatni kezd, azt hiszem egy receptet, amit át is nyújt. Tudom mi van ráírva, a múltkor mondta, hogy nem kapok több altatót, hanem nyugtatókat kell majd szednem. Nem fogom bevenni egyiket sem, vagyis maximum az elején párat, de ha az agyam is betompul abbahagyom. Úgy nem tudok majd sportolni, sőt nagyon semmit sem tudok majd csinálni, én meg utálom a tehetetlenséget.
Megszólal az óra, hogy lejárt a nekünk szánt idő, így a doki fel is áll, én egy szót sem szólok hozzá, csak mikor lépek ki az ajtón. Igen elköszönök tőle, ennyire bunkó még én sem vagyok. Utálok idejárni, ezt ő is tudja, az anyám is tudja, de mióta apával elvált nem érdekli őt semmi. Én kettejük közt ingázom, mert mindkét szülőm igényt tart rám, engem viszont egyikük sem érdekel, így hagyom magam. Csak ne kellene kétnaponta helyet változtatnom.