Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Night at the Museum - Dylan & Ben

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-07-16, 11:30


Nos igen, talán nem olyan rossz ötlet telefonálni, de biztos vagyok benne, hogy más már megtette. Akárki. Valaki. Szóval felesleges nekem is erre pazarolni az időt. Talán már kint vár egy kisebb csapat, próbál tervezni, bejutni. Nekem viszont addig idebent tenni kell a dolgom és persze miért ne rángatnám magammal Hale-t? Tényleg tudnám használni a segítségét. Élesbe ez be is bizonyosodik. Amikor már az oszlop takarásában lapulok és ő előáll a történetével. Bármilyen kockázatos is a helyzet, azért van egy pillanat, amikor elmosolyodok. Aztán vissza komorba és figyelek, várom a megfelelő alkalmat. Kezdem azt hinni, hogy ez így nem fog menni, hiszen a fickó nagyon ott ácsorog.
De aztán megteszi az első lépést. Majd a másodikat. Harmadikat, míg végül elhalad előttem. Úgy tűnik, egyre gyorsabban szedi a lábait. Át kell gondolnom magamban a lehetőségeimet, de sajnos nem ölhetem meg. Ez nem teljesen önvédelem... ki tudnék mászni, ha megtenném, de... Végül agyalás helyett, csak hangtalanul a fickó mögé lépek és azonnal megtalálva a tökéletes helyet, ahova ütnöm kell a nyakánál, már esik is össze a nagymenő.
- Most már van fegyverünk - jegyzem meg alig suttogva, ahogy elszedem a legújabb barátunktól.
- Pár órára ki van ütve - teszem hozzá, ahogy felnézek Hale-re, majd már csak a fegyvert vizsgálom. Mondanám, hogy örülök neki, amiért hangtompítós, de nincs időm kiélvezni a pillanatot.
Nem tudom, mivel tájékozódnak a társai, milyen szuperérzékeny a fülük, de jönnek. Valószínűleg egyetlen percünk sincs, így nem tudjuk elvinni a fickót az útból, elrejteni. Hale-re nézek. Most jön az ő terve. Menekülünk és meghúzzuk magunkat. Lehet, hogy dolgozik bennem a kötelességtudat, lehet, hogy egy részem szereti a hőst játszani. De ez nem az az alkalom. Az életem azért nem akarom a kelleténél jobban kockáztatni.
- Fel - mondom még egész halkan és biztos, ami biztos alapon a frissen szerzett fegyvert magamnál tartva indulás. Remélhetőleg nem kell külön mondanom vagy magam előtt lökdösnöm, hogy szedje a lábát gyorsan, de csendben.

/Bocs, nem lett kilométeres hosszúságú roll )
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-07-14, 22:23

 What the fucking hell?

Dylan & Ben

Bólint, hogy a pasas lefelé ment, én pedig nagyon remélem, hogy tényleg látta, és nem csak arcoskodik.
Mert a lenti akcióval szembesülve, az sem lenne épp logikátlan, miszerint azért lett felküldve a pasas, hogy a többi, fölöttünk magasodó emeleten is ellenőrizze az esetleges civileket, őröket, takarítószemélyzetet, bárkit, aki valahogy belepiszkálhat a tervbe, és gondot okozhat. Mint például Nadia. Az viszont nem fér a fejembe, hogy aki leütötte, és elvette a fegyverét, miért nem vette számításba, hogy körülbelül tíz-húsz percen belül fel fog ébredni. Vagy addigra már végezni akarnak az akcióval? A túszok elvégre csak addig kellenek, amíg lenyúlják a szajrét, legyen az pénz, vagy kiállított érték.
Ennyi idő tehát, amíg meg kellene próbálnunk életben maradni. De a nyomozó uraságnak ez túlságosan kényelmes feladat lenne, nem, neki esze ágában sincs nyugton maradni.
- Például! – vágom rá a kérdésre pillanatnyi habozás nélkül a legkomolyabb ábrázatomat magamra öltve. – Inkább, mint kinyíratni magam egy tucat fegyveressel a maga kedvéért. – Hát tényleg megzakkant ez a fickó? Erre mondjuk már korábban is gyanakodhattam volna. Hogy hősi halott akar lenni, az oké. Még meg is értem. Elvégre nyomozó, majd biztos bekeretezetik a nevét, az ő példájával bátorítják az újoncokat, legendákat szőnek köré, a családja kap egy rakás pénzt – már ha van neki ilyen –, de én? Nekem semmi kedvem elhalálozni, a francba is. Még harminc sem vagyok, a világ szeret, túlságosan fájdalmas lenne a búcsú.
Az pedig, hogy csaliként emleget, cseppet sem javít a személye felé fűzött bizalmamon.
- Eddig mást se nagyon mondott, csak lerángatott ide. Szerintem menjünk vissza, hívja fel a szaru barátait, várjuk meg, amíg kijönnek, vagy ezek elmennek, mást úgyse tehetünk – morgom vissza a fojtott mormogására. Az fel sem merül bennem, hogy a lépcsőfordulóban ácsorogva, alig egy fél emelettel elválasztva néhány terroristától, nem kizárt, hogy még ezzel is sokat megengedünk magunknak.
Abban pedig csak reménykedek, hogy hatnak rá az észérvek. Nyilván ez a legjózanabb megoldás, tessék, kiböktem én, ha neki ilyen nehezen megy a gondolkodás. Bizonyára az adrenalin teszi. Vagy így ötven felé már az agya is kezd elrozsdásodni.
Nem szólok, csupán nagy, méricskélő szemeket meresztek rá, mikor szóba hozza a szellőzőben randalírozást. Próbálom kötni valamiféle ötlethez, de... most őszintén, mi olyan kurva bonyolult azon, hogy visszamegyünk, és megóvjuk az életünket?! Kezd feldühíteni a pasi. Az adrenalin már így is dolgozik bennem, nem hiányzik még ez is. Nagyon nem.
Elfordulok tőle, és már mennék is vissza, ha nélküle, akkor nélküle, mikor hirtelen mégis megtorpanok. Odalentről hangos kiabálás üti meg a fülem, és amit kiveszek belőle, cseppet sem megnyugtató. A „nézz körül odafent”, és az ajtócsapódás egyértelmű szignálja után csak még inkább odagyökerezik a lábam a felismeréstől: ez az alak rohadtul, de felénk tart.
Reed megfogja a karom, némán tudatva, hogy meg ne merjek mozdulni, mert ha bármi zajt csapok, felfedeznek és lepuffantanak. A gond csak az, hogy ha maradok, akkor is ugyanez fog történni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy életem legnagyobb – és talán legutolsó – hibáját ebben a pillanatban követem el, de visszafordulok.
A meglepetéstől moccanatlanul nézek le a kezembe fektetett vasra, majd vissza Reedre, és leolvasom a szinte hangtalanul mozduló ajkairól a haditervet. Na, ne – lükteti a mellkasom egyre nagyon sebbel-lobbal. Erről kurvára nem volt szó!
De mire válaszolhatnék, már hátat is fordít, és belopódzik az egyik oszlop mögé. Ebben a pillanatban, azt hiszem, képes lennék széttörni a fején ezt a fémrudat. Mégis...
Ekkor hallom meg az első mozdulatokat. Az illető ruganyosan közlekedik felfelé, cipőtalpa halk, ritmikus toppanásokkal ütközik a fokokhoz, ruhája susogása jól kivehető a mélységes csöndben. Még nem látom, de tudom, hogy minden gyors lépéssel közelebb kerül.
Nyelek egyet. Most már kiszorul a fejemből Reed, és a felháborodásom, hogy mégis milyen jogon teszi kockára az életem. A pulzusom már nem a fellobbanó dühtől, hanem az adrenalintól dübörög. Az ujjaim erősen ráfonódnak a vasrácsra, és mereven a lépcsőfordulót szuggerálom.
Csak ekkor döbbenek rá, hogy mit is csinálok. Miért feszültem be ennyire? Miben különbözik ez a helyzet az extrém sportoktól, amiket szenvedélyesen űzök, és amik során bűnös élvezetet nyújt, hogy minden elsuhanó pillanatban csak egy hajszálon függ az életem? Mért nem fogom fel ezt is úgy, mint egy nehezített terepű, laza snowboardozást?
Le is engedem a mereven magam elé tartott vasat, kifújom a levegőt, és futólag Reedre pillantok. Majd a fickóra, aki épp most bukkan elő a fordulóban, kihasználom, hogy lefelé néz, bizonyára arra számítva, hogy ez az emelet már tiszta, csak abban reménykedek, hogy nem ő volt, aki Nadiát leütötte. Én ugye nem láttam az elkövetőt. Mielőtt azonban megpillanthatna, magam szólítom meg.
- Hé, jöjjön gyorsan! A feleségem megsérült – nagyon igyekszem, hogy figyelmen kívül hagyjam a derekán lógó fegyvert, látom, hogy a fickó megtorpan, és nyomban a nála himbálózó tárgy felé kap. Oké, semmi vész. Beszélni, csak beszélni kell.
- Kérem. A feleségem elájult, itt van a mosdóban. Épp segítségért indultam... – tagolom viszonylag lassan és érthetően a szavakat, a feszült arckifejezést azért nem kell megjátszanom. A fickó ugyan a fegyverre tette a kezét, de a periférikus látásom nagyon is észleli, hogy a mozdulat többi része elakadt. Talán sikerült megzavarnom. Lenézek a kezemben tartott vasdarabra. Na igen, már csak ennek kéne adni valami értelmet.
- Letört a törölközőtartó... – emelem meg egy kicsit a cuccot, jelezve, hogy erről beszélek. Még véletlenül sem fegyvernek szánom, vagy valami ilyesmi. – Ebbe... ütötte be a fejét – nyelek egyet, remélem, nem keres sok értelmet a mondanómban, csak megelégszik a magyarázattal, és megmozdul végre. Gyeree, gyere már.
Próbaképp, óvatosan feljebb lépek egy-két lépést.
- Odavezetem – igen, ez talán neki is jó. Még ha meg is akar ölni, legalább két legyet üt egy csapásra. Megspórolom neki az időt, amíg megtalálja. – Csak kérem, siessen.
Noszogatom meg, elvégre mindjárt elvérzik a nem létező feleségem a nem létező sérülésétől, és megkönnyebbülve látom, hogy lép egyet felém.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-07-05, 14:47


Nem fogok magyarázatba, eszemben sincs pazarolni az értékes másodperceket és bármit kockáztatni azzal, hogy leállok mindent elmondani, ami ezzel kapcsolatban a fejemben kavarog. Arra pedig, hogy merre mehetett az a valaki, csak aprót bólintok. Visszafelé nem láttuk menni és abban egészen biztos vagyok, hogy a kijáratok már régen le vannak zárva. Nem tűnt hülyének a fickó, ilyen bakit nem vétene még valami kezdő sem.
- Inkább be akar zárkózni a mosdóba és várni? - szegezem neki a kérdést, de közben úgy nézek ki, mint akinek tényleg kicsit elment az esze. Ki nem erre következtetne? Tekintve, hogy még mindig bicegve megyek, futni nem tudok, ráadásul semmi komolynak számító fegyver nincs nálam. Mégis tervezek egyedül... vagyis ezzel az elit iskolással kudarcba fullasztani egy túszejtést. Persze, nyerő terv.
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy berohanunk és próbálunk úgy tenni, mintha egy sereg védené a hátsónk - morgom, jobb híján, mivel ha kiabálnék vele, mint egy értetlen gyerekkel, csak lebuktatnám magunkat.
- Persze. Használható terv, hogy beküldöm magát csalinak, és leütök mindenkit, mint az új Rambo - jegyzem meg már megint morogva, de igazából csak annyit akarok elérni, hogy fejezze be a pánikolást legalább egy percre. Lehetetlen gondolkodni így. Az adrenalin csak segít, de a nyavalygása nem.
Az egyértelmű, hogy nem mehetünk be csak úgy, de ha zajt csapunk, mi a garancia, hogy nem jön ki egy tucat fegyveres?
- Gondolom nem akar a szellőzőbe mászni egy keveset, igaz? - vetek rá egy pillantást, bár hogy viccnek szánom-e a felvetést, azt még én sem tudom. Mindenesetre más eldönti helyettem a következő lépést. Eléggé megszakítja az ember gondolatait, ha egy szinttel lejjebb összekapnak a maszkosok. Legalábbis elég egyértelmű az ideges hangokból, az ajtócsapódásból. Próbálok fülelni és persze, biztos, ami biztos megragadom Hale karját. Jelzésként, hogy maradjon... és maradjon csendben. Hamarosan elhalnak a hangok és az utolsó, amit értek a "Nézz körül, te idióta!" és egy csattanás, mintha pofon lett volna.
Majdnem elnevetem magam. Képesek voltak valami kölyökkel jönni, vagy mi? Nem számít, nemsoká' kiderül.
- Szedje elő az életösztönét és egy hangot se - szinte csak némán formázom a szavakat Hale felé és a kezébe nyomom a törölközőtartó rudat. Majd magára hagyom. Pár méterrel előrébb megyek és megpróbálok láthatatlannal tűnni az bemélyedésnél megbújva. Persze nem fogom ráhagyni az egészet, ha ott ácsorog figyelemelterelésnek, hogy meglephessen a fickót hátulról, de...
Csak az elsőt kapjuk el, utána már menni fog tovább. A módszer meglesz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-07-05, 00:11

What the fucking hell?

Dylan & Ben

- Épp egy mosdóban akar randira hívni? Kicsivel meghittebb helyet is választhatott volna – nézek rá hitetlenkedve, tökéletes komolysággal, csak miután sikerült elbizonytalanítanom, hogy komolyan gondoltam-e, vagy sem, akkor engedek meg magamnak egy szórakozott félmosolyt.
- Nem élveztem annyira az elsőt, hogy vonzana a repeta gondolata – toldom még hozzá, mielőtt igazán felfigyelnénk a kintről besurranó hangokra. Vagyis, neki talán valamivel hamarabb sikerül abszolválni a műveletet, de hát rendőr, ez a dolga.
Hamarosan én is követem a földön fekvő testhez, Nadia eszméletlen, de a pulzusát megvizsgálva hamar leszűröm, hogy még életben van. Ez nagyszerű, de vajon miért ütötték le? És mire számítottak azzal, hogy itt hagyták? Legkésőbb egy negyed óra múlva úgyis magához tér, de mégis miért akarták likvidálni ennyi időre? Na meg kik?
Tele vagyok kérdésekkel, de a nyomozó szűkszavúságából ítélve, ő sem tud sokkal többet. Fogalmam sincs, hogy mit láthatott, de nagyon úgy tűnik, hogy nem akarja megosztani velem.
- Hogy mit csináljak?! – fordítom a fejem ismét a fickó irányába, aki már-már a lépcső tetejénél tart. Figyelek rá, hogy némiképp tompítsam a hangom, de még így is kihallatszik belőle a megkérdőjelezés.
- Gondolja, hogy erre mehetett? – mormogom lepillantva a lépcsőn, de a forduló miatt egyelőre még nem látni le az aukció szintjére. Mikor a pasas megindul lefelé, minden jobb meggyőződésem ellenére követem. Annyira itt sem maradnék szívesen egyedül, tekintve, hogy a jelek szerint egy agresszív kedvében lévő, fegyveres manus szaladgál az épületben, bár jobban belegondolva, talán az sem a legmegnyugtatóbb megoldás, hogy a támadó után megyünk. Már majdnem azon vagyok, hogy eme észrevételem Reeddel is megosszam, mikor egyre jobban kivehető hangok ütik meg a fülem odalentről.
Na, nem. Ez nem lehet igaz, dermedek oda a falhoz, amikor kezd összeállni a fejemben a kép. Nagyon úgy fest, hogy egy túszdráma kellős közepébe csöppentünk. Momentán még élve, de ki tudja, mi lesz később...
A pulzusom nyomban ugrik néhány lépcsőfokot, nagyjából az eddig megtett út kétszeresét, de a gyógyszerem igazán csak akkor gurul el, amikor meghallom Reed kérdését.
- Maga nem normális – kántálom sutyorászva, nagy átéléssel, mikor hirtelen észbe kapok, hogy mit tervez a fickó. – Meg akar halni? Ki tudja, hány fegyveres alak van odalent... Tényleg le akar menni egy vasdarabbal? Még ha mesterbunyósnak képeztek volna ki, akkor sem lennék immunis a golyóra. Ezeknek hiába magyarázza, hogy rendőrség, az első dolguk lesz fejbe lőni – bökök a mutatóujjammal a homlokára, mint valami dedósnak, hátha elmutogatva jobban érzékeli a probléma súlyosságát.
A hallgatózás jó dolog, de már az is oltári nagy felelőtlenség, hogy idáig lemerészkedtünk, mi van, ha valamelyik terrorista épp a lépcső felé indulna valamiért, vagy neadjisten, aki Nadiát leütötte még odafent kószál valahol. Bizonyára azért ment fel, hogy ártalmatlanítsa/begyűjtse a fönt tébláboló embereket.
Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Talán az lenne a legokosabb, ha nem válnánk külön, de annyira nem látom vonzónak a hősi halált sem. A helyzetet összegezve: ha lemegyünk, lelőnek, ha felmegyünk, talán ott is, ha itt maradunk, csak idő kérdése.
- Esetleg van valami használható terve is? - Mégis csak ő a rendőr, én csak egy elit civil vagyok, ahogy volt szíves utalni rá az előbb.



_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-06-11, 15:00


Más helyzetben talán még élvezném is, amerre haladunk. Szívesen hitetném el vele, hogy ez az életcélom. Minden jóba belerondítani, ami neki fontos. De most még annyira sem vagyok vicceskedő kedvemben, mint általában. A folytatásra inkább nem is válaszolok, csak villantok felé egy dühös pillantást. Ha akarnám, most is bevihetném valami piti indokkal, de nem mennék vele sokra, ráadásul oda lenne a randim.
- Randevú. Ismeri a szót? - nézek rá kérdőn és látni rajtam, hogy már képes lennék valami őrülten lekezelő magyarázatba fogni, hogy mi is az pontosan. De végül inkább elhallgatok. Jobb dolgom is van, mint neki válaszolgatni.
Úgyhogy akkor is hallgatok, amikor megállás nélkül záporoznak a kérdései. Talán még egy-egy "fogja már be" elhangzik, de az is csak az orrom alatt, motyogva. Ha akkor nem értett a szép szóból, amikor először mondtam...
Egy perccel később már ott vagyok a nő mellett. Igen nehéz lenne nem felismerni, de gond nélkül teszek úgy, mintha egy ismeretlen valaki lenne. Most nincs itt az ideje, hogy aggódni kezdjek bárki miatt. Amúgy sem voltunk soha olyan igazán jóban.
De azért egy kis részem örül, hogy még él. Nem lesz semmi baja, a sérülés csúnyább, mint amilyen súlyos. Mint minden fejsérülés ugye. Majd jó tíz perc és már fogadok, hogy magától ül fel, majd szedi össze magát. Azt viszont már nem tervezem megvárni.
- Nem teljesen - mondom először, szinte már óvatosan ejtve ki a szavakat, ahogy talpra állok és körülnézek. - Fegyvermarkolat. Csak az hagy ilyen nyomot - teszem hozzá, de már eszemben sincs visszaguggolni, hogy megmutassam neki, pontosan milyen.
- Készítse az öngyújtót és jöjjön - vetem még oda neki és indulok meg határozott, bár kissé óvatos léptekkel a lépcső felé. Ha nem is mondom ki nyíltan, elég egyértelmű, hogy nem gyerekek szaladgálnak játékpuskákkal. Ahogy az is, hogy nem biztonsági őr.
Lassan haladok lefelé a lépcsőn, minden második lépés után ellenőrizve, hogy Hale ott van-e mögöttem. Így vagy úgy, de magammal rángatom és ha kiabál vagy tiltakozik... csak van annyi esze, hogy ezzel a saját halálos ítéletét írja alá.
Minél közelebb érünk az aukció szintjéhez, annál tisztábban kivehető a morgós, parancsolgató hang. Annyi biztos, hogy nem valami régiségre gyűjtik a licitet ilyen hangon.
Egyelőre fogalmam sincs, mit fogunk csinálni, ha odaérünk az ajtóhoz. Vagy akár arra a szintre. Ha sokan vannak, esélyünk sincs, de ha egyesével el tudjuk őket kapni...
- Tud verekedni? - kérdezem alig suttogva, ahogy megállok az utolsó, még biztonságos emeleten. - Vagy az kimaradt az elit osztály képzésből?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-06-11, 11:13

 What the fucking hell?

Dylan & Ben

Szóval tényleg ismeri. Már csak az a kérdés, miért szökött meg így előle Nadia, a jelvényétől ijedt meg, avagy esetleg vele is őrizget hasonló élményt. Oké, bizonyára nem egy mosdóban estek egymásnak, mint mi szándékoztunk, de mondjuk egy romantikusan sötétes vallatószoba sem sokkal meghittebb helyszín. Ki tudja.
- Maguknál, zsaruknál, sose lehet tudni – vonok vállat egyhangúlag, hangom mélységes meggyőződésről árulkodik. – Minden hülyeséggel képesek elszöszölni – mondjuk, mikor én betöröm valami kretén, ferde hajlamú alak orrát, mert a puszta létezése is idegesítő –, míg a nagy halakat rendszeresen futni hagyják.
Igazán nem a támadó, belekötő szándék vezérel, egyszerűen csak sokaknak ez a véleménye a városban. Vagy a világ számos pontján. Köztük nekem is, mióta szembesültem vele, hogy mi folyik az alvilágban, drogos-csalós-fegyveres maffia-körökben, és hogy a rendőrség mennyire a kisujját sem mozdítja az ügyben. De hát biztos erre az a választ, hogy külső szemmel nem lehet belelátni. A semmibe tényleg nehezen. Az eredmények őszintébben beszélnek.
De a legkevésbé sincs szándékomban ténylegesen elszúrtnak nyilvánítani az estémet, így nem is kívánok jobban belemenni ebbe a témába. Pláne nem egy férfimosdó kellős közepén ácsorogva. A múzeumos kommentárjára az arcomra kúszik egy fanyar félmosoly.
- Akkor mégis mi szél hozta egy régi kacatoktól hemzsegő múzeumba? – érdeklődöm hanyagul, és közben igyekszem rámutatni a lényegi ellentmondásra.
- Inkább az ágyhoz bilincseli őket? – vonom feljebb az egyik szemöldököm egy halovány mosollyal, de már csak a tükörből figyelem a pasast.
- Maga kérdezte – utalok rá, hogy én se szívesen megyek át múzeumi ügyfélszolgálatba, és már épp szóvá tenném modortalan stílusát, ám ekkor én is hallok valamit, ami kissé megakaszt.
- Mi volt ez? – tudakolom automatikusan a nyomozótól, egyáltalán nem törődve iménti csendre intésével. Ekkor még egyáltalán nem gondolom komolyan, hogy bármi említésre méltóról lenne szó, így tökéletesen félvállról veszem az egészet. – Mondja csak, az ajtón kukucskálás is a kiképzés szerves részét képezi? – élcelődöm egy picit, ahogy hátra fordulva az a látvány fogad, hogy szeretett nyomozóm lepényhalként tapad az ajtónyílásra.
- Magával? Hogyne. A légkör kellemes, íncsiklandó a panoráma, ugyan miért is akarnék visszamenni az aukcióra? – nézek körbe sebtében egy gyors vizitet rögtönözve. – Kempingezni akar? – kísérem érdeklődő figyelemmel, ahogy leszereli a falról a törölközőtartót. Ez meg mit az ördögöt csinál?
- Maximum egy öngyújtóval tudok beszállni a buliba. Elárulná, hogy mit a fenét művel? – mutatok rá most már, hogy jó lenne, ha engem is beavatna, mert kibaszottul fogalmam sincs róla, hogy mi folyik itt.
A pasas kilép az ajtón, én pedig ekkor lépek oda a helyére, és immáron akadálytalanul megpillanthatom a földön heverő testet. Nadia? Próbálom kitalálni, hogy mi is történhetett, de összességében elég groteszk látvány, ahogy az újdonsült kebelbarátom egy rozzant törölközőtartóval guggol fölötte, és valószínűleg a pulzusát ellenőrzi.
Mást nem látván a folyosón magam is feléjük indulok, majd odaérve vetek egy pillantást a nő vérző fejére. Bármennyire is nem volt ínyemre eleinte, most már muszáj elfogadnom a tényt, hogy valaki leütötte.
- Látta, hogy mi történt? – pillantok most már komolyabb tekintettel zsaru komára. Nem igazán tudom elképzelni, hogy kinek állna érdekében leütni egy fegyveres biztonsági őrt egy múzeumi aukció kellős közepén.
- Mivel csinálták? – veszem alaposabban szemügyre az ütés nyomait, mert valami nagyon is felkelti a figyelmem.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...


A hozzászólást Benjamin Hale összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-06-11, 15:10-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-06-07, 14:23


Igazán nem az én hibám, hogy képtelen vagyok vele együtt érezni. Még csak nem is a személyének szól az egész, ilyen vagyok. Mondanám, hogy már tudhatná, de... nem, egy alkalomból lehetetlen ennyire kiismerni, főleg, hogy a munka alatt még jobban rájátszok erre az egészre.
- Fogjuk rá - bólintok aprót. Eszemben sincs ecsetelni, hogy jobban ismerem a nőt, mint kellene. Persze nem olyan értelemben, hogy volt egy kis kalandunk. Kizárólag munka, na meg a mozgalmas élete, ami miatt állandóan a szemem elé került. Bár még többet látta a Nagyfőnök.
- Ugyan, csak nem hiszi, hogy ez az életcélom...? - nézek rá nagy komolyan végre. Ennyire nem tűnhetek rohadéknak. Na meg olyan szerencsétlennek, akinek nincs jobb dolga, mint egy valaki után mászkálni és minden tervét meghiúsítani.
- Nem a szépérzéken múlik, hogy tudok-e értékelni egy csomó régi kacatot - nos igen, ha akarnám, sem tudnám elrejteni a hangomból kicsendülő unalmat. Elég csak rágondolnom, hogy mi van fent. Persze nem Leslieről beszélek. Ő csodálatos, csak hát...
- Nekem nem szokásom mosdóba rángatni a nőket - oké, ebből már talán le tudja szűrni, hogy randira viszem őket. Már amelyiket.
De ugye kellett nekem egy kis időt kérnem. Muszáj volt lejönnöm ide. És most tessék, itt az eredménye. Hale mondandója csak háttérzaj, oda sem figyelek rá igazán.
- Fogja be - motyogok csak ennyit nagy kedvesen, miközben egy hosszúra nyúlt pillanatig csak bámulom a kint zajló eseményeket. Amikor látom, hogy a nő szétterül a földön. Még a leghülyébb zsaru is felismerné a hangot, miszerint valakit nagyon csúnyán fejbe vágtak - valószínűleg a fegyver markolatával.
- Ugye itt akar maradni még legalább tíz percig? - kérdezem egy pillanatra nézve csak Halere és már nyúlnék is a fegyverem után... majd jön a felismerés, hogy rohadtul nincs nálam még egy kés sem, nemhogy a szolgálati fegyver. Alig hallhatóan elkáromkodom magam, majd jobb híján a már amúgy is alig álló törölközőtartót szedem le a falról. Valami kell, hülye lennék üres kézzel megindulni.
- Gondolom nincs magánál semmi használható? - szólok még vissza, megvizsgálva a legújabb fegyverem, amire valószínűleg az életem bízom. Nem is tudom, hogy igazából szeretném-e, hogy Hale ott legyen mögöttem. Talán csak mindent elcseszne. De fontosabb kérdés, hogy kiderítsem, mi a helyzet a nővel.
Ahogy látom, bárki is ütötte le, már nincs ott, csak a szétterült testet látom még akkor is, amikor közelebb megyek. Látni, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa, de az is biztos, hogy nincs magánál.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-06-04, 15:49

 What the fucking hell?

Dylan & Ben

Meglátom a fickót, és azonnal tudom, hogy ismerem, az arcmemóriám csalhatatlanul szuperál. Bár azt, hogy honnan is, beletelik egy kis időbe előkaparásznom.
- Na persze... – morgom válaszul, ahogy kelletlenül elcsomagolom és összecipzárazom magam. Csak rá kell nézni. A haja őszül, a szeme alja beesett, a járása bicegős. Bizonyára egy megkeseredett, nyugdíjazás előtt álló fószer, akit bedarált az élet és a meló, a sok idegtől pedig mostanra olyan impotens, hogy örömét leli abban, ha elszalasztja a vacsorámat.
- Csak úgy sugárzik magából az együttérzés – bököm még oda, mást úgyse nagyon tehetek a bosszankodáson kívül. – Ismeri a nőt? – firtatom, mikor felém fordul, mert határozottan erre gyanakszom.
- Mindjárt keresek itt is egy hullát, azzal hátha lefoglalja magát, és nem teszi tönkre az estém – húzom el a szám, majd a tükörhöz lépek, hogy ismét szalonképessé igazítsam magam, egy újabb, némiképp sikeresebb vadászat reményében.
- Mért ne érdekelne? Nálam nem a hullaboncolást tartják művészetnek. Inkább az a meglepő, hogy magát itt találom. Eddigi tapasztalataim szerint nem sok szépérzék szorult a zsarukba.
Csak a szemem sarkából követem, hogy a tükörképe az ajtóhoz sétál, és résnyire nyitva kibámészkodik rajta. Talán Nadiát ellenőrzi? Hogy visszament-e a helyére? Már majdnem megnyitom a csapot, amikor egy határozott női hang hallatszik.
Hé, maga... álljon meg, itt nem... – de a hangja itt elcsuklik, és a hang, amit hallok ugyan tompa és távoli, de nagyon is arra hasonlít, mintha...
Egy pillanatra megállok, összevont szemöldökkel, és a tükrön keresztül a nyomozóra meredek. Neki látnia kellett, hogy mi történt.
- Nem. Hagyatéki. Egy gyűjtő a végrendeletében a múzeumnak adományozta a tárlat teljes tartalmát. A reneszánsz korabeli... – kezdeném magyarázni, de befejezni már nem sikerül a mondandómat.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-05-30, 16:03


Munka? Bevallom őszintén, nem. Senki nem kötelezett rá, hogy itt legyek, mégis egy ilyen helyen töltöm a szombat délutánom. Jobb programot ki sem találhattam volna. Oh, mégis. Ha nem említettem volna, nem egyedül jöttem és nem is a lent zajló aukció miatt. A szépség a kávézóból, akit annyi időn át vizsgálgattam... hát vettem a bátorságot és randevúra hívtam. Az már más kérdés, hogy miért pont egy múzeum lett a cél. Nem az én ötletem volt, gondolom ez nem kérdés. Nem tudom, mit szeretnek az emberek egy ilyen helyen. De ő élvezte, én pedig a kezét fogtam. Nem is tudom, minek csinálom ezt az egészet. Nem akarok egy nőt a nyakamba, csak egy mozgalmas estét, de most van az a pont, amikor fogalmam sincs, mi lesz vagy lehet még ebből.
Mindenesetre szükségem volt egy kis szünetre. Átkaroltam Leslie derekát, nyomtam egy csókot az arcára és ott sem voltam. Kész örökkévalóság volt, mire találtam egy olyan mosdót, aminek nincs zárva az ajtaja. Pedig nem egynek a kilincsét nyomtam le, míg végül már szinte vállal löktem be és végre kinyílt az egyik. Talán egy röpke pillantást vetek csak a falnál nyáladzó alkalmi párra. De így is oda a hangulat.
A nő ismerős arcát meglátva ráncolom a homlokom, de mielőtt esélyem lenne megszólalni már ott sincs. Helyes.
- Mondanám, hogy nem szándékos és sajnálom... - morgom oda és persze eszemben sincs ezeket kimondani. Hülye lennék a nyomában járni és arra áldozni az időm, hogy tönkretegyem a napját. Megvan a magam baja. A lábam gyógyul, de még mindig kicsit sántítok és itt rostokolok már vagy két órája, fura tárgyakat bámulva. De megéri, azt hiszem.
- A "hulla a szekrényben". Emlékszem - fordulok végre igazán felé. Ennyi időnek elégnek kellett lenni, hogy összekapja magát.
- Azt ne mondja, hogy a múzeum érdekli odafent - kezdek bele, amikor már hallom is a sietős lépteket a folyosón. Talán az ösztöneim súgnak valamit, de kinézek, amikor halkulni kezdenek. Éppen látok befordulni a sarkon a lépcsők felé egy fegyveres, maszkos fickót.
- Mi van odalent, fegyverkiállítás? - egyelőre nem jut eszembe komolyan venni a maszkos pasast, de a dolog nem hagy nyugodni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Night at the Museum - Dylan & Ben   2015-05-29, 20:50

 What the fucking hell?

Dylan & Ben

Már nagyjából tíz perce elkezdődött az aukció, ami miatt eredetileg érkeztem, jelenleg mégis sokkal inkább lefoglal, hogy egy gyönyörű nő matat a nadrágomban. Ujjai fürgén és gyakorlott ügyességgel futnak az öltönyöm alá, miközben hirtelen feltámadt szenvedéllyel a falnak préselve kóstolgatom vörösre mázolt ajkait. Veszélyes tévhit, hogy csak a nőket kísérti meg az egyenruha.
Nem több mint tizenöt perccel ezelőtt ismertem meg Nadiát, és mindössze annyit tudok róla, hogy orosz, biztonsági őr, és a kedvenc művészeti korszaka a francia impresszionizmus. Ami azt illeti, kezdem is érteni, miért. Impresszióm olyan ütemben növekszik lelkes inspirálása nyomán, hogy már az sem érdekel, hogy gyakorlatilag egy mosdóban vagyunk.
Mikor a helyiség hollétéről érdeklődtem, ragaszkodott hozzá, hogy személyesen mutassa meg az utat, nehogy még eltévedjek felfelé jövet. És csakugyan igaza volt: míg a földszinten hosszan kígyózott a sor, az első emeleten egy lélek sem honolt.
Ez adta talán a bátorságot, és az apropót, hogy itt helyben egymásnak essünk, a jobb kézre sorakozó, vakítóan fehér mosdókagylók, és a bal oldalt lengedező nyitott fülkék közvetlen szomszédságában.  A matt színű, neonfényű fal hűvösen simul támaszkodó tenyerem alá, míg a másikkal épp a hölgy blúzát készülök hatástalanítani, mikor a hátam mögül félreérthetetlen ajtónyitódás, majd csapódás hallatszik.
Nadia szemei azonnal kipattannak, és a vállaim felett kipillantva kíváncsian szemügyre veszi az érkezőt, de a váratlan látogatás egyelőre semmi másban nem akasztja meg. Ám meglepetésemre a belépő pasast sem.
Minden normális ember, azonnal visszalépne és távozna, ha ilyen látkép üdvözölné, bezzeg ő nem tágít. Cipője halk kopogása tudatja velem, hogy egyáltalán nem zavartatva magát, egyenesen a mosdók irányába tart.
Ez pedig rögtön felnyomja bennem a pumpát. Mekkora egy pöcs! Akarom ezt a nőt, a tesztoszteron már elködösítette az agyam, és a nadrágom is diszkréten kibontva, harci készültségben pompázik. Miért nem tud csak simán elmormolni egy bocsánatot, és az ajtót visszahúzva eltűnni a jóbüdös francba? Nem, neki muszáj ide, csakis ide betolni a képét, és elkúrni a...
Nadia hirtelen abbahagyja, amit csinált, és feszült mozdulattal eltol magától. Olyan határozottan, hogy kis híján hátraesek. Szemérmesen összekapja a blúzát, és szemeit lesütve, zavartan morogva kilép előlem, majd sietős iramban a kijárat felé indul.
Megrendülten veszem tudomásul, hogy még csak nem is hozzám beszélt.
- Mi a fasz... – fordulok utána én is lendületből, értetlenül, dühösen, felajzott indulattal, de már csak az ajtó csukódik mögötte. Ám mikor megpillantom, ki is a vendégünk, egy pillanatra én is ledermedek. Noha nem az ijedségtől, sokkal inkább a váratlan felismeréstől. Ez a fickó valahonnan... ismerős.
A fogaskerekeim nyikorogva mozgásba lendülnek, míg nem eszembe is ötlik a megfejtés. Ó basszameg.
- Maga? – szökik meg belőlem az első, kelletlen felismerés. – Maga sportot űz abból, hogy tönkre tegye a napom?! – A bosszús indulat tisztán érezhető a hangomban. Pont egy zsaru hiányzott ide. A reakcióiból ítélve, Nadiával bizonyára ismerik egymást.
Kicsi a világ, nemdebár?


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Night at the Museum - Dylan & Ben   

Vissza az elejére Go down
 
Night at the Museum - Dylan & Ben
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Dylan Sprayberry
» the night is dark and full of... - Lio & Gwen
» Dylan O'Brien

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros-