Cora Turner

Én kimondottan egy átlagos lány vagyok, nem feltűnő sötétbarna haj, enyhén hullámosan omlik a hátamra, barna boci szemek amik olykor nem is olyan jámbor jellemet takar, mint azt gondolnátok. Magasságom feltehetőleg 168 centi, alacsony vagyok, de ezt én csöppet sem tartom hátránynak, nem kell mindenkiből kosarasnak válni. Szeretek kalapot viselni, valahogy úgy érzem akkor vagyok én én amikor magamon tudhatom a kis fekete kalapot. Karomat színes "barátságkarkötők" tarkítják, mondhatnánk azt, hogy ez gyerekes, de egy idegen városban a barátaimat ezek helyettesítik számomra, nem sok, de több, mint a semmi. Így legalább úgy érzem mégsem vagyok annyira egyedül.
Nem mindig vagyok az a magabiztos, önálló lány akinek mutatom magam, engem a múltam árnyékol be, nem hagyja, hogy úgy éljem az életem ahogy azt szeretném, mindig ott lesz azaz ember aki tönkretett teljesen, soha nem tudok megszabadulni tőle és a mocskától amivel beszennyezett.
Barátaim úgy ismernek, mint a mindig vidám, bulikat hajszoló fiatal egyetemista akinek a közelében nem lehet mást tenni, mint állandóan nevetni annyira jó fej. Igazából már attól a bizonyos naptól kezdve nem vagyok az az öröm mámorban úszó lány, megtörtem és bizalmatlan vagyok, szinte csak fél ember, már-már darabokra tört személy.

Lassan nyitom ki a szemem, először elvakít a szemembe sütő fény, pislogok és könnyezek párat mire nyitva tudom tartani a szemem. Ólom nehéznek érzem a végtagjaim, meg se tudom emelni őket. A hasamba éktelen fájdalom nyilal ahogy megpróbálok felülni így nem is próbálkozom tovább. Körbe nézek ameddig ellátok, egy kórházban vagyok, de mit keresek egy kórházban? Mi történt? Zakatol az agyam, de semmi sem jut az eszembe. A karomból csövek lógnak és egyre idegesebb leszek. A fájdalom ellenére újra felakarok ülni.
-Kicsim, ne, maradj fekve! - Hallom meg anyám kétségbe esett hangját majd megérzem kissé öregecske kezének érintését a karomon és azt ahogy finoman visszatol fekvő helyzetbe.
-Anya, mi történt? - Nézek rá kétségbe esve, szememből patakzanak a könnyek és teljesen értetlenül nézek könnyes, aggódó szemébe.
-Drágám, nem emlékszel? - Simítja meg a karom és érzem ahogy könnycseppjei áztatják a kezem.
-Nem, mire kellene, anya, kérlek mondd el mi történt. - Esdekelve kérem, meg vagyok rémülve, a tudatlanság fáj, itt vagyok, meg vagyok sérülve és nem tudom miért.
-Brian..Ő..jaj kicsim.. - Borul rám zokogva, de nem is kell többet mondania, a név megteszi hatását. Minden, akár a filmeken visszatekerődik, az elejétől lejátszódik bennem, otthon vagyok, épp főzök a konyhában, anya még nem ért haza a bevásárlásból. kavargatom a szószt és akkor ér haza Brian, anyám új férje, nem szívlelem a fickót, de anya kedvéért nem veszekedem újdonsült férjével.
Emlékszem ahogy megéreztem pár centire mögöttem, megakartam fordulni és megkérdezni tőle mit keres ilyen korán itthon, de ekkor betapasztotta lapát kezével a számat majd a hajamnál fogva felrángatott az emeletre. Innen csak szakaszos emlékeim vannak, bekötözi a szám és kezeimet az ágytámlához köti, érzem ahogy testem remeg. Kaján vigyor ül az arcán, szinte már beteges. keze végig simít az oldalamon és lehúzza a nadrágot rólam, sikítani szeretnék, de ahogy kinyitom a szám a rongy beljebb csúszik a számba és szinte megfulladok, nem sikíthatok és a levegővel is takarékoskodnom kell. Brian kezében megjelenik egy konyhai kés. Szemem tágra nyíl a rettenettől. Ő vigyorogva érinti csupasz bőrömhöz a pengét majd picit megkarcol vele. Felszisszenek és látom előbuggyanni a vért a combomon, nem sok,d e ebben a pillanatban ez is megrémiszt. Mire újra Brian-re emelem a tekintetem már csatolja is ki az övét, tudom mi következik, szinte gépiesen jövök rá.
megrázom a fejem és ismét a kórházban vagyok, a további dolgokra egyszerűen nem akarok, nem tudok visszaemlékezni, Brian, anyám férje megerőszakolt majd megkéselt..
Anyám még mindig zokogva, görcsösen kapaszkodik belém én pedig észre se veszem mikor rémült lányból hirtelen egy nyugodt emberré válok és csitítgatni kezdem az édesanyám, hajtás simogatva duruzsolok neki, hogy megnyugodjon.
-Annyira sajnálom kicsim, az egész az én hibám.. - Néz rám egy pillanatra még mielőtt ismét zokogva fordulna el.
Minden amit eddig csupán tévében láttam most valósággá vált, velem is megtörtént, meggyaláztak. 17 évesen, egy erőszaktevő ember áldozatává váltam, vajon kiheverem ezt? Miért vagyok nyugodt? Mi lesz most?