Salt Lake FRPG
 

Megosztás
 

 Regina & Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Regina Carter


Regina Carter

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
35
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :
Regina & Julian Tumblr_lp4fi6WHF01qlceipo1_500

Regina & Julian Tumblr_mxfs71skBz1qinnido1_500

Regina & Julian S1hnaf

Ember

Regina & Julian Empty
TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   Regina & Julian Empty2015-07-14, 21:50

Julian


Take a walk outside your mind.
Tell me how it feels to be,
The one who turns the knife inside of me...



Julian anyukája egyszerűen bámulatosan gyönyörű nő, ezt megállapítom magamban, ahogy a srác ágyán fekszem, és belemerülök az évkönyvébe. Mosolyogva olvasgatom a bejegyzéseket, nézem az emlékek gyűjtőhelyét, miközben még mindig a beszélgetésünkön morfondírozok. Furcsa volt a nő, kicsit megleptem, kicsit meglepett, de végül egész jól megvoltunk, azt hiszem. De elment, egyedül hagyott, és nem tudtam vitatkozni azzal, hogy rám erőszakolta, várjam meg a fiát a szobájában. Nem akartam megsérteni, magam sem tudom miért. Pedig általában szinte élvezettel mondok ellent mindenkinek, aki bármit is rám akar tukmálni, de annyira kedves volt velem. Nem éreztette, hogy kívülálló vagyok, sem azt nem éreztem rajta, hogy veszélyt jelentenék a fiára nézve. Pedig én a helyében félteném magamtól. Féltem is. Még, ha olyan ellenállhatatlanul is vonz magához, hogy szinte belebetegszem, hogy távol kell magamtól tartanom.
Tovább lapozok a délutáni csendben az évkönyv emlékillatú, múltidéző lapjai közt. Arcok, képek suhannak tova, egy régi, korábbi élet bizonyítékaiként. Féltékenység karmolássza az oldalam, ha szívecskékkel teletűzdelt jókívánságlistát látok, csókot dobó lányoktól reszket meg kezem, még akkor is, ha tudom, hogy az enyém is ilyenekkel volt tele, pedig igazából egyetlen barátom sem volt a gimiben. Az érettségi mindenkit nosztalgikus hangulattal töltött el, és ha csak nem voltál a suli igazán pletykás némbereinek a bögyében, begyűjthettél pár aránylag kedves jókívánságot is.
Nem tudom, Julian milyen volt pár éve. Magának való? Barátkozós? Most sem tudom milyen. Mosolyog, kedves és összeszedett. De néha, ha nem figyel eléggé, el lehet kapni azt a pillantást, ami sejteni engedi, valami mozog, buzog odabent a lelkében. Nem tudom, mi lehet, nem is találgatok, csak látom. Hisz azt tudom, hogy rendkívül okos, de valahogy akaratlanul indítom tovább a gondolatmenetet. Mert a lexikális tudás egy dolog. De Julian nem gép. Ha gép lenne, nem húzott volna akkor vissza. Nem szorította volna a számra a tenyerét. Hisz éreztem a hátamon a szívverését. Az nem egy gép zúgása volt...
Lentről valami hangot hallok, egy pillanatra megmerevedek, fülelek. A telefonomra nézek, de még mindig nem hívott vissza. Vállat vonok. Biztos csak az anyja jött vissza. Tovább lapozok ismét. A hajam a bal vállamon át hullik a lapok közé, szabadon hagyva a másik oldalon a nyakam. Hirtelen ajtó nyitódik, tekintetem oda kapom, amint meghallom a nevem. A szívem vad táncba kezd, ahogy a zöld szempár kereszttüzébe kerülök, szinte éget, ahogy rám néz. Nem tudom miért lep meg, hogy Juliant látom ott. Hisz nem kéne meglepődnöm, ez az ő szobája, de...olyan hosszú ideje kerültem már, olyan régóta nem kapott csak kurta sms-eket, rövidre zárt hívásokat: "Dolgozom, jól vagyok, veled mizu..." Kerültem, mert kerülnöm kellett, és egy érzés, bűntudattal teli kerít hatalmába: nem szabadott volna ide jönnöm.
- Szia. - mondom egyszerűen, és fülem mögé tűröm sötét tincseimet, majd feltápászkodok az ágyáról ülő helyzetbe. Mondanom kéne valamit. De nem tudok. Nem tudom megfogalmazni. Kicsit belepirulok, talán nem kellett volna ilyen pofátlannak lennem. Látom, hogy kicsit elképedt, de aztán már semmit nem tudok leolvasni az arcáról. Haragszik rám, azt hiszem, és meg tudom érteni. Kicsit bűntudatom támad, magam sem tudom miért. Hisz tényleg dolgoztam, szinte éjt nappallá téve, életemben ekkora hajtást nem vittem véghez. Ma is dolgoztam volna, de a kapitány konkrétan kirúgott, azzal, hogy ha ma be merem tenni a lábam az őrsre, felfüggeszt egy teljes hónapra. Nem volt választásom...és szerencsémre így is el tudom foglalni magam, csak kell hozzá egy kis kreativitás. Meg Julian segítsége, mert bármennyire fájt bevallani, be kellett látnom, hogy kifogytam az ötletekből, elakadtam az üggyel kapcsolatban.
Bűntudatosan elmosolyodok arra, hogy érezzem otthon magam, látva mosolyát kicsit felengedek én is. - Khm....talán kiürítesz nekem egy szekrényt? Enyém lehet az ágy bal fele? - mondom, de mosolygok. Nem, nem harciasság ez, nem is bántóan kérdezem, csak így vezetem le a zavaromat, ami remélem nem túl feltűnő. - Amúgy bocs, hogy rátelepedtem az ágyadra, anyukád küldött fel, hogy várjalak meg itt. Az évkönyved meg...az tűnt a legártatlanabbnak, amibe belenyúlkálhatok. - vonok vállat, és a hajamba túrok. Hollófekete tincsek járnak táncot a hátamon, sötét angyalszárnyként simítva a hátam, ahol nem takarja a felső.
Julian mozdul, és leül ő is, a puha ágy táncba kényszerít minket, ahogy kicsit megmoccan. Pár pillanatig csak mereven nézzük egymást, csend telepszik közénk. A tekintetem fogva tartja az övét, reménytelen távolságot tartva meg közöttünk. Ambivalens érzések kavarognak bennem, de ha csak egy percig túltekintenék a tagadásomon, az ellenállásomon, bevallanám, hogy tulajdonképp majd kiugrok a bőrömből, hogy végre láthatom. Láthatatlanul érintem meg, bizonyosodok meg arról, hogy él, jól van, hogy nem káprázat, nem képzelgés a léte. Megint feltűnik, milyen magas, és milyen helyes, és megint hatalmába kerít az a fajta izgatottság, ami minden alkalommal eláraszt, mikor a közelében vagyok, vagy csak rá gondolok.
- Hogy...tessék? - makogok, hirtelen fel sem fogom, hogy kérdezett. - Ja, nem...kösz, semmit. Anyukád két bögre forrócsokival szóval tartott egy ideig. Cuki kiskölyök voltál. - mondom mosolyogva, miközben kicsit aljasul vigyorogva lehajtom a fejem, hogy pár lehulló tincsem mögül pislantsak fel rá ismét. Talán mondanom kéne valamit. Valami indokot, miért is vagyok itt, ha már heteken át ignoráltam. Ha az őrsön is csak futó sziákra és hamis ígéretekre volt erőm, mikor keresett. Nem nyomult, nem volt tolakodó, épp ezért esett annyira nehezemre távol maradni tőle. De azt hittem, majd a távolság segíteni fog. De csak rosszabb lett. - Én...amúgy...csak azért jöttem, mert...- kezdek bele, aztán vállat vonok egy sóhaj után. - A kapitány kitiltott az őrsről mára. Remélem nem bánod, hogy beugrottam. - mondom, aztán bennem akad a szó. Vajon most hogy álljak elő bármivel is? Merjek kérni bármit is? Érteni fogja, miért jöttem? Vagy hagy megint főni a levemben, mint a pizzázóban? Rápillantok ismét. Miért van ilyen kényszerem, hogy odamenjek hozzá, és megöleljem? Bob, az Isten verjen meg, miért nem adsz ilyenkor tanácsot?


Made byRegi
Vissza az elejére Go down
Julian Callaghan


Julian Callaghan

ϟ Kor :
31
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :
Regina & Julian Tumblr_nl60extqcd1rp74xfo2_250
Regina & Julian Tumblr_nkcpum7R2P1th0wv6o3_r1_250
Regina & Julian Tumblr_m3os8fYyLb1r8ga1ko4_250
Ember

Regina & Julian Empty
TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   Regina & Julian Empty2015-07-14, 17:19

Elindultam otthonról, ha már épp szabadnapom van, ráadásul van egy kis vásárolni valóm is, akkor miért ne tenném meg ma?
El kellene mennem hozzá, meg még egy kicsit edzeni. Nem, ez megint vakvágány, el kell terelnem innen gondolataim és indulataimat. Lassú, megfontolt, higgadt mozdulatokkal, szinte gépiesen haladok előre a bolt egyik végébe, majd másikba, betéve a kocsiba az árut.
Egy apa és a fia..a fiú úgy 20 év körüli lehet és...elteszi a zsebbe az árut? Így legyen ötösöm a lottón...Majd az apjába bokszol egyet...
Ezek a mai fiatalok... bezzeg ha én így viselkedtem volna az apámmal, hát, úgy el lettem volna verve, hogy a takony menetet vág a hátamon. Persze, azóta elég sok minden megváltozott. Már nincs apám, kezdjük ezzel. Engem se kell félteni. Na meg nem attól lesz valakinek tekintélye, hogy egy erőszakos barom... bár azért valljuk be, néha az sem árt.
Hogy   mit tudnék vagy nem tudnék megtenni egy ilyen helyzetben, részletkérdés. Főleg, mivel nincs igazán összehasonlítási alapom. Ha tehetném, talán el is titkolnám hosszas megingásom, ezt a szégyenteljes epizódot, de nyilván nem tehetem meg, túlságosan sokakat érintett, túlságosan nyilvános .. Nem tudom a lelkem mélyéig lenyomni idegességem, ezúttal nem. Elkaptam a "gyereket" és a földre nyomtam, kisebb embergyűrű vett minket körbe, majd érkezik a biztonsági őr is, végre!
De legalább a leszorítás sikerült. Cseppnyi elégtétel a sérelmeim tengerében, de a cseppek is számítanak, mert a semminél többet jelentenek. Szilárdan tartom a fickót, csupán néhány erőteljesebb mozdulatára remeg meg a kezem, de én vagyok az erősebb. Helyes. Így kell lennie? Hiszek benne, hogy ez a dolgok rendje, s ez a lényeg. Legalább ne tudnának szaporodni ezek, máris jobb hellyé válna a világ. S mivel én így viszonyulok hozzá, cseppet sem bánom, hogy felőle sem derűs tekintetek figyelnek felém. Talán... paradox módon még meg is nyugtat. Sokkal jobban zavar az, ha egy ember nem fél tőlem - annyira fals   érzés, amitől én személy szerint ordítani tudnék. Felszínes és ostoba, mint az emberek általában. Üvölthetnék, megmondhatnám neki, hogy szórakozzon mással, de rendőr vagyok, vagyis leszek, bírom még idegekkel a játszmánkat. Mondjuk nem sokáig.
A mai áru: Csoki fagylalt, csoki, chips, cola, anyunak két doboz cigi és szotyi,
Kilépve az áruházból hallom a mentő hangját, látom is ahogy elhúz a főúton...Az élet és a halál nem lehetőségek sokasága, hanem biztos folyamat. A kérdés, mikor váltja egyik a másikat? Az, aki nem képes rezzenéstelenül kioltani egy életet, az, aki vacillál, mikor cselekedni kell, annak túl korán fog elkövetkezni a változás. Én túl akarok élni. Mert ha valaki nem becsüli az életét, akkor a halál sem jelenthet semmit számára. Én nem akarok ilyenné válni. Én becsülni akarom az életet, és a halált is, én becsülni akarom a megadatott perceket, az elveszett emberek életét, és az újszülöttekét is. Mert valójában tudom, hogy mindez, ami körülöttem van, felbecsülhetetlenül gyönyörű. Életeket vesznek el, és életeket adnak másoknak. Gyönyörű, metaforikus.
Ez van,  ezzel már nagyjából megbékéltem... nagyjából.
Nem most fogok filozófiai eszmefuttatásokba fogni, s jelenleg nem is érdekel különösebben a dolognak ezen része. A fő az, ami itt megtörtént, az élmény.
Ismét a hadnagyomra gondolok, ezer meg ezer felé szál a tudatom, hah, most nem ezer meg egy! Most több ez!
Gyűlöletes gyengeség ez, gyenge pont ország-világ előtt, de nincs az a képesség, és nincs az a kegyetlen kegyelem, ami ezen változtathatna nálam. De remélem, hogy ez a kötődés egyoldalú. Hogy csak én szeretem őt és fordítva nem. Remélnem kell, mert másban nem reménykedhetek vele kapcsolatban. Még akkor is, ha ennél az érzésnél a tulajdon szívem mellkasomból kitépése is könnyebb lenne.
Az utcámba érkezem, szokásos lépteim most gyorsabbnak tűnnek az eddigiekhez képest, ráadásul szomszédaim furán néznek rám. Az otthonomba lépek, nagy a csend...túl nagy. Anya már elment volna? Már ennyi az idő? Két órán keresztül semmit se csináltam? Julian te jól nyomod! A fagyi a hütőbe kerül, eléggé megolvadt, a többi a konyhapultra kerül, majd a mobilom nézem, nem fogadott hívások és idő nézés. Lets go szoba. Lépcső...szoba ajtó és benyit.
- Regina? - értetlenül nézek rá, meg a kezében lévő könyvre, de aztán felébredek. Tényleg itt van és nem, kurvára nem álmodok, hállelujah. - Szia. - magamra erőltetem az érzelemmentes maszkot, de nem merek lenézni, magam köré pillantani, elég csak őt néznem... a szobámban elterülve az ágyamon.   Szívesebben koncentrálok, mint hogy szembesüljek saját érzelmeim látványával. Mert tudom, mit látnék. De mint mondtam, meg vagyok kukulva. Szóval a köszönés után csak csöndben hallgatom, vagyis csak figyelem  a sorsomat. Azt a sorsot, amit én választottam. Igaz ami igaz, visszatekerném az időt, oda a régi szép napjaimhoz, amik végtelenül bonyolultnak tűnnek, pedig ostoba voltam lebecsülni őket, de amíg erre nincsen lehetőségem - és nem is lesz, nem fogom tündérmesékkel áltatni magamat.
Halványan elmosolyodok a hangulat enyhültére, s nincs szükségünk szavakra, hogy értsük egymást.
- Érezd magad itthon. Otthon... - ismertetem a tényeket  majdnem kiugorva a bőrömből.. Mondhatjuk, hogy már így is elég szépen feljavítom a statisztikát. Ritka, áldott pillanatok ezek. Amikor úgy érzem: valami halhatatlan rekedt bennem, és karmolva ki akar futni belőlem.  S mikor már elhinném ezt, akkor megjelenik ez a nő, aki felforgat minden hitet, aki a világ tengelyét is kibillenti, ha akarja, s akinek a gondolatai olyan érthetetlen ugrásokkal követik egymást, amibe beleszédül az ész. S aki köré mintha váratlanul az én létem is felcsavarodna. Elnézem a nőt, és csak az a furcsa, ismeretlen fogalom dübörög bennem, a mozdulatlan mozgató. Bár... A világ nem ilyen egyszerű. Még akkor sem, ha néha szeretnénk fekete-fehérben látni, s megkönnyebbülni annak testet-lelket kímélő egyszerűségétől... az én szemem előtt mindig színek kavalkádja és ezernyi árnyalat pereg, minél többen vannak körülöttem, annál többféle tónus és nüansz: tudom, hogy nincs őszinte biztonságérzet és egyszerűség. Most sem. Nem tudom, nem vagyok isten, hogy értsem a miérteket s vissza tudjam gombolyítani az okok és okozatok fonalát a kezdetekig...lehuppanok az ágyam szélére és mosolyogva figyelem őt, nah igen, csak előbukkant a mosolyom is.
Nem igazán tudnám definiálni az érzéseimet, mert még sosem volt ilyesfajta érzelemáradatban, avagy sokkal inkább érzelemkatyvaszban részem. Egyszerre vagyok boldog, kétségbeesett és dühös.
Szinte felocsúdni sincs időm, még a végére sem jutok a gondolatmenetemnek, már el is felejtem, hogy mit akartam, vagy éppenséggel mit nem akartam.  
- Tea? Cola? Kávé? Fagyi? Valamit?
Vissza az elejére Go down
Regina Carter


Regina Carter

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
35
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :
Regina & Julian Tumblr_lp4fi6WHF01qlceipo1_500

Regina & Julian Tumblr_mxfs71skBz1qinnido1_500

Regina & Julian S1hnaf

Ember

Regina & Julian Empty
TémanyitásTárgy: Regina & Julian   Regina & Julian Empty2015-04-24, 23:00

Julian


Take a walk outside your mind!
Tell me how it feels to be,
The one who turns the knife inside of me...



A Honda letekert ablakán keresztül beáramló virágillatú tavaszi levegő játékosan kap bele a fekete tincsekbe, néha az arcomba vágva azokat menet közben. A rádióból hangosan szól a ZENE, amit persze én teli tüdőmből ordítva énekelek a délutáni csendbe, ami kicsit lenyugtatja amúgy eléggé feszült idegrendszerem, lévén, hogy hatodjára hajtottam el az utca előtt, és egyszer sem kanyarodtam be. Nem akaródzott arra menni, mert nem fűlik a fogam ehhez az egészhez. Pedig tudom, hogy muszáj lesz, mert van hatalmasabb, fontosabb dolog, mint az én önzőségem, még akkor is, ha azért a büszkeségem újra és újra ellenállásba taszít.
- Nem, nem megyek arra, semmi szükség rá, megoldom egyedül is. - morgom azért az orrom alatt, már vagy századszorra, aztán csak folytatom a kornyikálást, és begördülök abba az utcába, ahol a zsebzseni gyakornokunk lakik, legalábbis a nyilvántartási karton szerint. És még azt gondolnák, hogy egy rendőr nem törne be a kollégája irodájába, hogy kikutassa a gyakornoka aktáját, és megtudja a címét. Remélem erről sosem kell beszámolnom majd senkinek, Dylan tuti elverné gumibottal a hátsómat, még akkor is, ha ő maga még nem igazán van a helyzet magaslatán. A lába sérült, nem a keze, így szétrúgni nem tudja a sejhajom, de a keze ép és egészséges...szóval remélem, hogy nem derül ki, hogy betörtem az irodájába. Oké, elismerem, hogy megkérdezhettem volna magát Juliant is, de... hagyjuk.
Előrébb gördülök, és ami a szemem elé tárul, az a legvadabb álmaimat is felülmúlja. Döbbent, tébolyult féltékenységgel, csodálattal, és gúnnyal leplezett irigységgel nézek végig hol jobbra, hol balra tekintve a fehér léckerítéses, vagy anélküli, ízléses, hatalmas házakon, amik sorra kerülnek a lerótt méterek alatt mögém. Impozáns, elegáns, méltóságteljes, vagy épp lélegzetelállító csodapaloták sorakoztak egymás mellett, kedélyesen integető szomszédok nyírják formára igazított bokraikat, gyönyörű rózsáikat, egyengetik virágágyásaikat. A házszámokat figyelem, és a látványától már a rosszullét kerülget.
- Hová a fenébe kerültem? A Lila akác közbe? -morgom magam elé, és most még inkább kívülállónak érzem magam, főleg, mert a kocsim még mindig nem jutott el a szerelőhöz a fazonigazításra. Működik, elvisz ahová akarom, de egy ütődött is képes kiszúrni, hogy vagy drogdíler vagyok, vagy zsaru, hisz tele van még mindig golyó ütötte nyomokkal az egész kasztni. - Ha elém ugrik valamelyik Scavo kölyök, vagy Bree Van de Camp egy kosárnyi muffinnal, itt fogom fejbe lőni magam. - meresztem kék íriszeim a csodálatos, hatalmas házakra, és próbálom figyelmen kívül hagyni az itt lakók rosszalló vagy épp kíváncsiskodó pillantásait. Tipikus kertváros, SLC legszebb negyede, ahová én nagyon nem illek be. A felhajtókon hatalmas, gyönyörű sportkocsik, vagy terepjárók, a környezet rendezett és tiszta. A városban lakom, mióta csak az eszemet tudom, de még sosem jártam erre. Előtte nem volt indokom. Most is csak a kényszer miatt jövök erre, és mert...hát mert nem akarok, de nem vagyok a logikus tettek embere, sokszor azt sem tudom mit művelek. Most sem. Hisz az utóbbi időben úgy kerülöm Juliant, mint a tüzet. Persze alig feltűnően, hisz ha összefutunk, mindig dumálok vele pár szót, de olyan gyorsan rázom le, mint a kutya a vizet. Ha hív, akkor is, ha sms-t ír, akkor is. Féligazságok, kedves, de kimért hangnem, és mindig ugyanaz: mennem kell, dolgozom. Ami részben igaz, mert tényleg hülyére dolgozom magam, másrészről meg jó kifogás, miért nem érek rá soha. Nem tudom kezelni az érzéseimet, ha róla van szó, és ezt csak két dolog tudja orvosolni. A távolság, és a tequila. Sok, sok, sok tequila. Sajnos próbálkoztam a szexterápiával is, de még életemben nem volt ennyire kiábrándító éjszakám, szóval felhagytam vele, amíg helyre nem jövök. Adam reklamál is rendesen, de van barátnője, szóval majdcsak megoldja valahogy. A gondolatát is kiűzöm a fejemből.
Beletúrok hosszú, fekete tincseimbe, és kicsit feszülten hajtok tovább, hogy megtaláljam azt a házszámot, amit keresek, pedig nem is áll szándékomban bemenni.
- Ok, eljöttem eddig, de...nem, nem megyek be. Csak, megnézem hol lakik. Hogy...tudjam. Vész esetén. Mondjuk. De nem kell a segítsége. Megoldom ezt az egészet egyedül. Ha meg nem megy, majd az új partnerem segít. Megmondta a főnök, hogy együtt kell dolgoznunk, hát az is lesz. Segíteni fog. Ha akarja, ha nem, és nem kell Julian. Ő csak tanuljon, és barátnőzzön, meg....tudomisén, hát fiatal, járjon bulizni, edzeni, törjön be a Pentagonhoz, és...csináljon amit akar, engem nem érdekel. Úgyhogy, csak szépen elhajtok ebben a csendes kis utcában, és megyek is tovább, meg sem állok. De nem ám! Duududuuuuu.... - mantrázom, magyarázva saját magamnak, mintha egészen elhinném, hogy ez is fog történni. Pedig tudom, hogy szükségem lenne a segítségére, mert elakadtam, de nem, az istenért sem ismerném be, hogy valójában meg vagyok sértődve. Nem rá. Magamra. Na jó, egy kicsit rá is, de az más más kérdés, mert arról nem ő tehet, ha én vagyok tök hülye. Mert elgyengültem, mikor nekem ezt nem szabadna, sosem szabadna, mert házinyúlra nem lövünk, és mert JC kedves srác, de Dylan gyakornoka, és mert fiatalabb, és mert foglalt, és ezer és egy okot tudnék felsorolni, miért kellene távol tartanom magamtól. Az ő érdekében. Meg az enyémben. Azt pedig mélyen eltemetem magamban, hogy valójában haldoklom nélküle. Életemben talán először érzek olyan mérhetetlen magányt és elhagyatottságot, amilyet eddig még sosem. Melinda és a gyerekek is elköltöztek, Dylan azt hiszem még mindig haragszik rám, persze jogosan, de...voltam nála már, de akkor is. Az nem olyan. Bennel is elég jóban lettünk az utóbbi időben, de vele sem olyan ez az egész. Hiányzik Julian. A francba is, piszkosul hiányzik, persze ezt még magamnak sem vallanám be.
Lassan hajtok, és mikor meglátom a keresett házat, kicsit elámulok, mikor megállok. Ez lenne az? A házszám alapján igen, de biztosra akarok menni. Egyszer voltam erre, de akkor egyáltalán nem figyeltem, még a környéket sem, mert edzeni mentünk, én meg tök kivoltam a lavina ügy miatt...Nem vagyok biztos a dolgomban. Nem állítom le a motort. Arra nincs szükség. Hisz be sem akarok menni. A kocsim, ami még mindig viseli az első közös nyomozásunk nyomait, hisz úgy néz ki, mint egy ementáli sajt...nem igazán illik ebbe a környezetbe. Elszorult szívvel nézem egy pár másodpercig a házat, majd inkább tovább hajtok, és egy kevésbé feltűnő helyen állok meg. Leparkolok, majd kipattanok a kocsimból. Kissé feszengve fújom ki a tüdőmből a levegőt, míg a zárba helyezem a kulcsot és elfordítom.
- Ok, akkor tartsuk magunkat a tervhez. Nem, nem megyek oda. - mondom,  miközben bezárom a járgányt, és lassan, kényelmesen sétálni kezdek visszafelé. Nem is értem, miért csinálom, de valami betegesen vonz oda, mintha saját magam akarnám kínozni. Lépteim lassúak, a magassarkúm minden lépésnél gúnyos kacajjal köszönt vissza rám. Egyszerű, testhezálló fekete csípőnadrág van rajtam, kissé bőrhatású, de garantáltan nem halt meg érte semmiféle állat, és egy fekete top egy bőrdzsekivel. Útközben összefutok pár igazán kertvárosi fiatal nővel. Mind, mintha most léptek volna ki egy magazin címlapjáról. A tökéletesre tupírozott haj, levendula és almazöld kardigánok, fehér caprinadrág, és még sorolhatnám. Látom a tekintetüket, ahogy rám néznek, miközben átvágok köztük. Teljesen egyértelmű, sikít bennük a lenézés és a megbotránkozás.
- Láttad ezt? Vajon kihez jött? -hallom a hátam mögött az egyik nő hangját.
- Nem tudom, de ez is biztos...tudod...egy OLYAN nő! - hangzik rá a felelet, és a hölgy nem igyekszik eltitkolni előlem a véleményét. Kissé lehajtom a fejem, ahogy tovább lépkedek, de nem a szégyentől, hanem a visszafojtott nevetéstől.
- Neeee....szerinted tényleg? Olyan, mint abban a sorozatban? Olyan Call Girl?
- Igen. Egyszer Scarlett Berington mesélte, hogy Harrison McAllistert rajtakapták...
A beszélgetés többi része már kívül esik a halláskörzetemen, és őszintén szólva, valahol hízeleg, hogy prostinak néznek. Vagyis, pardon, call girl-nek. Hisz általában véve azok a nők elég dögösek, és ha már egyszer egy ilyen környéken feltételezik egy egyedül sétálgató nőről, hogy éjszakai pillangó, méghozzá a jobbik fajtából, azért az csak jelent valamit. Azért a biztonság kedvéért végignézek magamon. Oké, elismerem, a magassarkú tényleg eléggé magas, és a nadrág is mindenhol feszül. A dekoltázsom sem épp elhanyagolható, ez a bőrdzseki pedig semmit, de semmit nem takar a fenekemből, sőt, inkább kiemeli a csípőm ringását, és a tudtomon kívül oly sokszor irigyelt vékony derekat. A sminkem a szokásos, fekete szemhéjtus, szempillaspirál, egy pici szájfény, és a parfümöm sem kelt rajtam olyan hatást, mintha abban fürödtem volna, minden esetre próbálom pozitívan értékelni azt, amit az imént hallottam.
Tovább megyek, s pár percnyi séta után elérem azt az utcát, ahol Julian otthona található. Talán mégis be kéne mennem hozzá. Csak egy pillanatra. Mi baj lehet belőle?
Séta közben nézelődök. Középkorú férfiak szerelik autóikat, mások grillezni készülnek, vagy épp a füvet nyírják. Tipikus szombat délután. Fiatal srácok egy csapata kosarazik az egyik garázs előtt, ahogy elhaladok előttük, véletlenül épp elém pattan a labda. Tekintetem végigsiklik rajtuk. Térdnadrág, trikó, még fejlődésben lévő izomzat, de már így is majd másfél fejjel magasabbak, mint én. Reflexből állítom meg a lábammal a felém guruló kerek kosárlabdát, majd kapom fel, és kezdem a kezeim közt pörgetni. Mikor az egyik srác közelebb jön érte, ránézek, de a labda marad nálam. A többiek is közelebb lépnek, hátha valami fontosról maradnának le, és kíváncsian méregetnek, leplezetlenül időzve el az idomaimon. Suhancok, mondom én, egymás anyukáján meg a suliban a tizenéves gimis csajokon kívül aligha láttak még nőt.
- Üdv. Kérhetek egy kis útbaigazítást? Julian Callaghant ismeritek? - kérdezem kíváncsian, de bájosan mosolyogva, és tekintetem a legbátrabbon állapodik meg. Száját beharapja, ahogy végigmér, majd pimasz mosollyal néz rám. Barna szeme értelemről árulkodik, de arca kipirult és eléggé idegesnek tűnik.
- Igen...ismerjük. Miért? - kérdezi. Csak szelíd félmosollyal nézek rá. Barátok lennének? Fene se tudja. Nem bízik bennem, ezt látom, de nem is kell.
- Csak szeretnék beszélni vele. Megmutatnátok, melyik házban lakik? - kérdezem, mire az egyik srác megrázza a fejét.
- Most ment el, alig negyed órája.
- Nem baj, akkor megvárom. - mondom, annak ellenére, hogy nem akartam találkozni JC-vel. Most mégis megkönnyebbültem, és így már elfogott a vágy, hogy kellemetlen meglepetésben részesítsem, hisz nyilván nem számít arra, hogy betoppanok hozzá, szombat délután, így módosítok a terveimen. Mikor az egyik srác a házra mutat, arra fordulok. Azt hiszem végre egy belátta, hogy nem vagyok az az ember, akivel akadékoskodniuk kellene.
- Kösz. További jó játékot. - mondom, majd megfordulok, és a ház felé indulok.
- Elnézést, megkaphatnánk a labdánkat? - hallom a hátam mögül, és lenézek a kezemben maradt lasztira.
- Sosem voltam jó kosarazásból. - mondom, majd visszafordulok, és átpasszolom a legközelebbinek, aki egyből pörgetni is kezdi a kezei között.
- Tényleg? Akkor miben jó? - kérdezi az egyik kíváncsian, mire csak félmosollyal fordulok vissza.
- Kétszáz méterről kilövöm a szemed. Távcső nélkül. Éjjel. Na, viszlát. - mondom, elmosolyodok a lehervadt vigyorokon, majd a döbbent csendet magam mögött hagyva lelépek a járdáról, és önelégült vigyorral indulok el Julian otthona felé. Átvágok az úton, és torkomban dobogó szívvel lépkedek végig a kocsifelhajtón, aztán fellépek a tornácra, és megállok az ajtó előtt, majd egy mély sóhaj után becsengetek. Nem tudom lesz-e itthon valaki, de most már kész vagyok bármeddig várni. Csak túlélem majd valahogy.


**** Egy óra múlva ****

- Valóban? Nem is sejtettem, hogy a mi Callaghan gyakornokunk ennyire odavolt a szuperhősökért! - kacagok, már lassan a könnyem törölgetve, miközben a forró csokis bögrémet az asztalra rakom, amit már kiürítettem. Másodszor. Julian anyukája tündéri nőszemély, és már jó ideje osztja meg velem Julian érdekes és vicces gyerekkori történeteit. Láttam a fotóalbumokat, hisz lassan két órája várok rá, és annyi idő alatt...ó, de sok, sok cikis dolgot megtudtam már róla! Ami nekem szerencse, neki meg pech. Nem mintha valaha visszaélnék az információkkal...
Azt persze a beszélgetésünk alatt Julian anyukájával érzékeltem, hogy itt nem minden tiszta és kerek, de nem akartam firtatni, sem a családi életükben vájkálni, csak örülök hogy a váratlan látogatásomnak így örült, és nem hajított ki.
- De bizony! - mosolyog rám a nem mellesleg csodaszép nő, majd az órájára pillant. - Viszont, ha megbocsájt nekem Carter hadnagy...
- Csak...Regina. Kérem. - mondom mosolyogva, majd bólintva veszi a lapot, immár sokadszorra. Tudom, hogy megint eltelik pár perc, és újra a rangomon fog szólítani.
- Rendben, Regina. Szóval nekem muszáj elszaladnom, a fiam szerintem hamarosan hazaér, az emeleten balra az első ajtó az ő szobája, nyugodtan megvárhatja ott. - mondja, mire én felpattanok az étkezőasztal mellől.
- Nem, nem szeretnék alkalmatlankodni. Inkább megvárom a tornácon, vagy...
- Nem butáskodjon már, arról szó sem lehet, hisz önök biztosan nagyon jó barátok, és nem is értem miért nem reagál a hívásokra? Biztos lemerült, vagy kikapcsolta a telefonját.  - mosolyog rám, majd feláll, és a lépcsők felé kezd irányítani, én pedig nem tudok tenni a gyengéd erőszak ellen, csak megyek előre, míg a fejemben az a kép kattog, hogy nyilván a meseszép barna lánnyal enyeleg valahol, azért kapcsolta ki a telóját. A zöldszemű szörnyeteg a lelkembe mar, de nem engedek neki. - Na, ne kéresse magát, a fiam bizonyára nagyon örülni fog annak, ha egy ilyen csinos lány fogja várni a szobájában. Mintha előrébb jönne a karácsony. Mint mondtam, eddig még nem igazán hozott haza lányokat...
Az arcom bíborvörösre izzik újra a kijelentésre, de nem merek ellenkezni. Akkor ezek szerint még nem mutatta be anyucinak az új barátnőjét? Callaghan anyuka meglehetősen céltudatosan irányít, bár abban kissé kételkedek, hogy mindenkivel így viselkedik-e. Azt viszont tudom, hogy amíg azt mondta, kiszalad a mosdóba, lekérdezte a jelvényem számát, és lecsekkolta nem vagyok-e valami kamuzsaru, vagy betörő, esetleg sorozatgyilkos. Helyes. Okos nő, a fia nyilván kitanította.
Egy kicsit azért félek, bevallom őszintén. Talán valami bajt indítottam el azzal, hogy idejöttem? Elbizonytalanodva lépkedek a lépcsőn felfelé, a korlátba kapaszkodva, s visszanézek. Julian anyukája kezével int, hogy menjek tovább, arcán az a félreérthetetlen, őszinte lelkes mosoly, amivel csak egy anya képes nézni, én pedig nem akarom megbántani, így kénytelen vagyok tovább menni.
Julian szobájának az ajtaját elérem, majd a kilincsre helyezve a kezem, benyitok. Nem tudom mire számítsak. Egy halom könyvre? Mindenképp. Rendetlenségre? Naná. Modellek posztereire a falon? Arra is. De ami bent fogad...azzal megint alaposan meglepnek.
- Hogy az a jószagú...- nézek szét az ajtóból, majd belépek, és becsukom magam mögött. A szoba hatalmas és tágas, rendezett, és tiszta. Pedig pasi! A szoba elegáns és gyönyörű, és már tudom, hogy soha többé nem engedem be az ajtómon. Főleg nem akkor, ha dobócsillagok és kések állnak ki a falamból, a kanapé környéke pedig tele van használt papírzsepikkel. Beljebb lépkedve körbepillantok. A falakon a nyomozókat segítő táblák sorakoznak. Ügyek. Fényképek, összefüggések, térképek, helyszínek, tanúk...Szóval itthon is dolgozik. Nem lep meg túlságosan, bár az igen, hogy így közszemlére teszi a dolgokat. Veszélyes lehet akár. Nálam a szekrényembe, és a gardróbomba vannak rejtve ezek a táblák.
- Hát tényleg komolyan veszi a munkáját. - mosolyodok el, majd anélkül, hogy belenéznék az aktákba, vagy alaposabban megnézném a táblákat, tovább sétálok, és kinézek az ablakon. JC anyukája épp elhajt a felhajtóról, barátságosan integetve a szomszédoknak. Simán egyedül hagyott a házukban. Azt hiszem el kéne vele beszélgetnem a biztonságról és a csalókról. De addig...
Megvonom a vállam, majd mélyet sóhajtok. Oké, nincs mit tenni, toronyba zárt hercegkisasszony lettem, valamivel el kell ütnöm az időt. Körbenézek, de nincs kedvem tévézni, Julian laptopja pedig ránézésre is félelmetes, pedig be sincs kapcsolva. Hozzá nem nyúlnék, még a végén egy gombnyomással elindítom a harmadik világháborút, vagy egy atombombát Oroszország felé. Aztán észreveszek valamit, amire egy ördögi hang a fejemben azt sikoltozza, hogy nem is lesz annyira unalmas várni. Kicsit elmosolyodva lépek közelebb a könyvespolchoz, majd emelek le egy vaskos kötetet.
- Helló, Mr. Callaghan. Mutasd csak, ki voltál gimis korodban? Elő a fogszabályozós, pattanásos képekkel, és a kínos bejegyzésekkel! - vigyorodok el, majd a végzős évkönyvével a kezemben jobb híján hasra várom magam az ágyán, és elmerülök az időutazásban, míg hazaér. Nem terveztem, hogy bejövök. De azt hiszem, két forró csokival, egy kellemes beszélgetéssel, és sok-sok apró, ám annál kínosabb titokkal gazdagabban, már nem is bánom annyira, hogy mégis bejöttem. Majd meglátjuk, JC mit szól ahhoz, ha itt talál? Remélem nem vág ki az ablakon! Messze van a medence...

Made byRegi
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Regina & Julian Empty
TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   Regina & Julian Empty

Vissza az elejére Go down
 
Regina & Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Lakhelyek :: Otthonok :: Yvona-Callaghan otthona-