Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-31, 13:30

Claire/ Ben

Akárhogy magyarázza, sehogy sem tetszik ez, hogy ő pontosan tudta, hogy mi lesz a véleményem. Még ha alaposan ismert is – mert ismert –, akkor sem tudhatta, hogy mennyit változtat az ügyön az, hogy történetesen róla van szó. El sem tudom képzelni, mi lehetett az, amit szerinte nem tudtam volna befogadni.
Végighallgatom, amiket mond, nem akarom félbeszakítani, épp csak a végén ráncolom a homlokom.
- Megmutatod? – kérdezek vissza egy kis döbbenettel. Én azt hittem, ezt elmondani kell. De megmutatja? A gondolataim őrülten kavarognak, ahogy a kíváncsiság újabb és újabb lángokat gyújt meg bennem. Egyre csak azon jár az agyam, hogy miről is lehet szó. – Mert ez ilyen... látványos dolog? – kérdezem bizonytalanul, és amint kimondom, egy kicsit el is mosolyodom, mert én is érzem, hogy ez így mennyire hülyén hangzott. Vissza is fordítom a fejem az előttem kanyargó lépcsősor felé.
- De legyen – adom meg magam végül. Nem mondom, hogy szívesen odázom a kérdést, de kierőszakolni sem akarom. – Jól van – mondom mintegy magamat is megerősítve, és jobb kezemmel beletúrok a hajamba gondolkodás közben.
- Akkor most tegyük fel, elhiszem, hogy nem csak magyarázkodsz, és bízom abban, hogy tényleg betartod majd a szavad. – Bár én ebben a kölcsönös bizalomépítésben úgy ahogy van, nem hiszek. Úgyis elcsúszunk valamin, túl sok idő telt el így, hogy haraggal, gyűlölettel, bizalmatlansággal gondoltunk egymásra. Megpróbálni viszont éppenséggel meg lehet. Apró dolgokkal kezdve, nem rögtön nagy dolgokat elvárva ettől az egész új helyzettől. Vajon tényleg lehetséges?
Magam sem tudom, miben merjek reménykedni, hogy mit engedélyezzek magamnak, anélkül, hogy megint ugyanúgy koppannék, ahogy tíz évvel ezelőtt. Vajon megéri kockáztatni?
Most azonban ha bevallom, ha nem, nem akarom, hogy ez a hangulat megtörjön, túlságosan jól esik az utóbbi pár hét egymást marcangolása után. Egy kicsit visszalopni abból, ami régen volt. Csak éppen állati veszélyes, tudom jól, de most valahogy mégsem érdekel eléggé.
- Előnnyel indulsz, de ugyanúgy hátránnyal is. Van, amiről neked még kevésbé szívesen beszélek, mint másnak. Egy idegennek. Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogyan fogsz rávenni arra, hogy beavassalak a titkaimba – mosolyodok el, ahogy a mellkasomra bök, és felnézek az arcába. – Nem vagy semleges – mondom, előbbi állításom nyomatékosításaképp, mígnem rájövök, hogy ezt ezzel mit is mondtam. Mihelyt kellőképpen tudatosul, nagy elánnal azonnal korrigálni kezdek.
- Mármint, úgy értem... pszichológusként... nem vagy semleges személy. Nem vagy vadidegen, hanem sok esetben érintett. Csak én érzem úgy, hogy ebből sehogy sem fogok kijönni jól? – sóhajtok fel végül, zavart mosollyal, és egy picit tényleg zavarba is jövök. Nem feltűnően, épp csak visszafordítom a fejem a padló felé, mintha unalmamban vizsgálgatnám.
- Egyébként még most is idegbajos vagy – közlöm nemes egyszerűséggel, egy kicsi hallgatás után. Akár terelésnek is tökéletes.
Abban viszont igaza van, hogy régen mennyire más voltam. Milyen kiegyensúlyozott. Őszintén visszakívánom azt az időt. Ha belegondolok, neki is mennyire dermesztő lehetet látni a kontrasztot, hát még megélni. Meg akarok gyógyulni ebből. Ebben igazán biztos vagyok.
- Hogy mit tudnék még mutatni, arról halvány fogalmad sincs – nézek a szemébe egy sejtelmes félmosollyal, miután talpra állítom. Már a hangom is arról mesél, mennyire többértelmű ez a kijelentés, de ezt most vállalom. Sőt. Inkább szítom. Ám arra gondosan ügyelek, hogy csak egyetlen másodpercig tartson ez a titokzatos játéknak induló valamicsoda, rögtön utána hátat is fordítok, és a lépcsőhöz indulok. Kezdem picit összeszedni magam.
- Fél óra alatt egészen biztosan nem lehet megnézni ezt a házat. Az igazán tiszteletlenség lenne – reagálok szándékosan csak erre, bízom benne, hogy ebből is leszűri a mondandóm lényegét. Majd meglátjuk, hogy alakul.
Elindulok fölfelé, és várom, hogy kövessen. Kíváncsi vagyok, hogyan akarja újra felvenni a pszichológus attitűdöt, és mindezek után hogyan dönt. Mivel próbálkozik.



_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 23:17



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Nehéz ezt az egészet úgy elmagyarázni, hogy a konkrét okot nem mondhatod el. Nem mondhatom meg neki, hogy nagyon jól tudtam, hogy, ha előállok neki azzal, hogy boszorkány vagyok és az anyám is az meg az apám is és nem tudom még kezelni igazán az egészet és félek, hogy véletlenül megölöm, akkor azt fogja gondolni, hogy elment az eszem. Igaz, hogy akkor is ugyanez lett volna a végeredmény; nem áll velem szóba többé. Lényegében, csak annyival volt jobb ez a megoldás, hogy nem fedem fel előtte a családi titkot, amit, ha visszamehetnék most az időben, gondolkodás nélkül megtennék. Elmondanám neki, hogy miért nem akarok vele együtt lenni és kész. Aztán vagy őrültnek nézne, vagy nem.
-Tudod, ez egy olyan dolog volt, amiről pontosan tudtam, hogy mi a véleményed. Tudtam, hogy utána elkerülnél és úgy néznél rám, mint egy földönkívülire, és nem olyasmire gondolok, mikor valaki bevallja, hogy pasinak született, csak átoperáltatta magát.- mosolyodok el a végén, hogy azért némiképp lazítsak a dolgon, de tudom, hogy ezzel még mindig nem sikerült rendesen megmagyaráznom, hogy miért is tettem úgy, ahogy.
-Bíztam benned. Tudod jól, hogy benned bíztam a legjobban. Épp ezért nem akartam neked csalódást okozni ezzel. Mindegy Ben. Hidd el, hogy így visszagondolva már tennék rá magasról, hogy őrültnek tartanál és azért kerültél volna el, elmondanám. Viszont nem tudok visszamenni az időben, így ezen már nem tudok változtatni. Azon viszont, hogy a továbbiakban mi lesz velünk tudok, és akarok is.- magyarázok nagy értelmesen és remélem, hogy mindezt el is fogadja amolyan magyarázat gyanánt, de kétlem, hogy ezzel megnyugtattam vagy akármi. Hadoválok itt, mint egy félőrült, pedig én lennék most itt épp a pszichológus.
-Kössünk alkut. Ha sikerül újraépítenünk a bizalmat és kölcsönös is lesz... megmutatom majd, mi miatt történt ez az egész. Rendben?- lesek fel rá elszántan és némiképp pozitívabb hozzáállással, ahogy felajánlom ezt a lehetőséget és, ha él vele, az már nekem egy jó pont, mert az azt jelenti, hogy kaptam egy újabb esélyt, megszavazza nekem a bizalmat és még érdekli valamennyire, hogy mi van velem. Már pedig a tekintete, ahogy megkérdezte, hogy mi is rémisztett meg, azt sugallja, hogy nehezen ugyan, de most újra nyitott felém, ettől pedig őrülten boldog lett ez a napom. Elképzelni nem tudja, mennyire örülök, hogy most ilyen jól elbeszélgetünk.
-Pedig a hit a legfontosabb. Bíznod kell benne, hogy menni fog, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek.- mosolyodok el lágyan, mert ez egyben az én önbizalmamat is növeli most. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem rám van épp szüksége és jobb lenne neki nélkülem, de most rájöttem, hogy pont, hogy én kellek ide. Tudok rajta segíteni, érzem, és akarok is. Újra a régi Bent akarom látni, vagy legalábbis egy olyan férfit, aki kiegyensúlyozott és nyugodt, mint egykor. Ugyanolyan mondjuk nem is lehetne. Ahhoz túl sok mindenen mehetett keresztül, de a gondolatmenetet belém fojtja egy aprócska, de annál érzékibb mozdulatsorral. Érkezik az újabb borzongás, én pedig, mint akit elkábítottak, úgy pislogok az arcába. Álmaimban ez a jelenet most úgy folytatódna, hogy belém fojtaná a szót egy forró csókkal, de ez most itt a kő kemény jelen. Össze kell magam szednem.
-Szerintem, ha most tényleg sikerül valamicskét erősítenünk a bizalmat, sikerülni fog. Az eddigi pszichológusaid nem indultak ilyen előnnyel, mint én és talán nem is akartak annyira segíteni. Én motivált vagyok, mert tudom, hogy milyen voltál egykor. Sosem hagytad, hogy kihozzanak a sodrodból. Én voltam inkább az idegrohamra hajlamos és nem te, az a srác pedig, még mindig ott él valahol benned.- bökök a mellkasára, csak, hogy még jobban megerősítsem ebben, közben arcomra újabb mosoly szökik. Szokatlan ez az oda-vissza mosolygás a közelében, de élvezem. Tényleg, mintha azok lennénk, akik rég voltunk. Főleg ez az érintés. Ez tényleg olyan intim, amit csak régen engedtünk meg magunknak, mikor sülve-főve együtt jártunk.
-Valamelyikőnknek optimistának is kell lenni.- vonok vállat mosolyogva, ahogy felhívja az én figyelmemet is erre, végül csak pár pillanatig lesek rá, míg nem felhozom ötletként az emelet alaposabb szemügyre vételét. Ideje, hogy tovább haladjunk és közben a beszélgetés is tovább mélyüljön.
-Kíváncsian várom, mit tudsz még mutatni.- vigyorgok ahogy a kezét felém nyújtja és el is fogadom a segítségét, hogy aztán pár centire tőle megálljak és elgondolkodva rálessek. Ez a kezelés most túl rövidnek fog tűnni, érzem.
-Két órás, ha jól emlékszem. Talán, van még belőle fél óra.- pillantok le ennek "örömére" az órámra és szomorúan veszem tudomásul, hogy bár több, mint fél óra, de nem sokkal. Pontosabban, még 38 perc áll rendelkezésünkre.
-De, ha gondolod, a holnap utánit is megtarthatjuk most és... akkor aznap szabad lehetsz.- motyogom kissé szégyenlősen, mert jómagam azért nem szeretném, ha kimaradna az a találkozó, főleg nem így, de persze ez rajta múlik. Megérteném, ha örülne, hogy csütörtökön mégse kell látnia.





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 22:26

Claire/ Ben

Kimondom, hogy nem tudom, mennyire ismerem, és a gondolataim ekörül keringenek. Még akkor is, ha nem számítok érdemi válaszra tőle. A legvalószínűbb, hogy megsértődik, hiszen a régi idők szempontjából valóban sértő megállapítás, mintha az egészet keresztülhúznám ezzel a mondattal. De a régi idők már elmúltak. És a mostani valóság sokkal ridegebb és kiábrándítóbb. Elég csak magamra nézni.
Ám mégsem így reagál a mondatomra. Lehet, megérzi rajta, hogy ezúttal nem szemrehányás, csupán őszinteség és szomorkás tanácstalanság.
Belekezd a kezelésen említett verzióim tagadásába, mintha el akarná magyarázni, hogy mi is történt valójában, én pedig kíváncsian hallgatom. Tíz év után nagyon is ideje megtudnom. Ám a lényegi pontnál megakad.
- Csak...? – folytatom helyette, talán kicsit siettetve, de nem erőszakosan. Bevallom őrülten tudni akarom a választ. Sok mindent megtennék, hogy végre megértsem ezt az egészet. Amennyiben persze hiszek neki, és nem tudom, mi ütött belém, de most valamiért hiszek. A dühömmel jelenleg elszállt belőlem minden gőg, minden büszkeség, minden ellenállni akarás.
A pillantása azonban azt sugallja, olyasmiről van szó, amiről nehéz beszélnie. Mégis mi lehet az, amit előttem is szégyellt? Vagy titkolt. Most rajtam a sor, hogy kicsit csalódott legyek. Én bármit elmondtam volna neki akkoriban. Bizalmatlansága nem esik jól, és ezt most nem is tudom titkolni. Bizonyára kiül az arcomra.
- De hogy dönthettél helyettem? Mi az, hogy úgysem fogom tudni elfogadni? – ráncolom a homlokom értetlenül. – Miért nem bíztál bennem? – teszem hozzá sokkal halkabban. Lám, mégis kibukott a kérdés. De ezt nem tudom megérteni.
Hiszen, ha akkoriban beavat, minden máshogy alakulhatott volna. Ebbe pedig még belegondolni is fájdalmas, és talán felesleges is.
- Mi rémisztett meg? – fordulok felé tiszta tekintettel. Pillantásom végigköveti az állát, az ajkait, az arcát, míg végül a szemébe nézek. Azt akarom, hogy mondja el. Legalább most.
- Én már nem tudom, mit tehetnék – ingatom meg a fejem makacsul. – Tényleg mindent próbáltam. Nem tudok hinni benne, hogy sikerülne változtatni rajta. – Csendben végighallgatom a szavait, és közben arra gondolok, nem is tudja, hogy mennyire közel jár az igazsághoz. Valóban van néhány olyan pontja az életemnek, ami nagyobb nyomot hagyott rajtam, mint kellett volna, de hát... ilyen mindenkinek van, nem? Vagyis... talán ilyen mégsem, jut eszembe Párizs, és az a lebuj. De nem akarom most errefelé terelni a gondolataimat.
- Valamit mégis rosszul csinálok – utalok ironikusan a körülöttünk heverő törmelékekre és üvegszilánkokra. De egyébként jólesnek a szavai. Végre nem azt vágja hozzám, hogy kisgyerek vagyok. Azért ez így annyival másabb.
Közben annyira belejön itt az önostorzásba, hogy bármennyire hibásnak tartom néhány dologért, már nekem is rossz hallgatni, amit művel. Így felemelem a karom, ami az ölében nyugszik, és mutatóujjamat az ajkaira illesztem. Az ujjbegyem puhán érinti, majd néhány másodperc után lassan végigsimítok rajta, és hagyom újra lehullani a kezem.
- Ez az, amiről fogalmad sincs. És hidd el, nem is akarod tudni – utalok arra, hogy mi is történt velem az elmúlt tíz év alatt. – Úgyhogy ne magadat okold azért, hogy jelenleg itt tartok. Ez az én szemetem.
Viszont bocsánatot kér, ami sokat számít. Különösen, mert érzem rajta, hogy őszinte. Már csak azt nem értem, hogy miért csak tíz év után kellett ennek így történnie. Magam sem tudom, hogy képes lennék-e bízni benne, ezért elodázom a kérdést. Az optimizmusával viszont sikerül meglepnie.
- Nagyon optimista lettél – üdvözlöm a mosolyát, és ez még inkább felbátorít. Annyira, hogy olyan intim manőverre váltok, ami a régi időkre volt jellemző. Leírhatatlanul jól esik, ahogy megérintem, ahogy reagál, és... hazudnék, ha nem jutna eszembe, hogy akár tovább is mehetne a kezem. De nem teszem meg. Nem akarom megint elrontani az egészet.
- Na, látod – nyugtázom, hogy ő sem tud mit mondani erre a bizalmi dologra. Nem ilyen egyszerű ez, hogy csak így megállapodjunk benne. Vagy működni fog, vagy nem.
- Ott jön még csak a java – bólintok, ahogy az emeletre tereli a szót, és fel is állok. Furcsa, de mintha ezerszer könnyebb lenne a testem, mióta utoljára talpon voltam. Felé nyújtom a kezem, és ha elfogadja, őt is felsegítem.
- Meddig is tart a mai kezelés? – nézek a szemébe, egy lépésnyi távolságból, és arcomon újra kirajzolódik egy halvány kis mosoly.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 20:00



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Nem tudja, hogy ismer-e. Először sértőnek érzem picit a mondatot, de aztán rájövök, hogy valójában igaza van. Igaza van, mert akkor rég megismert valakit, aki aztán -szerinte- rútul elbánt vele és olyat tett, ami nem rá vallott. Úgy érezte és most is úgy érzi, hogy csak színészkedtem és átvertem és, ha ebben a tudatban hagyom, így is fogja gondolni örökké. Pedig az mind én voltam. Őszinte volt minden és csak neki szólt, de aztán... bepánikoltam és leléceltem. Ami viszont rosszul esik, hogy ő ezt észre sem vette sértettségében. Nem látta rajtam, hogy rettegek és, hogy valójában rohadt nehéz volt azt mondanom neki, amit. Pedig látnia kellett volna. Éreznie kellett volna, hogy valami más lapul az egész mögött. Talán, ha akkor nem lépett volna le, mint egy sértett kisgyerek, hanem kicsit akaratosabb lett volna és megpróbálta volna kisajtolni belőlem, hogy miről van szó, most nem itt tartanánk. Ebben a sztoriban viszont sok a "volna".
-Pedig ismersz, mert ugyanaz vagyok, aki voltam és az, akit ismertél, az volt az igazi Claire. Nem volt se színjáték, se hazugság és nem volt valami hülye játék se, aminek az lett volna a célja, hogy téged átverjelek. Egyszerűen csak...- sóhajtok egyet, mert már nem tudom, hogy mit mondjak. Annyira körül kellene írnom, hogy mi is történt igazából, amitől megint csak azt érezné, hogy kamuzok és ez csak valami hülye duma, hogy védjem magam.
Rápillantok és, ha összenézünk, láthatja rajtam, hogy szenvedek és őrlődök, hogy mit is mondhatnék. Még mindig nem érti, hogy valami más áll a háttérben, mint amire gondol?
-Történt valami olyasmi, ami megrémisztett és... nem arról van szó, amikor megcsókoltál. Velem történt valami, amit te nem tudtál volna elfogadni és szerintem most sem tudnád. Nem volt semmi ősi terv, hogy átverjelek.- vonok vállat, aztán csak remélni tudom, hogy érzi, hogy őszinte vagyok, mert most az vagyok. Amennyire tudom, elmagyarázom neki mi is történt akkor, az pedig már csak rajta múlik, hogy elhiszi vagy sem. Bár, eddig sem hitte el. Nem tudom, most mit is várok ettől a beszélgetéstől.
-Úgy érzem, hogy sok mindenen mentél keresztül és most ez a sok minden így köszön vissza. Üldöz téged és nem hagyja, hogy teljes életet élj de, ha kitartóak leszünk és hagyod, hogy segítsek, megoldhatjuk ezt a problémát.- magyarázok félig-meddig szakszerűen, végül felé pillantok egy apró mosollyal az arcomon. Most jön az elemzés másik fele, amit megpróbálok inkább barátként mondani.
-Nem szakemberként pedig azt érzem, hogy ugyanaz vagy, aki voltál, csak megtanultad, hogyan védd meg magad. Erős lettél, felnőttél és tapasztalatokat gyűjtöttél, amelyek lehettek jók és rosszak is. Ezt csak te tudod.- pillantok újra a padlóra, de mikor elkezdi ecsetelni, hogy mi is ő és, hogy én hogyan néztem rá, homlokráncolva pillantok rá újra. Hogy a fenébe vonta ő le ezt a következtetést? És miért akarja eldönteni, hogy én mit gondoltam hirtelen?
-Tévedsz, Benjamin. Nem vagyok rossz véleménnyel rólad. Az jutott akkor eszembe, hogy ebben a folyamatban talán én is részt vettem és most azért szenvedsz, mert még én is tettem rá anno egy lapáttal. Nem beszélve arról, hogy végig futott az agyamon hirtelen, hogy mi mindenen mehettél keresztül. Mi történhetett veled, ami ezt váltotta ki belőled.- csóválom a fejem, ahogy elönt a harag saját magammal szemben, hiszen, ha akkor másképp döntök, talán Ben élete nem így alakult volna vagy épp, tudnék mindenről, mert jó barátok maradtunk volna és bízna bennem. Ha tudná, hogy leginkább magamra haragszok, amióta újra találkoztunk...
Viszont most végre ki tudom nyögni azt a szót, amit már rég ki kellett volna mondanom. Igaz, eddig nem volt rá alkalmam, de ez a helyzet most talán a legjobb. Ő pedig úgy tűnik, hogy érzi, hogy mindez őszinte és el is fogadja. A megkönnyebbülés úgy söpör végig rajtam, mint egy nyári vihar. Hirtelen és jól esően, ugyanakkor tudom, hogy ennyivel nincs elintézve ez az egész. Nagyon sok kört kell még lefutnunk a közeljövőben, de legalább tudom, hogy jó úton haladunk.
-Nem sokat? Nekem a nem sok is elég. Az is esély, még, ha kicsi is.- kúszik az én arcomra is egy sunyi vigyor, miközben próbálom eldönteni, hogy akkor most ez jó vagy rossz, de ahogy visszakérdez és a keze elindul felfelé a lábamon, inkább arra összpontosul a figyelmem. Idejét nem tudom, mikor érintett meg utoljára így, ilyen bensőségesen és természetesen, de őrülten jól esik. Más kérdés, hogy most még akár fel is tudna ezzel izgatni, ha nem erőszakolnám meg az agyam, hogy ne ezen kattogjon. Választ kell adnom és, hogy mentsem magam a pirulós és levegő visszafojtós jelenettől, ismét sunyin elvigyorodok és rápillantok.
-Hát... nem sok esélyt látok rá.- mosolygok rá, de közben kezem a kezére simítom, ami most épp a térdem fölött nem sokkal pihen, végül fejem hátra vetem a falnak és egy nagyot sóhajtok. Őrülten jól esik, hogy most sikerült ilyen jól elbeszélgetnünk és, csak remélni tudom, hogy nem fog újra elfajulni a dolog. Hogy ez most így marad és talán jobb és még jobb lesz idővel. Annyira szeretném, ha újra a közelében lehetnék nap, mint nap. Ha újra ő lehetne a legjobb barátom és a férfi is az életemben. Jézusom, Claire, neked megint elment az eszed.
-Megmutatod az emeletet is?- sandítok végül rá kíváncsian, kislányos mosollyal, de persze nem akarom én siettetni. Ücsörgök még itt vele szívesen akár egész nap vagy egész éjjel is.





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 19:26

Claire/ Ben

Ahogy a közös múltunkat említi, válogatás nélkül jutnak eszembe az emlékképek. Milyen rég is volt. Azt hittem, többé már nem kell szembesülnöm velük. Se a jóval, se a rosszal. Ilyen hiszemben és ezzel a szándékkal indultam ki Franciaországba, és meg is voltam győződve róla, hogy sikerült eltemetnem magamban ezt az egészet. De most már kezdek kételkedni abban, hogy ez lehetséges.
- Nem tudom, hogy ismerlek-e – ingatom meg leheletnyit a fejem. Sehogy sem fér össze a szétválásunk története az előtte tapasztalt dolgokkal. Én azt hittem, hogy ismerem, de kiderült, hogy mégsem. Már nem tudom, mi az igaz, és mi nem, hogy mindek higgyek. Mit hogyan értelmezzek. Lehet, régen is csak elvakított, amit látni akartam.
Beszél, beszél és beszél. Halkan és puhán, ahogy a kezem törölgeti. Én pedig hirtelen annyira üresnek érzem magam. Annyira üresnek, hogy szinte szomjazom az érintését. Az ujjaim feljebb is kúsznak a bőrén, tíz év után milyen furcsa újra hozzáérni. Ujjaim rákulcsolódnak, és tartok attól, hogy ez máris több, mintha bármit mondtam volna.
Tényleg szükségem van a segítségére, most már semmi értelme tagadni. Főleg önmagam előtt. De vajon tudnánk még bármit is nyújtani egymásnak? Én bizalmat, ő pedig... Ő pedig? Hogy akar kigyógyítani ebből?
- Úgy érzed, normális irányba változtam? – kérdezem, bár a hangomból egyértelmű, hogy én nem így gondolom. Olykor magamat sem bírom elviselni.
Sóhajtva mellém csüccsen, és mintha csak teljesen természetes lenne, foglyul ejti a karom.
- Egy pszichopata vagyok. Egy időzített bomba. Gyógyszereken élek. Láttam, hogy kiakadtál miatta. Láttam, mi a véleményed – merevedik meg a karom a kezében. – Az nem az orvos pillantása volt.
Az az övé volt. Aki mélyen csalódott bennem. És a legrosszabb, hogy igaza van. Gondolataimat azonban rögtön elpattintja, ahogy bocsánatot kér. Az első pillanatban tudom, érzem, hogy mire gondol, mégis csodálkozva pillantok felé. Végre ráemelem a tekintetem, és megdöbbent, hogy ilyen közel van az arca. Beszippant, hogy látszólag minden olyan, mint régen. Csak éppen tíz hosszú év telt el azóta. És hát megváltozott egysmás.
- Én is sajnálom. – Annyi kérdésem, mondanivalóm lenne, de még sem tudok semmi mást mondani. Hogy meg tudnék-e bízni benne újra? Nehéz kérdés.
- Nem sok esélyt látok rá – mormogom el, de most, hogy őt figyelem közben, valahogy az arcomra kúszik egy sunyi mosoly. Épp mint régen, amikor direkt húztam az agyát, ő pedig, ha rájött, mindig leterített érte. Ettől pedig úgysem lehet eldönteni, hogy hogyan is gondoltam.
- Mert te meg tudnál bennem? – teszem fel komolyan a kérdést, és közben a kezem, amit az ölében tart, rásimul a térdére, majd az alcombjára ráfogva siklik lassan, de ruganyosan felfelé a szoknyája irányába, szintén ugyanúgy, mint diákkorunkban, ha azt akartam, hogy kicsit ficánkoljon.



_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 17:46



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Nem igazán tudom feldolgozni a képet, ami fogad végül, mikor megpillantom Benjamin. Mintha egy teljesen más ember lenne, mint akivel besétáltam ide és a legrosszabb az, hogy nem tudom, hogy melyik lehet az igazi. Az az egoista, arrogáns, fennhéjázó pasas, akinek egy jó szava sincs hozzám, vagy ez a férfi, aki most itt ücsörög előttem a fal tövében megtörten és tanácstalanul. Félek, az utóbbi az, aki egykor a legjobb barátom és egyben a szerelmem is volt, és még rosszabb a gondolat, hogy én is segítettem abban, hogy most ilyen legyen. Nem tudom, mennyire játszottam én szerepet ebben az egészben, hiszen, ha nem is gondoltam régebben, hogy Őt piszkosul sikerült megbántanom, az utóbbi hetekben kiderült, hogy azért elég mély nyomot hagytam benne. Árad belőle a sértettség, a harag és az undor, ami csakis nekem szól. Vajon én löktem meg az első dominót, ami ide vezetett, vagy már akkor is borult a sor, csak nem vettem észre?
-De én én vagyok. Ismersz. Nem adom fel egykönnyen és még, ha nem is örülsz ennek, azért valamennyire ismerlek. Van közös múltunk, ami szerintem előnyt jelent számomra.- mormogom halkan, miközben a kezét törölgetem nagy gonddal és az arcát fürkészem olykor-olykor, hátha sikerül leolvasnom róla valamit.
-Mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt megoldjuk, de neked is segítened kell és még, ha nehéz is, meg kell bíznod bennem.- és épp ahogy az utolsó szót kinyögöm, el is áll a szavam. Még jó, hogy be tudtam fejezni a mondatot, mert az érintése még a levegő vételről is eltereli a figyelmem. Feszülten figyelem, ahogy keze egyre feljebb araszol a kézfejemről az alkaromig, közben érzem, hogy ... nem is tudom. Melegség árad szét bennem, de bele is borzongok egyszerre, szívem pedig azonnal vad kalapálásba kezd. Annyira hiányzik az érintése, most pedig, hogy ennyit csinál, ezernyi érzelmet dúl fel bennem, melyek mind idáig gondosan el voltak ásva, akár egy csatabárd. Felpillantok rá és legszívesebben sírva fakadnék ahogy megszólal, de inkább határozottan nyelek egyet és megpróbálom összeszedni magam.
-Mindenki változik. Én is változtam. Ez így normális.- kúszik lágy mosoly az arcomra, mikor pedig újra megszólal, pár pillanatig csak tanácstalanul pislogok. Úgy érzi, hogy szánalmasnak tartom? Mit tettem, hogy ezt gondolja? Pedig, ha valamit is éreztetni akartam vele, az nem ez volt.
Sóhajtok egyet halkan, közben úgy döntök, hogy inkább lehuppanok mellé én is a földre, de a kezem nem húzom el közben. Túl jól esik az érintése.
-Egyáltalán nem tartalak szánalmasnak. Inkább én vagyok az, mert orvos létemre ezt éreztettem veled ezek szerint.- jegyzem meg halkan, közben szépen a karjába karolok, úgy lesem a padlót előttünk. Rengeteg dolgot kell rendbe hoznunk, de vigasztal a felismerés, hogy most már talán sikerülni fog. Ha megnyílik nekem, ahogy most és így is marad, talán sikerülhet. Csak ne húzza vissza azt az átkozott maszkot.
-Ne haragudj, Ben.- mormogom végül, miközben tekintetem az arcára emelem és, ha egy pillantást is vet rám, tudni fogja, hogy ezt most nem a jelenre értem vagy arra, hogy azt hiszi, szánalmasnak tartom. Ez az a bocsánatkérés, ami már tizenéve érett. Az a bocsánatkérés, amit már akkor rég meg kellett volna ejtenem, csak nem tudtam, hogyan csináljam. Úgysem hitte volna el, hogy sajnálom. Még most sem hiszi.
-Szerinted meg tudnál újra bízni bennem?- és bumm. Kibukott belőlem a kérdés, ami most mindent romba dönthet vagy épp előrébb billentheti az ügyünket. Gőzöm sincs, mi lesz erre a reakció. Talán, megint elő jön belőle a düh, vagy épp pofán röhög és flegmán a képembe vágja, hogy ne is álmodjak ilyesmiről. Halványan mégis él bennem a remény, hogy inkább marad ez a jelenlegi helyzet és tudunk végre normálisan beszélni. Úgy, ahogy akkor rég. Nyíltan, őszintén és nem gondolva a következményekre vagy arra, hogy mikor akar hátba szúrni a másik.





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 17:17

Claire/ Ben

Fokról fokra szépen feltornázza magát bennem az indulat, a düh, a harag. Alattomos érzések ezek, még nem jöttem rá, hogyan védekezhetnék ellenük, és nem csak még jobban adni alájuk a lovat.
De minden olyan helyzetben ez van, amikor tehetetlenül kell álldogálom egy olyan szituáció előtt, amit legszívesebben tíz körömmel megváltoztatnék. Ami számít, és aminek tétje van. Őrülten bosszant, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem, és csak nézhetem, ahogy a dolgok visszafordíthatatlanul negatív irányt vesznek, de beleszólásom már nincsen.
Ahogy akkor is, ha a büszkeségemmel játszanak, ha hülyének néznek, sértegetek, vagy csak szórakoznak velem. Ha felzaklatnak... Igazából minden szarságra reagálok, és ez az őrjítő az egészben. Egyáltalán nem megy a koncentráció, az önuralom, nem tudok parancsolni a bensőmnek. Mintha lakna bennem valami, ami vadul és kiengesztelhetetlenül haragszik a világra, és állandóan fenyegetve érezné magát.
Azt hiszem, Claire erre vágyik. Hogy megszerezze tőlem ezt a vallomást, mint páciensétől, hogy mint orvos, vagy pszichológus, lényegében tökmindegy, belője a diagnózist, és érdemben tudjon mit kezdeni velem. De vajon tudna? Én egyáltalán nem hiszek ebben. Hogy pont ő. Pont velem. A mi történetünk már régen véget ért.
Hallom a hangját, és fel is emelem rá a fejem. A lépcsőn lohol lefelé, bizonyára hallotta a csörömpölést, és azt hiszi, baleset volt. Vagy tudom is én, mit, de látszik rajta, ahogy közeledő alakja lelassít, hogy kezdi megérteni a valóságot.
Látom a döbbenetét, látom a bizonytalanságát, talán fél is tőlem? Nem tudom, de inkább lehajtom a fejem, és leveszem róla a tekintetem. Nem szólok, mit is mondhatnék. Elég beszédes a környezetem. Most már semmi értelme hazudni sem. Játszani. Úgy is látott mindent. Erről aztán alkothat diagnózist. Szép kis „kezelés” már megint.
Ahogy kimondja a nevem, valami élesen a gyomromba hatol. Elhaló hangjában érezhető a csalódás, a szánalom, ettől pedig csak még keserűbb ez az egész.
Nem csak dacból és büszkeségből nem akartam, hogy tudjon erről. Furcsa, hogy még mindig ennyire számít, hogy mit gondol rólam.
Leguggol elém, pedig abban reménykedtem legalább az ajtóhoz lép, és elmegy. Itt hagy. Lemond rólam, és a kezelésemről is. Bárcsak megtenné. De nem, inkább elém guggol, a szavai pedig váratlanul érnek.
Nem válaszolok rögtön, csak forgatom, amit mond. Nem igazán tudom befogadni.
- Úgysem tudsz – mondom végül halkan, nem nézve rá, továbbra is magam elé meredve. A légzésem most már letisztult, épp csak pihegek. – Hidd el, már mindent megpróbáltam. Nem te vagy az első, aki erre vállalkozott.
A hangom immáron nyugodt, és talán kissé lemondó.
Tenyerébe veszi a kezem, és egy zsebkendővel letörli rólam a vért. Az érintése pedig olyan ismerős, melengető, és régről hiányolt. Nem húzódom el, hanem lassan csúsztatom végig az ujjaim a tenyerén, a csuklóján, majd egy kicsit feljebb az alkarján, az ujjaim pedig gyengéden rákulcsolódnak, de nem nézek fel rá.
- Megváltoztam, igaz? – mondom alig hallhatóan. – Nem akarom, hogy szánalmasnak tarts.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 15:21



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Nem értem mi történt velünk. Egykor olyan jól el tudtunk beszélni akármiről, most meg olyanok vagyunk, mint valami elvált párocska, akik azóta is a mahagóni asztalon és a perzsa szőnyegen vitáznak. Minden apróságból harci helyzetet csinálunk és kifordítgatjuk egymás szavait. A legrosszabb, hogy önmagamból is kifordulok miatta, mert képtelen vagyok elnyomni az érzéseimet. Ennyire szar pszichológus lennék?
-Tégy úgy, ahogy szeretnél.- sóhajtok egyet inkább és a továbbiakban inkább a háznak szentelem a figyelmem, melynek minden szeglete egy-egy részlet Benjaminból. A finom elegancia, amit tükröz már pusztán a térelválasztással és a szépségre a fényre való áhítozás. Hiszen, aki belül sötét, mogorva és gonosz, az nem fog napfényes palotát építeni egy szakadt ingatlanból. Akiben viszont vannak érzelmek és némi vágy a jobb iránt, az a napfényt is érezni akarja a bőrén, akár saját magának tervez házat, akár másnak. Itt viszont el tudnám képzelni Benjamint, ahogy reggel egy szál köntösben lesétál a lépcsőn, majd a kávéját szürcsölve megáll az ablaknál és a várost figyeli. Aztán jövök én... jézusom, már megint baromságokon jár az eszem.
-Azt hiszed, hogy nem jártam utána, mivel is foglalkozol és, hogy mennyire vagy jó benne? Egyébként is, én már réges rég megmondtam, hogy sokra viheted a szakmában.- jegyzem meg csak úgy mellékesen, de próbálok minél kevesebbszer rápillantani. Ennek ellenére ő valamin felhúzza magát, olyannyira, hogy a gyógyszerében látja a menekülési útvonalat. Nem tudom, hova is raktározzam ezt magamban. Vagy ennyire nem tud elviselni, vagy ennyire nem bír magával a közelemben. Az viszont újra bebizonyosodott, hogy én váltom ezt ki belőle, vagyis mindig valaki olyan, aki megsebezte egyszer rég. Nem tudom, hogy mikor jön még elő belőle ez a roham az én kezeléseimen kívül, de tényleg egyre biztosabb vagyok benne, hogy közöm van az egészhez. De miért? Fenyegetve érzi magát a közelemben, vagy saját magától fél? Ezekre a kérdésekre kellene választ kapnom, de jelenleg az én idegzetem se képes ezt elviselni. Rosszul esik ez az egész.
-Azon kívül, hogy kötelességed lenne megosztani velem, hogy milyen gyógyszereket szedsz, miért és mire. Lehet, hogy nem a pszichiátered vagyok, aki adagolja neked ezeket, de arról tudnom kellene, hogy milyen tudatállapotban vagy a kezelések során.- hadarom még el mielőtt sarkon fordulnék és felbaktatnék az emeletre, amiről úgy vélem, hogy elég távoli hely lehet jelenleg Benjamintól. Nem akarok vele újra vitatkozni, sem kioktatni sem jobb belátásra bírni. Nem akarok vele most legalább öt percig beszélni sem. Szedje csak össze magát, aztán folytatjuk a körutat, én pedig becélozom addig is az erkélyt.
A kezeim már épp nyújtom a kilincs felé nagy áhítattal az arcomon, mintha a mennyország kapuján akarnék épp belépni, mikor csörömpölést hallok odalentről, majd még egyet. Nem szép dolog, de azonnal rosszra gondolok. Ben összetörte magát, beszakadt valahova, rádőlt az ablak vagy mit tudom én, és ez az, amiért gyors tempóban visszabaktatok a lépcsőhöz, sietve levonulok rajta és abba az irányba tekintek, ahol a legutóbb láttam még Őt.
-Jól vagy?- kérdezem még jóval azelőtt, hogy megpillantanám végre és máris rádöbbenek, hogy nem történt vele semmi. Vagyis semmi olyasmi, amiben baja esett volna és ami nem neki köszönhetően történt.
Az utolsó pár lépcsőfokon lassított felvételben lépkedek, mert a kép, ami fogad, teljesen ledöbbent. Az a pasas, akihez Ő annyira ragaszkodik és akit olyan bőszen játszik, sehol sincs. Helyette valami megtört, kétségbeesett, dühös és sértett férfi ücsörög a faltövében vérző kézzel és fújtatva, mint egy vad, akit sarokba szorítottak.
Pár pillanatig semmit nem tudok szólni, csak megállok a lépcső alján és az ablakok felé lesek, amiket kitördelt, fejemben pedig egyre serényebben lüktet a felismerés, hogy segítenem kell rajta valahogy, mert ezzel nem csak másokra veszélyes, hanem saját magára is. Nem akarom, hogy baja essen még, ha ezt neki nem is vallanám be soha.
-Ben...?- lehelem halkan, mert már mikor szóra nyitom a számat, tudom, hogy nincs értelme akármit is mondanom. Szóval, a mondatom már születésekor elhal és inkább csak lassú léptekkel megindulok felé. A cipőm sarka szinte fülsiketítően hangosan koppan újra meg újra a padlón, de minden egyes koppanás olyan most, mintha a másodperceket számolná vissza, hogy mennyi idő is kell még, hogy oda érjek hozzá.
-Tudom, hogy gyűlölsz és megvetsz, de hidd el, hogy segíteni akarok.- guggolok le végül szembe Bennel, közben az arcát próbálom vizslatni, hogy most a szavaimra mit fog reagálni. Lehet, hogy nekem ugrik és megfojt...
-Sosem akartam neked ártani. Most sem akarok de, ha nem hagyod, akkor segíteni se fogok tudni.- suttogom halkan, miközben elő veszek a táskámból egy zsebkendőt és nem kérve ki a véleményét a dologról, megfogom a kézfejét, hogy óvatosan letörölgessem. Persze, előtte szemügyre veszem, nem-e van benne szilánk.
-Megengeded, hogy megpróbáljak segíteni?- sandítok fel rá és, ha egy pillantással is méltat, láthatja végre rajtam, hogy őszinte vagyok. Kérdés, hogy pofán fog-e röhögni, megöl itt és most, dacosan elküld a fenébe, vagy belátja végre, hogy szüksége van rám. Ha másban nem is, ebben biztosan.





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 12:47

Claire/ Ben

- Itt hagyhatlak még tíz percig, ha szeretnéd. Nekem is van még dolgom odabent – mondom kissé barátságtalanul, meglovagolva előbbi mondatát, de aztán meg is bánom, mert még én is kiérzem belőle a negatív, gunyoros felhangot.
Sóhajtok egyet, és hogy valami udvariasat is mutassak magamból, kinyitom előtte a kaput, és előre engedem. Bármit kérdez, a válaszaim rövidek, egyszavasak, olykor harapósak és szinte ordít belőlük a távolságtartás. Milyen furcsa, hogy még csak el se kellett határoznom, hogy ilyen legyek, a gyomromban gyülekező feszültség a szavaival, a jelenlétével egyre csak erősödik, és megoldja magától a viselkedési kérdéseket.
Eddig is kimért voltam, de nem ennyire. Mintha valami fura önvédelmi rendszer lépett volna működésbe. Automatikusan.
- Ennyire ismernéd a munkám? – pillantok rá meglepetten, és egy kis halovány hitetlenség játszik a tekintetemben. Úgy méregetem, mintha a választ az arcáról akarnám leolvasni.
Végül pedig belépünk a belső helyiségek közé. Itt rejlik az ingatlan igazi szépsége, és minél feljebb megyünk, annál lenyűgözőbb termekkel fogunk találkozni. Az elrendezés csavaros kanyargóssága, az egymásba nyíló termek és átjárók, ahol kiüttettem a falat, igazi labirintust varázsol a helyből. Én hülye, még kicsit izgulok is, hogy hogy fog tetszeni neki. Fel nem foghatom, hogy miért.
Jól esik, amit mond. Ahogy dicséri az épületet, és inkluzív a munkámat is. „Tudom, hogy csodás lesz.” Valahogy egészen mélyre hatolnak bennem ezek a szavak, mert azt az illúziót keltik, mintha még mindig bízna bennem, mintha még mindig tehetségesnek tartana, és élvezettel tekintené meg a munkámat. Régen, mikor még osztálytársak voltunk, ő volt az egyetlen, aki bátorított, hogy foglalkozzak az építészettel, a tervezéssel, mert van benne jövőm, még akkor is, amikor a családom lényegében mindent megtett, hogy elvegye a kedvem. Később pedig meg is tiltották.
Halványan elmosolyodom az utolsó mondatán, vagyis az ajkaim éppen csak mozdulnak, nem mérvadó az egész, de elég, hogy én tudom. Furcsa érzés kerít hatalmába. Félig-meddig nosztalgikus, és mint amikor egy kavics elindul a lejtőn, úgy görgeti magával a hordalékát. Eszembe jut, mennyire hálás voltam akkor neki ezért, és mennyire élveztem a társaságát. Milyen lelkesedéssel és mennyi humorral vegyítve tervezgettük a jövőt, épp csak azt az egyet nem mondtam el neki soha, milyen vadul vágytam arra, hogy ő is szerepeljen benne. Eszembe jut, hányszor akartam megérinteni, magamhoz húzni és megcsókolni, de túlságosan nagy volt a tét. A legkevésbé sem akartam elveszíteni, vagy kockára tenni azt, ami köztünk volt. Egyszer azonban mégsem bírtam ki. És el is rontottam mindent.
A pillantásom követi a mozdulatait, ahogy ujjai bársonyosan végigfutnak a lépcsőkorláton, ahogy a fejét forgatva, kíváncsian szemlélődik. És érzem, hogy egyre súlyosabbá válik a mellkasom. Módfelett idegesít, ami történt. Hogy elrontottam, és már nem lehet visszacsinálni. Hogy elutasított és ellökött magától. Hogy hülye voltam, mert azt hittem, neki is többet jelentek. És hogy most is itt kell ácsorognom, és ezen az egész baromságon töprengeni, járni a kibaszott kezelésekre, állandóan a közelében lenni, a szemébe nézni, és azzal traktálni magam, hogy teljesen hidegen hagy ez az egész telibaszott helyzet.
Őt bizonyára szórakoztatja ez az egész. Hogy most fordult a kocka, és én vagyok kiszolgáltatva neki. Hogy bosszút állhat, és a büszkeségemen taposhat. Fogalmam sincs, mit gondolhat rólam, a tóparton történtek után... Bizonyára szánalmasnak tart. Engem. Egy Benjamin Hale-t. Egy...
A feszültség, ami eddig bennem honolt, eddigre szinte lángokra kap. Érzem, ahogy nyalogat belülről, én kevés vagyok ehhez...
A gyógyszeres üvegem után nyúlok, a kezem enyhén remeg, és ahogy a hirtelen zaj is belehasít a csöndbe, mintha csak menekülne előlem, olyan kecsességgel ugrik ki az ujjaim közül, és gurul végig a padlón, hogy egy balerina is megirigyelhetné. Látom, Claire pillantását, ahogy rám mered, nem is kell semmit mondania. Látok benne mindent.
Zajosan felsóhajtok, és dühömben az ablakpárkányra csapok. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed ruháim rejteke alatt. Mellém sétál, és átnyújtja az üveget, én pedig rá sem nézve, durván kiveszem a kezéből. Az üvegcse szinte izzik az ujjaim szorításában. Fellengzős megjegyzése csak még inkább dühít.
- Semmi köze hozzád – szavaim agresszív éle szinte hasítja a csendet, pedig nem kiabálok. – És ehhez sincs semmi közöd – szorítok rá még jobban a pirulákra. Tessék, most már ezt is tudja. Igen. Képtelen vagyok ezek nélkül boldogulni. A szégyen úgy fut végig bennem, hogy végigmar mindent, ami az útjába kerül. Szinte fizikai fájdalmat érzek.
Csöndben végighallgatom a szavait, hogy mit remélt ettől a helytől, és hogy próbált meg újból kijátszani. Egész jól sikerül szó nélkül kibírnom, míg végigmondja. A hangján most már érzem a vádaskodást, a csalódást, talán egy kis haragot, sértődést, nem is tudom különválasztani a benyomásokat. Azonban az utolsó mondata túl sok. A benne megbúvó lenézést, lesajnáló hangnemet képtelen vagyok befogadni, elviselni. Lehunyom a szemem, és számolni kezdek, hogy legalább egy kis időt nyerjek, amíg elmegy. Csak még egy kis időt tudjak lopni, késleltetni, az elkerülhetetlent.  
Hallom cipője kopogását, ahogy felbattyog a lépcsőn, ahogy felér az emeltre, és ez az a pont, amikor hagyom szétrobbanni, ami eddig feszített. Hátrébb lépek egy nagyobbacska lépést, és a görcsösen markolt üvegcsét minden erőmmel az ablak felé hajítom. Az üveg olyan könnyedén törik, mintha golyót engedtem volna belé, de ez még nem elég. Ha nem pusztítok, engem szabdal szét a feszültség. Felkapom az első kezem ügyébe eső követ, és tiszta erőből azt is nekiküldöm az ablaknak. Majd a következőt. Főleg a boltozatát célzom, és közben egészen magával ragad a látvány. A napfényben fürdő üvegszilánkok úgy omlanak alá akár egy széthulló kártyavár. Végül az állít meg, hogy az utolsó csapást puszta kézzel mérem rá. Az öklöm a még megmaradt alsó üveget zúzza be, apróra, és végre a fájdalom is beszivárog a tudatomba, bár csak egy kisebb, felületi vágásról van szó. A vér épphogy kibuggyan, érzem és látom is, hogy nem mély. A zihálással együtt pedig az indulat is múlik. Kioson belőlem, és teljesen magamra hagy iménti pusztításom eredményével. Lassan lecsúszom a földre, és az ablak alatti falnak vetve a hátam és a fejem, a törmelékek között kifújom magam. Rég éreztem magam ilyen nyomorultul.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-30, 10:29



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Nem kell sokat várnom az első szemrehányásra, amit tőle kaphatok és hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett. Számítottam rá, hogy valamit kifogásolni fog, ha mást nem, hát azt, hogy korán érkeztem. Ha időben jöttem volna, akkor megjegyezte volna, hogy túl pontos vagyok, ha kések, akkor meg megkaptam volna, hogy igazi nő vagyok. Neki most mindegy, csak beszólhasson, hátha rosszul fogom majd érezni magam.
-Igazából direkt jöttem előbb, mert gondoltam én naiv, a múltkori pontos érkezésed után, hogy majd lesz még tíz percem feltérképezni a környéket és kívülről csodálni az épületet, de tévedtem.- vonok vállat, mintha cseppet sem érdekelne, hogy máris belém kötött, pedig valójában rosszul esik. Azt hittem, végre tud majd úgy viselkedni, mint egy érett felnőtt és félre dobja a sérelmeit, de még most is folytatja, amit elkezdett.
Ahogy kaput nyit és maga elé tessékel, én biccentek egyet köszönetképp, majd szép lassan betipegek. Érdeklődve pislogok körbe az udvaron, miközben hallgatom a hozzáfűznivalóját, végül megállok egy pillanatra és megpróbálom magam elé képzelni, hogy is fog kinézni ez az udvar, ha majd Ben kezelésbe vette.
-Én szinte már most látom, hogy milyen lesz, ha elkezdesz foglalkozni majd vele.- mosolyodok el, aztán követem tovább a bejárati ajtóig, ahol végre szemem elé tárul az a hely, amiről Ő úgy vélte, hogy tetszeni fog nekem. Nem tévedett, mert valóban tetszik. A lépcsők, a magas beltér, a tágas hall és a csodás napfény, ami beszűrődik a nagy ablakokon, lenyűgöznek. Tényleg tudja, hogy mi tetszik, mert az ízlésem ebben sem változott. Az viszont meglep, hogy tényleg emlékszik rá, hogy nekem mi jön be.
-Szerintem ez minden, csak nem átlagos. Nagyon szép már most is és, ha még dolgozol is majd rajta, tudom, hogy csodás lesz. Még a végén lehet, hogy bepróbálkozok vevőként.- mosolyodok el, miközben a lépcsőhöz sétálok és finoman végig húzom a korláton az ujjbegyeim. Egy pillanatra elképzelem, ahogy egy napfényes délelőttön lelibbenek itt, hogy munkába induljak és már ez az elképzelés feldobja a napom. A képzelgésből viszont hamar visszarángat egy éles hang -az üres hallban szerintem az is zajos lenne, ha egy tű esne le a padlóra-, ami miatt rögtön Ben felé pillantok. Nem szólok egy árva szót sem, ahogy lassan felém gurul a gyógyszeres doboz, a kis pirulák pedig szanaszét potyognak, csak Ben arcát figyelem és azon gondolkozok, miért kellett elhallgatnia előlem, hogy gyógyszert szed. Nem is akármilyet, mert amikor lehajolok, hogy felvegyem a dobozkát, az első dolgom az, hogy alaposan szemügyre veszem. Pár szem maradt még benne és, ahogy visszaszerzem a tetejét is, csak csendben Benhez sétálok vele.
-Tényleg csak úgy tudsz megmaradni a közelemben, ha ezt beveszed?- nyújtom át végül a kezébe anélkül, hogy ránéznék, majd egy másik ablakhoz sétálok, ha végre elvette. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy EZ most tényleg nagyon rosszul esett. Kedélyjavítót kell szednie, ha a közelében vagyok? Miféle hárpiának néz ez engem? Milyen tulajdonságokkal ruházott fel az évek során, ha így áll hozzám?
-Azért Benjamin, mert itt a tudtod nélkül is többet láthatok belőled. Ha az irodámban ücsörgünk kimért vagy és távolságtartó, de gondoltam, ha egy számodra kedves helyen beszélünk, talán megnyílsz picit és nyugodtabb leszel. Mint látjuk, tévedtem.- pillantok a padlón heverő pirulák felé, végül tekintetem az arcára kúszik és csak figyelem egy darabig. Meg sem próbálom most már elrejteni, hogy vérig sértett. Miért rejtegessem? Ha nem mutatom ki, az sem érdekli, ha kimutatom, arra is tesz magasról.
-Vedd csak be a gyógyszered. Addig körülnézek odafent.- sóhajtok végül egyet és a lépcső felé indulok, hogy az emeletet is szemügyre vehessem és, hogy pár pillanatig egyedül legyek. Legalább pár percig nem kell arról gondoskodnom, hogy ne látszódjon az arcomon a csalódás.
Figyelemelterelésképp inkább csak körbe sétálok, ügyelve arra, hogy lehetőleg ne szakadjak le padlóstól, mindenestől a földszintre, mert azt ugye látom én is, hogy ezeken is van még mit javítani. Viszont maga az elosztás és a magas beltér itt is lenyűgöz, mégis az erkély kezd a leginkább vonzani. Érdekel a kilátás, épp ezért a padló recsegését hallgatva, óvatosan el is indulok az ajtó felé. Vagy beszakad alattam valami, vagy nem. Majd felkelek és legalább sikerülne Bent is boldoggá tenni pár percre. Hiszen, Ő egyenesen örülne, ha kitörném itt a nyakam...





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-29, 23:27

Claire/ Ben

Úgy fest a sors továbbra is ellenem van. Egészen pontosan akkor kezdett bele életem megszomorításába, amikor betettem a lábam arra a kiállításra, azóta pedig csőstől jönnek a problémák: Claire újra felbukkant az életemben, és nem elég, hogy felbukkant, az elkövetkezendő egy évre hozzá is lettem láncolva. Beidéztek egy tárgyalásra, majdnem lecsuktak... szép is az élet, nem igaz?
Ráadásul ezek a kicseszett rohamok is egyre kiszámíthatatlanabbak. A múltkor is... De stop. Megfogadtam, hogy most nem fogok erre gondolni.
Naná, hogy egyszerre érkezünk a házhoz. Morogva kiszállok, és felé sem pillantva megindulok a kovácsoltvas kapuhoz. Már ez is különös gonddal megmunkált darab, az ujjaim vigyázva, és néma hódolattal érintik a hideg fémet, ahogy a kinyitásával bíbelődök. Igazán a szívem csücske ez az ingatlan.
- Amint látod – válaszolom kurtán továbbra sem méltatva a pillantásommal. – Neked viszont mióta szokásod ilyen korán érkezni? – hangzik egy árnyalatnyi nem tetszés a hangomban, majd mozdítok a kapun, az pedig engedve akaratomnak lustán elnyílik előttünk. Claire felé fordítom a fejem. Vonásaim bár szilárdak és távolságtartóak, a tekintetem nem ellenséges.
- Csak utánad – sóhajtom, és bal kézfejemmel az udvar felé vezető járda felé mutatok. Ha besétál, én is követem, és gondosan becsukom mögöttünk a kaput. A látvány itt még ugyan nem az igazi, a telek igényel még némi karbantartást, igazából a fű sincs rendesen lenyírva, az azonban egy kis képzelőerővel látszik, hogy mit lehetne kihozni belőle.
- Már jó pár éve gazdátlan itt minden, a kinti részekkel még nem foglalkoztam – mondom mintegy mentegetőzésképpen, de magam sem értem miért. Elvégre nem vagyok kertész. Ez nem az én feladatom lenne, de már most tudom, hogy úgyse fogom kibírni, hogy ne próbáljam meg magam, de ha nem is fog menni, azt végképp nem, hogy ne szóljak bele.
- A ház viszont mesés – oldom meg immáron a bejárati ajtót. Beljebb lépünk, és az első terem, ami fogad, egy nagyobbacska hall, két egymás mellett induló, félkör alakban felfelé futó lépcsősorral, amik a felső szintekhez vezetnek. Az itt volt bútorokat már elszállíttattam, szóval a helyiség szinte teljesen üres, de ürességében is megragadó magas mennyezetével és hatalmas ablakaival. A napfény sejtelmes csíkokban ragyog át az üvegeken.
- Átlagos. Semmi különös – mondom automatikusan, mikor a napomról kérdez. Bejáratott válasz már ez. El se kell gondolkodnom rajta. Azon viszont már inkább, hogy mi is lesz most. Bármennyire is igyekszem (leplezni), feszült vagyok, és tudom, hogy a múltkori miatt. Hiába döntöttem el, hogy nem gondolok rá, most, hogy Claire is a közelemben van, állandóan az eszembe vágódik egy-egy emlékkép. És frusztrál.
Hogy elejét vegyem a problémának, amíg Claire nézelődik, zakóm belső zsebébe nyúlok, és előhalászom a kis üvegcsémet. Feltett szándékom titokban a kezembe pottyantani egy pirulát, és erőltetett, toxikus nyugalomba ringatni magam, de hirtelen valami éles zaj üti meg a fülem. Automatikusan Claire felé kapom a fejem, mert felőle jött a hang, és ahogy megrezzenek, az üvegcse már gurul is ki az ujjaim közül, hogy aztán a padlón landoljon, és kevéske tartalmát szétköpdösve a porban, rátarti ívben, serény iramban induljon meg Claire lábai felé.
Eleinte csak nézem, ahogy gurul, majd mikor megáll, azt is felfogom, hogy ezt most kellőképpen elcsesztem. Az irodában ugyanis, amikor konkrétan rákérdezett, hogy szedek-e bármiféle nyugtatót, vagy kedélymódosító szert, a leghatározottabb nemmel letagadtam.
- A jó kurva életbe – fújtatom első mérgemben, majd inkább a hajamba túrok, és a Claire-rel ellentétes irányban lévő ablakhoz indulok. Rátenyerelek a párkányra, és ajkaim összepréselve szuggerálok valami semmiséget odakint. Mért ne csesztem volna el ezt is. Most már kibaszottul mindegy. Érzem, hogy az indulat meleg hullámokban kezdi elönteni az ereimet, és a vérkeringésem gyorsul. Szabályszerűen megkísért a gondolat, hogy levezessem valamin a dühöm. Olyan szívesen kitörném ezt az ablakot. Úgy is ki fogom cseréltetni. Mindegy. Csak valami olvassza fel az indulatot.
- Miért itt akartál találkozni? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, hátha a beszélgetés majd lefoglalja az elmém. Mivel nem gondolkodom, sikerül olyan témát felhoznom, amit egyrészt nem akartam, másrészt ami őszintén foglalkoztat.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-19, 20:35



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Rövid, rideg, lényegretörő, zárkózott. Csak pár szó, amivel jellemezni tudom a beszélgetést, ami köztem és Ben között megy végbe telefonon. Nem is igazán tudom először, hogy elmenjek-e a címre vagy sem. Hezitálok, agyalok, rágcsálom a számat, mikor tudatosul bennem, hogy egyrészt muszáj mennem, másrészt pedig, ez nem egy randi, hogy ennyire rá kellene paráznom. Én vagyok itt a doki, ő pedig a páciens, azaz kiválasztottam a helyet, neki meg kell jelenni, én vájkálok kicsit, aztán leszűröm a lényeget. Tök hivatalos az egész. Nem is értem, miért kattogok annyira, egész addig, míg el nem érkezik az idő az indulásra.
Izgatottan pislogok a tükörbe, igazgatom a ruhámat, a frizurámat, mintha bármit is számítana ma, hogy milyen állapotban megyek oda. Ben megint az a Ben volt, aki először besétált ide hozzám és, aki gyermeteg sértettséggel reagál mindenre, amihez közöm van. Pedig egy pillanatra a tónál megjelent az is, akinél nem a büszkeség az első és egy kicsit hajlandó volt megnyílni.
-Mi a frászt csinálsz, Claire? Elment az eszed?- szólalok meg végül, ahogy a tükörképemmel szemezek, majd legyintek egyet fejet csóválva és inkább a táskámért megyek. Elő halászom a kulcsokat, bezárom a rendelőt és elköszönök az asszisztensemtől, hogy aztán a parkolóba sétáljak a kocsimhoz.
Az úton nem kapkodok. Azon meditálok, hogy nyugodt tudjak lenni és ne viselkedjek úgy, mint egy lökött csitri, aki az első randijára megy. Ennek ellenére, mikor leparkolok és meglátom, hogy Ben is épp most érkezik, nagyot nyelek. Felém se pillant, ami jó, mert így még van egy kis időm, hogy összekapjam magam, na és persze, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Csak mindezek után szállok ki a kocsiból és kimérten, ahogy ő szokott velem viselkedni, oda sétálok a ház kapujához.
-Még mindig nem szokásod késni, igaz?- pillantok a karórámra, mikor mellé érek és még én is meglepődve veszem észre, hogy annak ellenére, hogy nem siettem, tényleg jóval korábban megérkeztem, mint szerettem volna. Így viszont, hogy nem a kocsiba kell ülnöm és pislogni magam elé, nem is olyan gáz.
-Hogy telt a napod?- kérdezem, csak úgy mellékesen, hátha megtudok valami olyat, amit felírhatok a kis papíromra, amire Benről írogatom a megjegyezni való dolgokat, de kétlem, hogy szószátyár kedvében lenne. Rám se nézett még eddig és látszik rajta, hogy a háta közepére se kíván. Hurrá! Jobb nem is lehetne ez az egész.





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Ben
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
építész, tervezőművész, üzletember
ϟ Hozzászólások száma :
121
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-11, 13:52

Claire/ Ben

Több mint egy hét is eltelt már az utolsó kezelés óta, ugyanis külföldi útra hivatkozva lemondtam mind a két múlt heti alkalmat. Kellett egy kis idő és távolság, hogy végiggondoljam a történteket. És a helyére rakjam magamban. Most már úgysem tudok változtatni rajta.
Két dolgot sikerült leszűrnöm belőle: egyik, hogy most már neki is nyilvánvaló, hogy van rejtegetnivalóm, és ezzel kapcsolatban nem tudom tovább félrevezetni. A múltkori után messziről ordít, hogy zavaros a mély, még ha a felszín olyan túlontúl kiegyensúlyozott és napsütötte is.
A másik pedig, hogy alábecsültem őt. Magamat pedig elengedhetetlenül túl, amikor azt hittem, hogy tökéletesen hatástalan rám. Ez tulajdonképpen már a kiállítson megbukott, de az még... tökmindegy, mi volt. Most viszont, a parton, kicsalogatta belőlem ezt a valamit, nekem pedig szembesülnöm kellett vele, hogy nem tudtam mit tenni ellene. Pont, mint amikor a düh önti el a mellkasom, és az akaraterőmet apró konzervdobozba csomagolva gyorsan ható méregként fut szét az ereimben. A kettőnek vajon van köze egymáshoz?
Szívem szerint innentől kezdve messze elkerülném a kezeléseket, de a papírok értelmében köteles vagyok bejárni rájuk. Ami azt illeti, a börtön még mindig nem elég csábító gondolat.
Így hát első lépésként felveszem a telefont, amikor meglátom a nevét a kijelzőn. Végighallgatom a mondandóját, és leplezetlenül meglepődök, amikor azt a bizonyos ingatlant említi. Pont azt, amiről akkor zagyváltam neki, és még kínosabb, hogy halvány fogalmam sincs, hogy mit mondhattam még.
- Öm... még nagyon félkész állapotban van, nem igazán látogatóképes, most is azon dolgozom éppen... – Te jó ég, Benjamin, mit a lila eget művelsz?!, túrok bele a hajamba öt ujjal az íróasztalon könyököltemben. Úgy szabadkozom, mint egy lámpalázas, megilletődött kamasz, akinek idő előtt akarnak belekukucskálni a készülő nagy művébe. Pedig, ennek most igazán semmi köze ehhez. Nem azért akarja odatenni az órát, mert a munkámra kíváncsi, de akkor miért? Az agyamban egymás után korcsolyáznak az efféle gondolatok.
- Rendben – vágom rá végül, csak tereljük a témát, főleg az előbbi alakításomról. Eszembe jut viszont, hogy a mai időpont miért is volt necces, azon túl, hogy a hátam közepére sem kívántam az egészet, egy találkozás is belelógott volna.
- Rendben, legyen az a lakás – mondom ki még egyszer, nehogy meggondoljam magam – de legyen inkább három óra. Lenne még dolgom addig.
Lediktálom neki a címet, és miután leteszem a telefont, még sokáig ücsörgöm fölötte, a nyelvemet forgatva, magam elé meredve, próbálom összerakni, hogy milyen is lesz ez a találkozó, de minden porcikám tiltakozik ellene.
Másrészről pedig végig ott égett a nyelvemen egy kérdés, míg beszéltünk, és a kíváncsiság, hogy mit gondolhat, mi látszik a tekintetében, mit szűrt le az előző alkalomból. Nem tudom, ezek után hogyan viszonyul hozzám. Szándékosan feszegetni fog majd, vagy inkább visszavesz? És ha az előző, hogy fogok reagálni?
Azt hiszem, kezdem érezni a súlyát, hogy nyakig benne vagyok. Meg voltam győződve, hogy puszta időpocsékolás, amit művelünk, de ezek szerint eddig csak tapogatott, és csak az alkalomra várt, hogy fogás találjon. Én hülye pedig megadtam neki...
Hamarabb akarok menni, hogy ne a kapuban találkozzunk, még úgyis lenne, mit átmozgatnom a helyen, de nem úgy jön ki a lépés. Épp hogy leparkolok a pihenőnegyed csinos utcácskáján, bár még éppen lenne majdnem egy negyed órám is, ő is megérkezik.
Remek. Nem tudom, mért izgulom túl ezt az egészet. Hisz’ nem történt semmi. Ugyanaz a Ben vagyok, mint eddig, aki szíve mélyéről utálja ezt a nőt, és azért van itt, mert kényszerítik rá. Semmi egyéb, semmi személyes, emlékeztetem magam, mielőtt kiszállnék, és a kulcsokat kihalászva a zsebemből, egyből a kapu felé indulok. Nem nagyon pillantva felé.


_________________

Here I come just a big bad man
I take what I want and I want you...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
this one
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
pszichológus, zongora tanár
ϟ Hozzászólások száma :
79
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 06.
ϟ :

Boszorkány

TémanyitásTárgy: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   2015-05-11, 10:52



Benjamin & Claire

- Show me something of yourself...-

Teljesen elment az eszem, ebben már biztos vagyok. Olyasmikre gondolok néha, amire nem kellene és a gondolataim képtelenek leszakadni arról az egy személyről, akire végképp nem kellene gondolnom. Járhatna annyi minden más az eszemben, de neeeem. Ő körülötte forog az agyam. Na meg leginkább akörül, ami a tóparton történt. Pánik roham. Érdekes és motiváló. Most már végképp biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendben Benjamin körül és az én feladatom, hogy kiderítsem, holott egyre inkább biztos vagyok benne, hogy bele fog törni a bicskám ebbe az egészbe, vagy ami még rosszabb, megint belezúgok. Mert hiába a bunkósága és az arrogáns viselkedése, a fejemben mindig azok a jelenetek pörögnek le újra és újra, amelyek jók voltak, kellemesek és bensőségesek. Azok a pillanatok, amikor tekintetünk összefonódott és egy rövidke időre látszott az igazi Benjamin, aki épp ezzel a tuskó stílusával óvja magát a külvilágtól és tőlem. Pedig eszemben sincs ártani neki, annak ellenére, hogy megérdemelné.
A tollam végét rágcsálom -undorító szokás, tudom-, miközben a forgószéket ide-oda mozgatom magam alatt és a telefonnal szemezek. Ma délután lesz az újabb "randevúnk", nekem pedig folyamatosan az a lakás jár az eszemben, amiről mesélt és amire azt mondta, hogy biztosan tetszene nekem. Az a pillanat is édes volt. Mintha a régi énje lett volna, aki folyton el akart kápráztatni én pedig most csak azt érzem, hogy vágyom erre. Ismer, legalábbis az ízlésem nem titok előtte. Tudja mi az, ami tetszene és mi nem.
-Szia! Claire vagyok.- szólalok meg, mikor a kagylót a fülemhez emelem, de esküszöm nem emlékszem, mikor vettem magamhoz és mikor pötyögtem be Benjamin számát.
-Mit szólnál, ha a mai kezelés annál a lakásnál lenne, amiről meséltél? Nem olyan feszült környezet, de mégse egy kávézó, ahol nem tudunk rendesen beszélgetni.- magyarázok fülig pirulva, mert ez most konkrétan megint olyan helyzet, amikor ráerőltetek valamit, a helyszínt pedig olyanná teszem, ami cseppet sem hasonlít egy kezelés helyszínére. Inkább lehetne egy kellemes randi helyszíne.
-Az időpont pedig a szokásos délután egy óra lenne, ha neked is megfelel, de tehetjük későbbre is. Ma délután nincs más a naptáramban.- pillantok is gyorsan az asztalon heverő papírra, amiben valóban üresen tátong a mai délután. Még két találkozóm van addig, aztán jön Ben...
Csendben várom, mi is lesz erre a reakciója, mert az sincs kizárva, hogy felszívja magát és puffog majd egy sort, hogy nem akar velem azon a helyen kettesben lenni, de remélem, hogy nem így lesz. Talán, még élvezné is, ha egy általa kedvelt helyen beszélnénk, miközben kíváncsian végig vizslatnám a lakást, ami szerinte nekem tetszene.





_________________



Claire Jillian Foster

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet   

Vissza az elejére Go down
 
Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros :: Kórházak, rendelők, elmegyógyintézet-