Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Regina & Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-05-07, 17:03

Regina & Julian


Oké. Ez nem fair.
Nagyon nem.
Mármint, eleve az, hogy Regina nem hagyta, hogy őt legyőzzék, mert legyőzték – na hát, az nem túl fair, mert hát, na.
Oké, sztornó.
Ez a gondolatmenet nem volt túl értelmes. De az igen, hogy tanult a csibém.
Tehát: nem fair az, amit csináltam vele. Megcsóválom a fejem, és elmosolyodok. – Az egész lényedben. Nem kell, az hogy melyik. Ott volt és kész! – mondom, mintha meg próbálnám nyugtatni, de… de egyelőre még nem képes lenyugodni.
Felzaklatta őt a közelségem, még most is felzaklatom, és fel is fogom zaklatni, amíg itt vagyok. Vele. Együtt. Nem hagyom el. A közelsége, a társasága van rám így hatással, mert szeretem. Idegesítő az a természetessége és a kettőssége. Ezen nevetnem kell, bár most nem teszem meg.
Ahhoz túlságosan is komoly a helyzet.
Rohadtul nem számítottam erre.


Mármint de, épp hogy számítottam erre. Ez máris egy egyenes, vissza nem váltható jegy a rózsaszín vidámparkba – ahol minden csupa móka és kacagás, persze, –, és basszus, tényleg nagyon számítanom kellett volna erre. És mindennek ellenére is nyújtok vele.
Mert én ilyen okos és eszes, meg a többi jelző.
Képtelen vagyok betelni a lány látványával. Olyan, mintha újra és újra első alkalommal látnám őt, és ha nem lennék biztos a dolog ellenkezőjében, döccenés nélkül kinyögném, hogy elsőként látom őt. Ha nem lennének azok az emlékek, azok a napok, délutánok, esték, bizisten kivágnám, hogy ezelőtt sosem látta még ezt a szépséget. Mert voltaképpen állandó riadókészültségben vannak. A pillanatok törtrésze alatt zajlik le minden. A gyomrom görcsben, a tudatom egyre dekoncentráltabb, és a szívem vadul kalapál a mellkasomban. Ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt hinném, nemsokára szívrohamot kapok: az izzadság vékony filmréteget képez a homlokomra, és egy verejtékcsepp végiggördül a halántékomtól kiindulva az arcomon. Bele sem merek gondolni abba, hogy ezek után mi fog következni.
Aztán jön a következő Regi-féle kérdés, és egyből megtalálom a hangom.
- Megint eltűnt néhány lány. De felénk is fordult egy kicsit a szerencsekerék. Az egyik tagot elkapták. De nem a mi nyelvünkön beszél. Szóval most egy tolmácsot keresünk. - a szavaim egyaránt korbácsolják fel a félelmem és a haragom. A vészjelzők fejvesztve visítanak a tudatomban. Tudjuk, hogy gáz van. Ezt a témát bizonyára később még átrágjuk.
Már ha lesz később.
Ha minden jól megy, nem igazán.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:-    Note:  Bocsi a késésért! Meg a rövidségért. hide  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-04-19, 23:57

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



Az emberi elme csodálatos védekezőmechanizmusok millióival rendelkezik. Mindenek felett szem előtt tartja azt, hogy megvédje épen az egészséges neuronpályákat, kímélje és a legnagyobb hatékonysággal működtesse az agyat, az elmét állandóan. Ezért van szükség a megfelelő mennyiségű pihenésre, az egészséges táplálkozásra, a megfelelő mennyiségű és minőségű folyadékbevitelre, vagyis alapvető szabályokra-amiket én újra meg újra átlépek, nem számolva a következményekkel. Érzem magamon a fáradtságot, a kimerültséget, most, a padlóról feltápászkodva egy kissé...hmm...hogy is fogalmazhatnék? Furcsa? Zavarbaejtő? Kínos, mégis, valahol izgató? Vagy...vérpezsdítő? Nem tudnám pontosan megmagyarázni, milyen jelent után, mégis más érzés kerít a hatalmába, a háttérbe nyomva, eltusolva, lepellel takarva az amúgy nagyon is fontos, és lényeges dolgokat: az érzés pedig nem más, mint az, hogy valójában, ez az egész, ahogy bánik velem, ahogy pillanatról pillanatra mutat magából új, izgalmas és érdekfeszítő dolgokat, apróságokat, ez nekem nagyon tetszik. Tetszik, ahogy egyszer kegyetlen, könyörtelen kiképzőtiszt, aki cseppnyi együttérzés nélkül hajít újra és újra a vicsorgó, fogukat csattogtató farkasok elé vérző sebekkel, majd mégis úgy néz rám, mintha...esküszöm...mintha...féltene. Lehetséges lehetne ez egyáltalán? Hisz, én...zsaru vagyok! Már több, mint egy éve dolgozunk egymás mellett. A hírnevem már akkor megelőzött, amikor ő odakerült. Tudom, hogy tudja, tudta mindig is, hogy nem egészen vagyok komplett. Igaza van. Ész nélkül rontok bele a legnagyobb vészbe is, és mindent erővel, minimális átgondolás vagy még annak is híján akarok elintézni. Logan elmondta, illetve a képembe vágta, hogy figyelmeztet majd mindenkit, hogy öngyilkosjelölt robotzsaru vagyok az egyik akció után. Emlékszem, egy hónapig minden nap különböző alkatrészeket, csavarokat, kenőolajat helyezett el az asztalomon, és Vaslady-nek, Irongirl-nek vagy Reginátornak becéz néha a mai napig. Julian azonban még ezek ellenére is...olyan más. Nem tudok kiigazodni sem rajta, sem magamon. Csak felállok, és igyekszem arra figyelni, mit magyaráz, igyekszem túllépni az iménti jelenet emlékén. A leheletének a forróságán, ahogy a bőrömet súrolta a kacér szavakkal, amik még akkor is pírt varázsoltak az arcomra, ha tudom, hogy csak játék volt az egész.
Újabb figura következik, már a sokadik. A keze a gerincem mentén siklik lefelé, amitől apró villámcsapásokat, szikrákat a bőröm alatt. Tudom, hogy nem akar igazából illetlenül viselkedni, és hozzászoktam már ahhoz, hogy edzés közben megérintenek, ez mégis...talán mert most olyan kicsinek és elesettnek érzem magam a sikerek ellenére, talán ezért érzékelem ezt most sokkal élesebben, intenzívebben. Nem szólok, és igyekszem koncentrálni a feladatra, amit megértettem, csak muszáj kötekednem egy kicsit még, mert miért ne? Talán unalmas is lennék, ha egyszer visszafognám magam. Igazából inkább csak mókázás ez részemről, hisz el is mosolyodok utána, de láthatóan Julian nem nagyon vevő már rá.
- Persze. Hogyne tudnám? Na, gyerünk. - mondom, majd beállok, és végül hagyom, a mesterem megmutassa, mire gondolt, mit vár el tőlem. Kihívására tőlem már megszokhatott tűzzel és lendülettel lépek  tettek mezejére. Nem kímélem. Persze, ésszerű keretek között, mert igazán bántani, bár képes lennék rá, azért nem akarom, de odateszem magam. Nem akarom, hogy lúzerként nézzen rám. Nem szoktam hozzá, hogy gyengének lássanak, vagy hogy azt gondolják, szánalmas vagyok, és ma már abból nekem bőven kijutott. Nem viselem túl jól ezeket a dolgokat.
A harcunk, ami nem is igazán harc, csupán egy mozdulat betanulásának a demonstrációja, nem tart sokáig, de most kivételesen elsőre jól csinálom, legalábbis a rúgás célt ér, mert pillanatok alatt kerül a padlóra a kedvenc gyakornokom, s én így térdelek végül a hátára. A füléhez hajolok, s a nemrégiben felhozott "extrém" helyzetet felhozva kérdezem, provokálom, bár minden különösebb cél nélkül. Nem várom, hogy azt felelje, igen, sem azt, hogy nem. Nem várok el semmit tőle, mert a gondolat is abszurd. Nevetséges, ez a dolog maximum poénnak jó, nem másnak.
A gyakorlat sikerességét nem ünneplem diadaltánccal, mert én magam még mindig elégedetlen vagyok, viszont érzem, hogy még egy viadalt nem élnék túl. Elengedem a srácot, és szó nélkül otthagyom, a törülközőmhöz és az üvegemhez megyek, és lélekben azért felkészülök arra, hogy itt még nincs vége. A ringkötélnél állok, és épp megfordulok, mikor már ott is van. Vízzel kínálom, de nem kér, én meg nem erőszakoskodok. Rólam szakad a víz, a homlokomra, a halántékomra tapad a hajam, érzem, ahogy a nyakamon, a hasamon, a mellkasomon, a hátamon folyik az izzadtság, rajta meg se látszik, hogy edzésen vagyunk. "Igazságtalanság!" Ő miért néz ki úgy, ahogy lazán a ringkötélre támaszkodva néz azokkal a ragyogó zöld szemeivel, és villogtatja a kocka hasát meg a deltáit, mint egy Axe reklám, én meg...én meg, mint aki lefutotta a maratont? Nagyon kijöttem a formámból. A fizikai kitartására és a nyilvánvalóan jobb közelharci képességeire büszkén tekintek azért, a kinézetére pedig...mit mondhatnék? Nő vagyok, van szemem, kettő is, és meg kell hagyni, a teste sem hagy maga után kívánnivalót. Illetve épp azt hagy...Tekintetem végigpásztázza újra, bár ez a pillantás nem túl feltűnő és nem is akaratos dolog. De, ha egyszer valami kedves a szemnek...miért ne? Ő vetkőzött, nem? Kezét pacsira emeli, én pedig gondolkodás nélkül vágok bele egy ötöst.
- Van bennem spiritusz? Azt gondolod? - kuncogok fel. - Ezt melyik meccsem közben sikerült kiszúrnod? Ma már annyiszor verekedtem, hogy nem tudom kiválasztani a sok csodás teljesítményem közül. - vigyorodok rá, sejtheti, hogy a fájdalmak ellenére nem neheztelek, sőt, kifejezetten tetszett ez a kis edzés, csak nem vagyok formában, sérülések, lila foltok vannak még rajtam sok helyen, ráadásul hetek óta nem edzettem, és a fáradtság is nagyon oda tudja vágni az embert. Meg el kell ismernem, én a fegyverek és a kutya-és autóvezetésben vagyok igazán otthon, nem a verekedésben. nem véletlenül kértem grátisz edzést, és az egóm hiába tiporták ma palacsintává, el kell ismernem, hogy van, ami nekem a gyengeségem. - De azért kösz! - teszem hozzá, és kicsit a cipőmet kezdem fixírozni. Na, ne már. Most mit dicsér, mikor úgyis tudom, hogy hitvány munkát végeztem, de nem baj, ebből is tanultam, és legközelebb majd remélhetőleg jobb leszek. Mert nagyon remélem, hogy lesz még legközelebb. Mikor ígéretet kapok arra, hogy ma már nem kapok több verést, a tekintetem az égre emelem, és akkorát fújtatok, mint egy ló.
- Huh...Hála az égnek! - nyögöm, majd rápillantok, és a megkönnyebbült arckifejezésem egy pillanat alatt váltom közönyössé, bár belül lelkesen tapsikolok, hogy ma már nem akar megöletni senkivel. - Mármint...á, én még bírtam volna! De ha elfáradtál... - legyintek egyet, csak úgy lazán, mintha épp én tennék szívességet, és tényleg semmiség lenne az, amit az imént csináltam, bár belül sikoltozva menekülnék toronyiránt. - Na, akkor gyere, és segíts nekem nyújtani, mert holnap ki sem fogok tudni kelni az ágyból. - hajolok le, és a bordásfal felé biccentek a fejemmel, ami előtt elég tágas tér van gépek nélkül, ami ideális egy kis pihentető izomlazításhoz.
Gyorsan összekapkodom a cuccaim, és már ugrok is ki a ringből, hogy helyet adjak egy újabb párosnak a mérkőzésre, és magamban hálaimát rebegek. Még egy mérkőzés, és én tuti meghaltam volna a padlón fekve, az izmaimra viszont tényleg ráfér a nyújtás és a lazítás, amit partner nélkül elég nehéz lenne véghezvinni, mert ugye saját magamat nem tudom lenyomni, meg felhúzni, meg feszíteni. A ruganyosság, a hajlékonyság és a laza izmok nálunk épp olyan fontosak, hogy ne lassuljanak be a rúgásaink, az ütéseink. A férfiaknál kicsit másként működik, de nekünk, női rendőröknek különösen fontos a nyújtás, hisz anatómiailag másként működünk. Ha JC követ, akkor pedig a bordásfal elé megyek a szőnyegre, majd lepakolok. - Amúgy, tudsz valamit a Herrero-Martinez ügy kapcsán? Van fejlemény? - kérdezem, és míg ránézek, leülök a szőnyegre, és a combomat kezdem lazítani. Ráfér, meg lett kínozva, és az ügy meg érdekel...bár tudnám, hol lesz ennek a gubancnak valaha vége....Sosem szűnök meg rendőrnek lenni. Azt hiszem rám férne egy alapos alvás is. De inkább ébren maradok. Nem akarok egyedül maradni. Félek, hogy akkor visszajönnek a hangok.
Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-04-12, 10:26

Regina & Julian


Ami azt illeti a bizonyos baleset óta kedvem támad fittyet hányni az előzményekre, nyálas, csúf eszmefuttatások gyakorta lepik el az elmém, csakhogy rohadt egy konok dög vagyok, küzdök... Nehezen engedek a józan észnek, holott jóval könnyebb volna egyszerűen fejet hajtani és behódolni, egyetlen idétlen "oké"val nyugtázni, hogy nincs menekvés, minden fasza, beletörődtem... Az egyetlen bökkenő, hogy előbb csiklandoznám meg a nyelvem tüzes piszkafával, végigmérve a száraz valóságot. Mintsem feladjam a kutatásom a hegyen történtek után. Amit Regivel tett az a nőszemély, azért kapni fog, de előbb...Közel hajolok a nőhöz, mintha csak jobban, közelebbről szemügyre akarnám venni, egyben kiélvezem a belőle áradó kíváncsiságot, s halványan elmosolyodom, a szavakkal kiáramló leheletemmel cirógatom a bőrét a felelet közben. Szavaimra belepirul, jó őt így látni és egy apró mosoly jelenik meg arcomon. Lucifer. Hát, az egy jó név...Illene is rám, legalábbis a mostani pillanatra.
Olyan sok minden van, amit elmondhatnék. S még több, amit lehetetlen elmondani. De egyik sem olyasmi, amiről itt, most és vele beszélni szeretnék. Talán mert a körülöttünk és bennünk perzselő "varázslat" is folyton változik, minden pillanatban más, mégis ugyanaz marad. Elmagyarázom mit szeretnék látni, hogy mit is csináljon velem. Nem tündéül, vagy csodafiúként beszélek neki, hanem úgy, hogy megértse. Nem sértem meg, nem állok perverz fiú képben, hogy letapizzam. Szóval a kezem a nadrágja szélénél áll meg.
- Igen, alkotni. Mondtam, ez itt érzékeny. Egy darabig csak azt érzékeljük, hogy fáj, akár az ellenfél elé is kerülhetsz és fejbe rúghatod, meg hasonlók. De ezt gondolom te is tudod. - közlöm vele a szemeibe tekintve, oh azok a szemek. A gondolataim máris másfele szárnyalnak. De térjünk vissza a valóságba, elkalandoztam. Bár ha vele vagyok, ez általában így szokott lenni, főleg mostanában. A küzdelemnek nem mondható csata elkezdődött, a rúgása célt ért, a fájdalmat lenyeltem, a szemöldököm az ég felé emelkedett, tekintetem a talajt pásztázta és lerogytam. Kezeim az övébe kerültek és az utasítást szépen követte. Fáj, nem tagadom, de megtanultam kezelni és bent tartani, hogy ne nézzek ki egy síró, könyörgő kis srácnak...Megcsinálta, bár biztos vagyok benne, ismeri a fogást. Térdel és közel hajol a fülemhez, már amennyire engedi a helyzet. A kérdésére csak egy mosolygás jut, mit mondhatnék? Még szép. Simán...nem kicsit verné szét a fejem. Elenged, kifújom a levegőt és felkelek, majd mellé lépve, nekidőlök a ringkötélnek. Figyelem mozdulatait. Majd a vizet nyújtja felém, csak intek aprót.
- Most nem köszi. - mondok csak ennyit, figyelmem az övé, ahogy figyelem őt. Tartom felé a tenyerem, egy pacsi féleségre, hisz jól csinálta. Tökéletes volt. Meg ő is.
- Szép volt. Van benned spiritusz. - közlöm vele, hisz elismertem még jobban tudását és egyre jobban csípem őt...
- Ma már nem veretlek szét senkivel sem, ígérem. - nevetem el magam, hiszen az az egy óra, amíg 4 ipsével le meccselt, nah...akkor voltam abban a helyzetben, hogy segítek neki...de nem kellett, szépen megoldotta. Most pihenünk, de nem akarom ma őt elhagyni, egy darabig magam mellett akarom tudni.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:-    Note:  Bocsi a késésért!  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-04-09, 21:17

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



Rajtam fekszik, én meg csak lassan nyitom ki a szemem. Nem erre számítottam, de ügyesen tompította az esését. Bámulunk egymásra, és megint sikerül olyan szituba keverednünk, ami önmagában véve teljesen természetes a mi közegünkben, mégis tud eléggé kínos vagy épp vérlázító lenni. A kérdésem eléggé kétértelmű, és épp eléggé szemtelen ahhoz, hogy várakozásra késztessen. Figyelem a teste jelzéseit. A légzése szaporaságát, a szíve ütemét, a tekintete változását. Mosolyom csintalan, rosszkislányos, míg figyelmem az övé. Kintről biztatás, hajrázás hallható, és elfojtott nevetések. Nem igazán zavar, ez nem az a szitu, amiből lehetne később egy Oscar, és nem a vörös szőnyeges, hanem inkább a vörös lámpás. Ma az éhes szemek nem laknak jól, amúgy sem vagyok híve az exhibicionizmusnak. Látom, hogy elkerekedik a szeme a kérdésemre, magamnak adok egy pacsit képzeletben. Igen, ez valami, ez az a tekintet, amiért érdemes kissé zavart helyzetből...egy még zavartabba kerülni. Ugyanis Julian nem köntörfalaz, a fülemhez hajol egy vigyor után, és most rajtam a sor, hogy elpiruljak. Kicsit behunyom a szemem, az alsó ajkamba harapok zavaromban ahogy a fülembe suttog, míg odakintről vad ujjongás és üdvrivalgással biztatják. A szavai meglepnek, és ... hát, ja. Kicsit ledöbbent. Most egészen olyan, mint egy bűnre csábító démon. Ha egy buliban lennénk, simán elhinném, hogy a következő egy éjszakás felejthető kalandjának akar.
Mikor újra eltávolodik, csak rászegezem a pillantásom, még mindig az ajkam harapva, majd halkan szólalok meg.
- Ne kísérts, Lucifer! - pillantok fel rá hamiskás félmosollyal, majd rákacsintok, és  elvigyorodok, aztán ahogy feláll, engedem, hogy felsegítsen. Oké, most akkor melyikünk is a rosszabb?
- Jól, persze. - bólintok a kérdésére, miközben megigazgatom magamon a ruházatom, aztán rápillantok. Ez meg milyen kérdés? Hát persze, hogy folytassuk! - Naná, még bírom egy darabig. - mosolygok rá, és mélyet lélegzek. Valójában már eléggé kész vagyok, elfáradtam, de a világért be nem vallanám, mert a büszkeségem nagyobb. Ma már látott elégszer gyengének és látott elégszer elbukni, sőt, azt sem felejtettem el, hogy hosszú évek óta látott valaki először sírni is, így ebből már épp elég. A végén nem marad semmi tekintélyem. A vállaim felemelkednek, majd leereszkednek, miközben lélekben megpróbálok túllendülni az iménti jeleneten, meg azon, hogy kintről csalódott hangorkán fejezi ki, hogy a kis nézőközönségünk nem erre számított.
Mögém lép, és figyelek a szavaira. Aprót bólintok a magyarázatára, s ahogy a gerincemen végigsimít, akaratlanul húzom ki magam, bár a tartásom sosem szokott hanyag vagy lezser lenni. Mikor elér a nadrágom határához a csípőmnél, kicsit felé sandítok. Ha most lejjebb csúszik a keze, esküszöm eltöröm...de szerencsére megáll, így tudok arra koncentrálni, amit mond, és mutatni akar.
-Alkothatok? - kérdezem szemöldököm felvonva, és kérdőn pillantok rá. - Mégis mit szeretnél? Csípőtetkót? Esetleg egy masszázst? Vagy akupunktúrás kezelést? - kérdezem, majd elvigyorodok. Nem vagyok hülye, értem én, hogy mit akar, de attól még kicsit poénkodhatok, mert nekem lehet. Én megengedtem magamnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem veszem komolyan, így után ismét komollyá válok.
Engedem, hogy a kezem felemelje, s ahogy emeli, a testtartásom úgy alakul hozzá. Először csak kellemetlen, így kicsit előre kell hajolnom, majd egyre inkább, míg végül térdre kényszerít, s csak akkor szisszenek fel, mikor a sérült vállam már nagyon nem bírja. Nem kínoz meg, a lila foltoknak hála, vagy tényleg nem akar bántani, de nem töri ki a karom. Viszont a fogást ismerem, előszeretettel alkalmazom is, bár eddig rúgás nélkül gyakoroltam. Nem tetszik, hogy bántanom kell, de ez elkerülhetetlen. Elenged, én pedig felállok.
- Nem foglak, megígérem! - mondom, tekintetemben a kihívás iránti vágy lobban. oké, most végre legálisan náspángolhatom el! Ráfér, mert...miért is? Ja, igen, zavarba hoz, ahányszor csak tud, és össze-vissza veretett mindenkivel, aki csak kapható volt rá. Az egy dolog, hogy én kértem az edzést, de ettől függetlenül nő vagyok, így jogom van megsértődni olyan dolgokon, amit épp én követeltem ki.
- Oké, akkor tehát rúgás, aztán a fogás, értem. - bólintok, majd kicsit eltávolodok, és felkészülök. Nem áll szándékomban megnyomorítani, de pontosan tudom, hogy kell megrúgnom ahhoz, hogy a kívánt hatást elérjem.
Ha felkészült, akkor pedig megérezheti, miért is dolgozok kicsit többet lábbal, és erős, de nem végzetes rúgással megpróbálom elérni azt, amit kért tőlem, bár őszintén szólva nekem jobban fáj ezt tenni, mint neki elviselni, még akkor is, ha ezt sosem mondanám ki. Aztán a karját megragadom, s felrántom, épp úgy, ahogy azt kell, de tovább megyek, mert Juliant egészen hasra kényszerítem. Ha pedig megvagyunk, még ebben a testtartásában térdelek az izmos hátára, majd hajolok a füléhez, és suttogok bele.
- Még mindig akarnád azt az extrémebb helyzetet velem, JC? Nem tudod, mire vállalkoznál... - súgom édesen, lassan a fülébe, kihívva talán magam ellen a sorsot, épp úgy, ahogy azt ő tette nemrég, aztán elengedem, és a ring széléhez megyek. Felkapom a törölközőmet, és kicsit megtörlöm az arcom, aztán a vizem kupakját letekerve beleiszok, majd Julianra nézek, és felé nyújtom az üveget. Szerintem ő is kitikkadt egy kicsit, kell a folyadékpótlás. Ki tudja, mi a következő lépése?

Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-04-09, 17:32

Regina & Julian


Vártam, vártam és vártam, tetszett hogy így bámul. Bár nem igen tudtam hova tenni zavartságát. Talán a meztelen felső testem okozza, vagy...vagy...Nem vagyok lélekbúvár, sem női lélek specialista.
Nézem Regit és tanulmányozom az arcát, hogy mennyire is zaklatta fel a dolog. Tanulmányozom őt egy kicsit és nem szólalok meg újra néhány pillanatig. Vajon mi lephette meg ennyire? Nem is értem. Tudom, hogy okos, hogy ügyesen tud beszélni és az előnyére fordítani a helyzeteket, hogy van meggyőző képessége, de van amihez én jobban értek. Egyszer el fogok oda jutni.

Mindketten esünk. Ő azért mert kigáncsoltam. Én meg? Mert ő is ugyanezt tette. Látom a félelmét a tekintetében, majd el is fordul félve. Én pedig tompítom az esést kezeimmel.  Nem tudom, hogy azzal teszek-e jót, ha leszállok róla, vagy vagy ha még rajta maradok. Nehéz döntés, lehet a kettő együtt kellene? Kérdésére csak elmosolyodok. Nem válaszolok, mert ezt nem tudom kiejteni a számon, valami massza jönne ki, de nem értelmes. Hjaj. Hogy ez mi lehet? Következő kérdésére felvont szemöldökkel meredek rá, majd a többiekre pillantok és vissza rá. Egy széles mosoly, majd a füléhez hajolok.
- Extrémebb helyzetet akarsz? Mehettünk volna előbb hozzám is. - súgtam lassan a fülébe, hogy megértse szavaim jelentését, vagy jelentőségét, ez mellékes. Aztán újra a szemeibe meredtem és felálltam, de felé nyújtottam a kezem, ha elkapja felhúzom, ha nem akarja a segítségem, akkor félre állok.
- Jól vagy? -kérdezem tőle őszinte aggodalommal, miközben arcát fürkészem. - Folytassuk? - teszem fel a következőt, ha beleegyezik, akkor lassan mögé lépek.
- Ezt csak így tudom megértetni veled, ha közben csinálom is és mondom és akkor tudod, mit váltasz ki ellenfeledből. - azzal végig simítottam gerince mentén, mutató és középső ujjammal, egészen a nadrágja éléig.
- Szóval. Ezen a ponton... -erősebben nyomom meg azon a ponton a helyet, nadrágja felett 1 cm-el, az a rész érzékeny. Főleg akkor ha rúgás, akár erősebb ütés éri... - ...alkothatsz. - mosolyodom el, majd 2 karját, ha engedi kicsavarva emelem fől, ami arra készteti, hogy letérdeljen és egyre följebb és följebb nyomom, itt kellene a lábam, arra a pontra tennem, de nem teszem ki ennek.
- Most te jössz. -  eresztettem el óvatosan, majd segítettem neki a felállásban, hagytam pihenni és vártam.
- Egy erős rúgást kérek arra a pontra amit mutattam. - állok meg neki úgy, hogy egy rúgással féltérdre kényszerítsen, majd folytatom.
- Utána azt tedd, amit korábban veled. Menni fog, ne sajnálj! Jó lesz az! - biztatom, mert szükséges. ...

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:-    Note:  Bocsi a késésért!  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-04-04, 16:47

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



A hátrálásom nem annak köszönhető, hogy gyáva vagyok. Nem adtam fel a küzdelmet, és tudom, miért vagyok itt. De az idegrendszerem jelenleg nincs a helyzet magaslatán, fáradt vagyok, kimerült és összezavarodott. Túl sok minden jár a fejemben, túl sok minden van, ami megijeszt, megrémiszt és összezavarja a megszokott életem. A hang a fejemben most épp hallgat, de lesben áll, érzem. Figyel, lapul, keresi azt a pillanatot, amikor eléggé elgyengülök ahhoz, hogy újra támadni tudjon, amíg újra a szemem elé vetítheti azokat a képeket. A vért, a lövedéket, ahogy átszakítja a gyenge húst, a porcos gégét, hatalmas, vért okádó, tátongó lyukat hagyva maga mögött. Ahogy megölök egy ártatlan embert. Hogy újra halljam a sikolyokat, lássam a felém irányuló kétségbeesett pillantásokat, a tekintetekben a biztos halál tudatán túl a vak reményt, hogy talán van kiút....
Közelít, én távolodok. Nem értem a testbeszédét. Agresszív. Túlságosan is fókuszál. Miért agresszív velem, hisz én nem bántottam, én...sosem bántanám. Elhátrálok, mert nem egyértelmű számomra mit is akar tőlem. Az előbbi szövege pedig megrémiszt. Miért akar kínozni? Mit vár el tőlem? Miért akarja, hogy sikítsak? Mit akar tőlem????
- Szóval szerinted túlkomplikálom? - kérdezek vissza, de nem várok már választ. Túl közel jön, hogy abban reménykedhessek, hogy válaszolni fog. Talán meg sem hallja a kérdésem. Hiába a figyelmeztetés, hiába minden, a menekülés egyértelmű jele...csak jön, közelít, mint egy tank. Ez az én szokásom, és így visszakapni az élettől elég nagy kicseszés. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen módon legyűrjenek, lealázzanak, és sarokba szorítsanak. Ilyenkor a viselkedésem kiszámíthatatlanná válik. Mikor megragadja a csuklóm, és magához ránt, akkor viszont már ténylegesen ledöbbent. Felszisszenek a szorításra, de düh is önt el. Mégis, mi a fenét képzel magáról? Hogy úgy rángathat itt, mint egy taknyos kölyköt? Hogy úgy bánthat velem, mintha a kapcája lennék? Azt későn veszem észre, hogy ki akar gáncsolni, de amikor megérzem, hogy az egyensúlyom kibillent, még van annyi lélekjelenlétem, hogy az egyik lábammal kirúgjam az övét is. Kicsit kacifántos, és talán nem a legbölcsebb döntés részemről. De legalább nem fog felettem állni és gúnyosan röhögni, vagy csalódottan legyinteni. Nem, azt nem hagyom. Nem akarom, hogy azt gondolja, reménytelen eset vagyok, nem akarom látni a szemében a lemondást. Nem mondhat le rólam. Zuhanunk, és ahogy a fejem a padlón koppan, csak akkor esik le, hogy akár össze is törheti a koponyámat. Ösztönösen szorítom össze a szemeim, fordítom oldalra a fejem, sötét pilláimmal övezett szemhéjam eltakarja tündöklő kék tekintetem. Felkészülök rá, hogy talán most fejel ketté, felkészülök a fájdalmas becsapódásra, de nem történik semmi. Csak fekszem, és Julian alig érezhetően...rajtam. Vagyis felettem. Lassan nyitom ki a szemem, a fény utat tör az íriszeimben megbújó pupilláimba, aminek hatására az összeszűkül. Tekintetem a felettem támaszkodó férfia irányul, a szemébe nézek, az arcát fürkészem, látom, hogy kicsit elvörösödött, de nem tudom, ez most a harcnak vagy...nekem köszönhető? A levegő a tüdőmbe szorul, az arcomat pír önti el, de nem moccanok.
- Így most már elégedett vagy? - suttogom félhangosan, majd mélyet sóhajtok. Hmm....ügyes fiú. Egyre több meglepetéssel szolgál nekem. Ez pedig tetszik. Viszont még mindig rajtam fekszik, vagyis felettem, ami megint kicsit hevesebb dobogásra készteti a szívem. A testem már akkor reagál rá, mikor a fejem még fel sem fogta igazán mi történik. Ez pedig nagyon...hmmm...ne menjünk bele, milyen hatással van rám.  - Akarsz is valamit, vagy mehetünk haza? - kérdezem szemtelenül, elég kétértelműen fogalmazva, majd kicsit rosszkislányos félmosoly kúszik ajkaimra. Kíváncsi vagyok, sikerül-e kizökkentenem? Hát igen, mindig volt érzékem ahhoz, hogy miképp is fogalmazzak úgy, hogy az egyszerre legyen kiábrándítóan egyenes, és egyszerre izgalmasan ködös. Mint most, hisz ez a kérdés...bármire vonatkozhat. Figyelem, miként is reagál, de nem tudom mire számítsak. Olyan kiszámíthatatlan. A szituáció is, Julian is...és én is...

Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-09, 18:34-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-04-04, 12:44

Regina & Julian


Visszakérdez, de nem válaszolok, most nem. Pedig válaszolnék, de most mégsem tehetem, mert…mert nem. Figyelem, ahogy beáll alapállásba, sajnos ezzel nem ijeszt meg. Nem hátrálok meg a küzdelmünk elől, ha nagyon akarom, akkor sem. Meg kell tanítanom a könnyebb utat neki. A fájdalom meg, nos, pár év alatt meglehet szokni és meg lehet tanulni, hogyan tűrd csendben az ütögetést, ez semmi ahhoz képest, amiket átéltem korábban. éltem már eleget, hogy megtanuljak olvasni, arcokból, hangokból, mimikából és testtartásból. Nézem az arcát és látom rajta a felismerést, hogy összetett valamit, ami fontos a számára. Azt nem tudom kiolvasni belőle, még is mi lehet az, de annyi biztos a dolog fontos volt. Nézem, az arcát, fürkészem a vonásait és a tekintetét is. Nem lehetett könnyű az élete neki sem, de ő még csak az egyszerű emberi lét határait fogja csak fel, holott a világ ennél sokkal nagyobb és több. A hallgatás is egyfajta válaszadás, és sok esetben, aki hallgat az igazat ad a másinak, még akkor is ha nem akar, az ember alaptermészete az, hogy cáfol, ha valami nem úgy van, ritka, hogy hallgatással tiltakozna.  Felőlem próbálkozhat a tématereléssel, de nem adok neki ehhez elég teret, vagyis visszafogunk kanyarodni oda, ahova én akarok. Elhátrál a ring kötélig, tenyerei védekezőn felém állnak. Most meg? Miért? Még csak el se kezdtük és máris ki kelt magából? Észveszejtő ez a csaj! Elképesztő az emberek akaratgyengesége, inkább maradnak a biztos rosszban, mint elindulnának a bizonytalan jó irányába. Viszont, ez az ami az én malmomra hajtja a vizet.  Az okom egyszerű, mert most sebezhető és védtelen, nem tud reálisan gondolkozni, nem tud tényleges erős érveket felállítani. Egyik kérdése követte a másikat, mintha végeláthatatlan mennyiségű információra lett volna szüksége, ami egyáltalán nem zavart.
- Túlkomplikálod a dolgot. - szenvtelen hangot ütök meg és tárgyilagos vagyok vele szemben. Én ilyen vagyok ilyenkor és kész, ha valami kell, ha az mindkettőnk érdeke, akkor megteszem, és nem fogom magamat rosszul érezni miatta.
Tudom kissé durva voltam, amit sajnálok, őszintén, az sem tulajdonságom, hogy durvuljak egy dologban, de most megtörtént.. De okom van! Hagyok neki egy kis teret, hogy ne érezze magát fenyegetve, feszeng a közelemben nem egy lány regénybe való romantikus hős vagyok, bár elég jó érzés lehet annak lenni...  De van egy elvem, az munkát és a szórakozást nem kellene összekeverni, különösen, ha van a dolognak tétje is. De hogy ez melyikhez tartozik? Na ezt döntse el bárki!
Megvallom, a maga módján szerettem az életemet, nem cseréltem volna el senkiével sem, ugyanakkor éppen annyira gyűlöltem is, nem az állandó megszokottság miatt, ezt a fajta egyhangúságot tudtam élvezni, hiszen én magam nem kimondottan vágytam vad kalandok után, hanem azért mert a szép pillanatokból igencsak kevés akadt és ez volt az, ami miatt igazán sajnálkoztam. Most rengeteg szép emlékem van…Regi, az Őrs, a bűnügyek…De a…Az a rengeteg vér, amit akkor nap láttam örökre beleégett a tudatomba és képtelen voltam kiverni a fejemből. Ha csak egy pillanatra felidéződött bennem a kép, levert a víz. Brutális és kegyetlen volt. Az az ember is az volt, szó se róla… Az egy vadállat volt. Hirtelen mozdulattal ragadom meg a karját, csuklójánál, rántom magam felé, közben gáncsolom is, de ahelyett, hogy csak ő hullana el a földön, az én lábam alól is kicsúszik a biztos talaj…vele zuhanok. De nem rá. Mert sikerült megtámaszkodnom kezeimmel. De így is a távolságunk nem volt 10 cm se…térdeltem fölötte. Egy kissé még el is vörösödtem. De ő jól van…ugye? Piszok közel kerültem hozzá…ébredjek fel?

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:-    Note:  Bocsi a késésért!  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-28, 13:11

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



Minden ütés egy szeg a koporsómba. Úgy érzem magam, mintha Roman Reigns állna velem szemben. Nick valami elvetemült gyilkológép, aki kifejezett élvezetét leli abban, hogy a testem minden porcikáját ledózerolja az önbizalmammal egyetemben. Vagy ez a perverzitása, vagy csak nem tetszik neki a képem, nem tudom, de komolyan, ha nem itt lennénk, és nem most, biztos lennék benne, hogy nem fog leállni, amíg az ökle meg nem merítkezik az agyvelőmben. Hogy félek-e? Tőle nem. Magamtól annál inkább. Állom a kihívást. Mondhattam volna, hogy nem figyeltem, Julian mutassa meg még egyszer, semmi nem történt volna szerintem. De a büszkeségem a legnagyobb jellemhibáim egyike. Soha nem vallom be, ha fáj, ha vérzik, és akkor is vállalom a veszélyt, ha a nyerés esélye egyenlő a nullával. Éles, rizikós helyzetben sajátosan, de bátran viselkedem, nem bújok az asztal alá, és nem rémít meg a halál gondolata. Ilyen vagyok, és néha, csak nagyon ritkán tudok kilépni ebből a szerepből, ebből a védőbástyából, ami erősnek mutat, néha erősebbnek, mint amilyen valójában vagyok. Hogy miért megyek fejjel a falnak ismét? Miért vállalom a harcot nálam jóval nagyobb és fizikailag is erősebb férfiakkal? Mert nem érdekel, ha laposra is vernek. Tanulni vágyom, tökéletesíteni magam, és a tudásnak mindig nagy ára van. Bízom Julianben. Bízom benne, hogy tud olyat tanítani, ami lehet, hogy most fáj vagy szarul esik, de később hasznomra válhat. Láttam már milyen könnyedséggel rendezte le azokat a fickókat, és ennyiből könnyű volt leszűrnöm, hogy sokkal jobb harcos, mint én. Igaza van, én tarolok. Olyan vagyok, mint egy tornádó, a végsőkig képes vagyok felemészteni minden energiám, megfontolatlanul megyek az indulataim irányába. Nem mondom, hogy ennek a módszernek nem vettem gyakran hasznát, mert a lapvetően senki nem nézné ki egy ötven kilós nőből, hogy rátámad egy öttagú bandára, és végül kisebb-nagyobb (leginkább nagyobb) sérülésekkel de győztesen jön ki a dologból. Nem vagyok reménytelen, tudok verekedni, engem is kiképeztek, ez látszik a mozdulataimon, hogy van bennem spiritusz, de...mit mondhatnék? Elábrándoztam, és most megfizetem az árát a figyelmetlenségemnek, ez van.
A csávó a földre nyom, a fejem a padlón robban darabokra - már képletesen - és a torkomnál tart fogva. Félig rajtam fekszik, ami mér eleve idegesít, de hogy még fojtogat is...na erre kicsit bosszús leszek. Julian nem ezt várta tőlem. Kicsit megértem, kicsit csalódok magamban, kicsit rossz, hogy csalódott bennem, de istenem, nem lehet minden mindig tökéletes, ugye? Én meg főleg nem. Gyakorlatilag nincs is másom, mint hibám. Még az erényeim is hibák. Megpróbálom letolni magamról a robusztus kart, ami némileg elzárja a levegő útját a torkomnál, de nem megy. Túl nehéz, és én fáradt vagyok. Julian válaszol a kérdésére, hogy kikaparom-e a szemét, ha elenged. Válaszul a karmaimat kicsit erősebben vájom a bőrébe. Igen, jól látja. Ha nem enged el, akkor nagy esélye van egy plasztikai műtétre. Nick veszi a lapot, és elereszt, majd pacsizik Juliannel, és lelép. Én csak intek utána, és egy "Kösz"-t vágok utána. Kösz, hogy lezúztál. De alapvetően tényleg jó volt, csak ne fájna már így minden porcikám. Holnap nem kelek ki az ágyamból.
Felállok, és megmozgatom a nyakam, megköszörülöm a torkom. A kijelentésére csak rákapom a tekintetem. Mélyen a szemébe nézek, de könyörtelenül szembesülnöm kell a valósággal, hogy nem viccel. Mire készülhet? Vészjósló csend telepszik körénk, a körülöttünk állók is megérzik a feszültséget, mert nem mozdulnak. Csak néznek fel ránk, és várnak. Örömüket lelik abban, hogy a harcokat nézhetik. Lehet, hogy jegypénzt kellett volna szednem. Jól jött volna az orvosi ellátásomnál.
- Te...te leszel az ellenfelem? - simítok ki egy elkószált tincset az arcomból. Egy pillanatra lesek csak segélykérően a nem messze álló kb. százhúsz kilós, teletetovált pasira. Nem lehetne inkább ő? De nem, Julian lesz az, aki most ellenfélként fog szembeszállni velem. - Oké, akkor...kezdjük. De ha megint földhöz vágsz, nagyon megjárod. - mondom, és beállok, alapállásba, mintha egy újabb harcra készülnék. A távolság viszonylag nagy köztünk, de így is jól hallom. Amit mond. Kicsit pislogok rá, nem értem.
- Mondhattad volna, hogy ennyire utálsz...akkor nem hagyom mással szétveretni magam. - morranok, bár sejtem, hogy nem erről van szó. Most...mi? Minden szadista vágyát? Hé, arról nem volt szó, hogy a tatamin fogunk kézkötözős hancúrozásba kezdeni, ami már eleve meglep, nem gondoltam volna, hogy ilyen hajlamai vannak. Mi az, hogy sikítani? Én sosem sikoltozok! Miért akarja, hogy nekiálljak most áriázni? És kirúgnak? Hogy mi? Miért? Engem nem lehet csak úgy kirúgni...engem csak hullazsákban vihetnek el a rendőrségtől. Semmi másban. Kékségeim tányérméretűek lesznek, ez a zavart, kicsit ijedt, hatalmasra tágult tekintetem csak fokozódik, mikor megindul felém. Hirtelen eszmélni is alig tudok, automatikusan kezdek hátrálni, hogy a távolságot megtartsam, miközben nagyon sűrűn pislogok a két szép szemébe. Két kezem előre nyújtom, tenyereim felé néznek, mintha meg akarnám állítani, és közben a ringkötélhez tolatok, az állít meg.
- Hé! Hé! Hé! Mi a fenét művelsz? - pislogok rá, miközben a lenti pár ember jókedvűen felnevet. Elég mulatságos látvány lehetek, és belegondolva tényleg: kiálltam a hatalmasra gyúrt pasasok ellen, és meghátrálok Julian elől? De ők nem tudják, amit én már látok rajta, és amit érzek magamon. Ha nem áll meg, taktikát váltok, szemeim összeszűkülnek, és kicsit agresszívebben szólok rá. - Julian, ha a közelembe jössz... - figyelmeztetés ez. Nem akarjon feldühíteni, mert mára abból elegem volt. De ha kell neki, tudok még olyat mutatni, amilyet nem látott. Vagy legalábbis tőlem még nem.

Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:08-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-27, 23:12

Regina & Julian


A gondolattól, hogy nem lesz többé görcsbe rándul a gyomrom. Meg hát... most már tudom, hogy jobb vele, mint nélküle, bármennyire is elviselhetetlen néha. Nem teszek neki esküt, nem mormogok édes szavakat, mert nem érzem szükségét, ez az egész csak valami hülye szertartás, amivel igazán még egyet sem értek. Na nem azzal, hogy szerelmet valljak neki -bár úgy megtenném- hanem a folyamatával. A masszírozásomra meglazul végre. Már nem feszes, elszáll minden gondja. Szóval megtartasz! Remek. Ennél jobbat ma még úgysem hallottam.
De ezen egy röpke pillanatig elgondolkodom, oldalra biccentett fejjel, és összevont szemöldökkel. Hogy miért? Nem mindegy? Csak kigondoltam ezzel kapcsolatban valamit, ami éppen eszembe jutott. Bár tény, és való, hogy szívesen pihengetnék valahol, vele, de biztosan nem a tengerparton sütkérezve. Nem bírom a meleg helyeket, én a Kanadai éghajlathoz vagyok szokva. Hideg szél edzette bőrömet. Talán ezért is ilyen vastag a bőr a pofámon – kiváltképp ott. Néha. Mert nem vagyok nagymenő, de főleg nem vagyok pincsi. Vagy épp lábtörlő. Kinek mi. Tudjátok…

Amikor a csávóval kerülök szembe és egyből le is fogom, teintetem csak úgy sugározza a nyugalmat. Meg úgy az egész megjelenésem. Látszólag rohadt jól adom a higgadtat, mint amúgy mindig. Mondjuk ez egy, jó tulajdonságaim közül. Nem vagyok ijedős típus, sem pedig egy kapkodó idegbeteg. Nyugodt vagyok és megfontolt, tipikusan az az ember, aki csak azért, mert a legnagyobb zűrzavarban is képes megőrizni a hidegvérét, rögtön azt gondolják, az egészet leszarja. Pedig ez koránt sincs így, egyszerűen nem látom annak értelmét, hogy felfedjem, hogy valójában én is mennyire ki vagyok borulva. Kérdésemre a lány visszakérdez. Tehát nem figyelt. Gondolhattam volna. Na sebaj. Majd átrágjuk még egyszer. Vele újból és újból megtenném. Amennyiszer csak a cél megkívánja. De ő csak előrelép a "Kinyirlakapicsába" attitűdjével és a szokásos Reginát adja elő. A kettejük közötti ökölharc el kezdődik. Hát mit ne mondjak, eléggé nem azt csinálja, amit mutattam. Na ezek szerint egy másik módot kell találnom, ami hatásosabb. Tehát neki kell fájdalmat okoznom. Nagy önuralom kell nekem ahhoz, hogy ezt az arcomat és ezt a tartásomat megőrizhessem. Lelki szemeim előtt gyakran feltűnnek a hullák, melyhez hasonló belőlem is válhat – záros határidőn belül. És én mit csinálok? Kíváncsiskodok és olyan helyeken nyúlkálok, ahol elvileg semmi keresnivalóm. Önmagamat mégsem hazudtolhatom meg... ez vagyok én! Egyébként is... kíváncsi típus vagyok, érdekel, mi lesz ebből az érdekes helyzetből. Számomra érdekes, más számára inkább ijesztő lehet. Nem tudom, máshogy működök, és máshogy tekintek a világra, mint mások. Ez van. Ezért vagyok itt. Most. Regina Carter hadnaggyal. Kíváncsi vagyok, mit tud, amit én nem. Vagy épp fordítva. Azonban az események a ringben gyorsan zajlanak.
A fickó gúnyos, bunkó kérdéseire hamar választ is ad, majd ő is reagál a szavaira... Most az egyszer... eléggé zavar, hogy nem tudom olyan pontosan megjósolni az elkövetkezendő lépését, mint más embereknél Azt nem mondom, hogy most sem tartok attól, hogy a kis hölgynek elborul az agya, és neki ront... De még nem. Bírom amikor csipkelődik, most nincs abban az állapotban. A csipkelődést kedvelem. Űzni is, és imádom, ha valaki partner ebben. És a hadnagy határozottan partnerem. Különös dolog a remény: erőt ad, kijózanít és tettekre sarkall. Még az az ember is, aki megmerítkezett a kétségbeesésben, és teljesen elhagyta magát, önpusztításba kezdve, most kivirágozva újra józan, tettre kész és aktív, mi több, pillanatok alatt éveket fiatalodott. Csak azért, mert megígértem, hogy megpróbálok segíteni. A siker még bőven kétséges, mégis, egy apró reménysugár, egy, az elesett felé kinyújtott kéz már ennyi mindenre képes. Felemelő. Az élmény újra megerősít. Pont ezért, ezért az érzésért akartam mindig is segíteni. Neki. Még ha ez másfajta segítség is lesz most, épp ugyanolyan inspiráló számomra is. Teletölt boldog elszántsággal, s már nem is gyanakszom - pedig ez talán hiba, hiszen egy jó nyomozó bár segít, mindig gyanakszik, hogy semmi, de semmi ne érhesse meglepetésként. Én viszont naiv vagyok, ezért bízom. Már megbízom benne, és teljes erőmből segíteni kívánom. Fontos lett számomra. Ő is. De vége. Nick komoly ellenfél és legyűrte Regit. Egy apró sóhaj és egy kis mosoly.
- Hát…nem épp erre. – guggolok le és figyelek. A lány szavaira, meg Nick fogási technikájára, de hibás. Csak Regina nem veszi észre. Nick kérdésére elmosolyodva pillantok rá.
- Ha nem engeded el, akkor pont azért fogja. – állok is fel, Nick pedig feloldja a gúzst és felkell, összepacsizik velem és lelép szokásához híven.
- Rendben, az ellenfeled most….én leszek. - rövid veséig ható, vészterhes csend.
- Úgyhogy amíg nem sikoltasz hangosabban, addig nem hallak, másrészt minden bennem felmerülő szadista vágyamat ki fogom rajtad élni, ugyanis az, amibe most kezdünk bele, nem éppen kutya, de legfőképpen nem macska, habár azokat igencsak szeretem, ugyanis vagy sikerrel megtanulod, vagy pedig irtó égő lesz, ugyanis átkozottul kibuksz a rendőr szakmából és legfeljebb útbaigazító lehetsz, vagyis olyan, akiket a legelső körben szanálnak majd fel… - na jó, ez egy gyors apám stílusú hazugság, az ő módszere volt ez, ha ez segíthet rajta is...miért ne? Nem rettenek meg tőle, ruganyosan lépek előre. Elnyújtott lépés ez, mely a távolságot kettőnk között elfelezi. Így még mindig van köztünk távolság, de csupán feleakkora, mint korábban. Sokkal veszedelmesebb ellenfeleim is voltak már, és igaz, hogy sokszor épphogy csak megúsztam, de – és, amint azt a mellékelt ábra is mutatja – élek. Callagan stílus pipa. Ezért ki fog nyírni. De mindent vagy semmit. Hozzuk ki a maximumot a hadnagyomból!


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Jó az! :P    Note: cool roll szív  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-24, 13:40

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



Komolyan nem tudom, hogy mikor vertek el így utoljára ringben. Heti szinten járok edzeni, majdnem minden másnap, hisz előírás, és hellyel-közzel, így vagy úgy, de eddig mindig megúsztam. De Jack bivalyerős, és baromi gyors. Ráadásul már előre látja a szándékomat, és ez jelentősen megnehezíti a dolgomat. Kőkemény verést kapok, nincs ezen mit szépíteni, de amennyire csak erőmből telik, igyekszem visszavágni. Sikerrel is járok, bár az utolsó pillantok egyikében, hisz érzem magamon, hogy fáradok. Azért az éjszakám nem volt épp habcsókos álom, a testem pedig nem száz százalékos, hála annak a nyomorult lavinának. Nagy küzdelem, vesztésre állok, és az utolsó pillanatban sikerül csak betalálnom. A pasi kiterül, én meg csak állok bambán, és azt sem tudom, melyik bolygón vagyok. A fülemben dobol a vérem, csak pislogok. A tapsra kezdek magamhoz térni. Hát...tényleg sikerült?
Mikor Julian kezét megérzem a vállaimon, felpillantok rá. Arcán széles mosoly, és esküszöm, mintha büszke lenne rám. Mint ahogy a mester néz a tanítványára, ha véghezviszi azt, amit vártak tőle. Ahogy beszél, majd arcomon végigsimít, kicsit elpirulok, bár ez szerencsére amúgy is kipirosodott, izzadt képemen nem igazán látszik.
- Kösz, én...csak igyekeztem. - lihegem, motyogom zavartan, még mindig a harc hatása alatt, pattanásig feszült izmokal és idegekkel, de azért jó érzés, hogy szerinte jól csináltam, bár nem tudom miért érdekel ennyire a véleménye. Törölközőt dobnak felénk, és vizet, én meg nem tudom róla levenni a szemem. Megint olyan másnak látom. Magas, és erős, és...hmmm...félmeztelen. És, amikor elképzeltem annak idején a mosogatóm alatt fehér trikó nélkül...hát a fantáziámban sem volt kutya, de most...basszus. Ahogy törölközőt teker a nyakamba, gyorsan elbújok bele, arcom elé teszem, hogy némileg felitassam róla a verítékem. Néhány hajszálam a fejemhez tapadt, a harc hevében pár tincs kiszabadult, de nem baj, ez ezzel jár. A vizet elfogadom, és míg beleiszok az éltető nedűbe, ami kiszáradt torkomnak kész kánaán, őt nézem, a szemeit, s közben bólogatok.
- Ühüm...oké. Reménykedtem benne, hogy nem veretsz el ma már. De látom, tetszik neked, ha agyalnak. Na, lesz ennek még böjtje, JC. Csak várd ki a végét. - mondom huncutul mosolyogva, és mikor mögém lép, és masszírozni kezd, lehunyom a szemem, és hátrahajtom a fejem.
- Mmmm...Ki vagy te? Valami multifunkciós szuperhős? Szuperzseni, szuper harcos, szuper tanító, és még szuper masszőr is? Csak mert isteni kezeid vannak...ezt
csinálhatnád gyakrabban is....
- nyögöm félhangosan, mert tényleg
iszonyatosan jól csinálja. - Megtartalak! - sóhajtom gondolkodás nélkül, és minden szégyenérzet nélkül hagyom, hogy kicsit oldódjon bennem a feszültség. Ahogy a tenyere a vállamra simul, ahogy ujjai finoman lazítják el megfáradt, meggyötört izmaimat...huh...hát, eddig talán kétszer jártam masszőrnél, egy belga, laza nyolcvan kilós nőnél, aki majd eltörte minden csontomat, aztán egy hétig járni is alig tudtam. Azóta nem próbálkoztam ilyesmivel. De ez most olyan, mintha beléptem volna egy percre a mennyország kapuján...De ne maradhatunk így a végtelenségig, bár még órákon át tudnék lazulni így a kezei alatt, míg higanytócsává nem olvadok. Az újabb pasi szintén nem kisdarab, és nem tetszik, ahogy méreget. Miért méreget? A fegyver említésére azonnal mozdulok, tekintetem acélosan villan, mert nagyon nem szeretem, ha fegyverrel fenyegetőznek. Julianre kicsit mérgesen nézek, hogy ezt most nem gondolhatja komolyan, hogy egy civilekkel teli teremben valakivel éles lőfegyvert vetet elő, de aztán talán észreveszik rajtam a hirtelen fellobbant haragos feszültséget, mert kiderül, hogy csak vizipisztoly. Megnyugszom, értőn bólogatok Julianre. Oké, ha csak játék, akkor nem bánom. Elmosolyodva állok most én a ringkötelekhez, és lazán rájuk támaszkodok. Figyelem, miként kerülnek szembe egymással.
- Oké, de azért csak óvatosan. Nincs kedvem ma a papírmunkához. - mozgatom meg jólesően a nyakam, és egy mosolygós kacsintás után ismét rájuk figyelek. Persze, nem feltételezem azt, hogy Julian el akarná törni bármelyik végtagját a pasinak. Azt hiszem inkább éppen Juliant féltem, és a gondolatra gyorsan megrázom magam fejben. Hülyeség. Nagyfiú, és jól láthatóan nincs szüksége védelemre, pláne nem az enyémre. Meg amúgy is, ez hülyeség, nem aggódok jobban érte, mint bárki másért. Hülye vagyok. Biztos a lavina, meg a hangok.... Nézem, ahogy elhelyezkednek, és csak egy pillanatra vonja el a figyelmem az, amikor valaki megrángatja a fitnesznadrágom szélét. Lepillantok a ring mellé, és egy szőke hajfonatos lány pislog fel rám. Feszes rövidnadrág, vállpántos ezdőfelső van rajta, arca kissé piros, nyakában törülköző. Látszik, hogy edzett. Sötéten mér végig.
- A legjobbtól tanulhatsz. Mázlista vagy. Nem tudom, hogy érted el, de becsüld meg. Úgysem tart sokáig. - morogja, és fejével int Julian felé, majd sarkon fordul, és eltűnik. Értetlenül pislogok utána, aztán mélyet sóhajtva újra a fiúkra nézek, akik felkészülnek a harcra. Nem tudom mi volt ez, a csajt sem láttam még soha, de nem különösebben érdekel. Az annál inkább, hogy pont akkor nézek oda, mikor Nick telibe spricceli Julian meztelen mellkasát vízzel, aki erre elneveti magát, amitől jóleső borzongás fut végig rajtam. A vízcseppek leszánkóznak a mellkasán, a hasfalán, én meg...hát, ilyenkor tudom utálni, hogy mennyire vakítókék a szemem. Pislogni sem tudok, és kell pár pillanat, mire észhez térek. Nem, el kell ismernem, bármennyire nem tetszik, hogy a srác őrületesen jó pasi. Nem tudom mikor döbbentem rá igazából, mikor figyeltem fel rá...még régen, mikor a nevemet sem tudta? Vagy mikor először futottunk egymásba a folyosón? Netán az első bevetésnél? Vagy a pizzázóban? Nem tudom, de a lényegen nem változtat semmit. Julian szexis, épp ezért...veszélyes rám nézve. Erőszakkal vonom el a figyelmem róla, és a feltörő....dolgokról, amikre gondolnom sem volna szabad. Mély sóhaj után figyelek rájuk ismét, és pillanatok alatt a figyelmem újra elkalandozik. Az a delta...a bicepsz...a koncentráció az arcán...a szeme rebbenése...nem is figyelek már arra, hogy a másik pasas mit csinál, mintha egy fimet néznék, önkéntelenül lágyul el a tekintetem, s vágyakozva harapok bele kissé az alsó ajkamba. Ó, te mennyei jó atyám!!! Soha, de soha meg ne lássam fegyverrel a kezében, mert ezek után azonnal rávetném magam....A hangja térít magához, és a srác ordítása. Hej, ezek az előbb még állva csépelték egymást, mégis hogy a fenébe került a pasi Julian alá?
- Hmm? -kapom fel a fejem, és hirtelen Julian szép zöld szemeinek kíváncsi pillantásába meredek. Mintha most tértem volna vissza egy másik dimenzióból, alig fogom fel mit kérdezett, de aztán sikerül.
- Hogy...mi? Mármint...én? - dadolgom majd zavartan lököm el magam a ringkötéltől, leteszem a nyakamból a törülközőt a ring szélére, és a vizet is lerakom.
-Hát...khm...persze. - lépek közelebb, elszánt arckifejezést öltve, hátha ezzel leplezni tudom a kissé összekutyult fejecskémet. Megint elkalandoztam, pedig ez nekem nem szokásom. Sosem volt szokásom, épp arról vagyok híres és hírhedt, hogy nálam kitartóbban senki nem tud koncentrálni. Biztos csak a fáradtság miatt. Közelebb lépek, és erőltetem az agyam, hogy az előbb mit is csináltak, de akárhogy erőlködök...a francba. A pasi kissé dühösen áll velem szembe. Mit is tudunk a lefogásról? A célja az ellenfél hatástalanítása, lefogása, inkább, mint a sérülés okozása. Persze lehet ennél is komoly sérüléseket okozni, de ezt leginkább akkor alkalmazzuk, ha a delikvens nem hajlandó együttműködésre, vagy veszélyezteti más vagy a saját testi épségét. Oké, tehát valahogy a földre kell levinnem. De...hogy csinálta Julian? Egy mély fújtatás, és bólintok a pasinak. Oké, legyen bármi, majd megoldom. Nem kell sokat várnom. Nick úgy ront nekem, mint egy dúvad. Az első ütését még kivédem, de úgy látszik a pasi bal kézzel is jól céloz...hát keményen állon vág ököllel, hátra is tántorodok, egy pár pillanatig látom az Androméda-köd ködöt, meg a Halley üstököst is elszáguldani a szemem előtt, ahogy a fogaim összekoccannak. Felnyögök a fájdalomtól, de a csávó sportszerű, mert megáll.
- Mi van kislány? Fáj? Hívjuk anyucit? A csúnya bácsi megütött? Kiállsz még ellenem, vagy feladod? - röhög rám a tag kegyetlenül. Ránézek, megmozgatom és egyik kezemmel megdörgölöm sajgó állkapcsomat. Baromira fáj, ahogy betalált, de nem baj. Nem az első, nem is az utolsó, és nem simogatásért jöttem. Tekintetemben elszántság és mérhetetlen düh villan, ahogy ránézek.
- Ha anyámat még egyszer a szádra mered venni, letépem a karodat, agyonverlek vele, aztán vazelin nélkül dugom fel a seggedbe. - szólok, és nem igazán érdekel, ez mennyire nem cuki meg nem nőies, vagy hogy egyáltalán reális-e. Az anyámért és az apámért ölni vagyok képes, és nagyon nem szeretem, ha bárki is emlegeti őket. Főleg, nem így. Mozdulok, és veszi a testbeszédemből, hogy nem adom fel, amíg hordágyon el nem visznek. Újra körözni kezdünk, de most én támadok. Tudok pár fogást én is, néhány ütés betalál, egyszer még a combját meg az oldalát is sikerül alaposan megrúgnom, de aztán elkezdek kifáradni, a karom ólomsúlyú lesz, a vállam újra sajogni kezd, és újabb ütések találnak be. A védekezésemmel párat kivédek, de Nick villámgyors...egy mozdulattal kirúgja alólam a lábam, én meg úgy nyekkenek a ring padlóján, mintha odaterveztek volna. Mire észbe kapok, már a nyakamon könyököl, félig rajtam fekszik, és kíméletlenül kiröhög. Még csak nem is liheg, én meg majd megfulladok, és csillámpónikat látok a fejem körül lovagolni, a hátukon tündérszárnyú balerinaruhás kommandósokkal.
- Uh...asszem nem egészen erre gondoltál... -nyögöm a tüdőmbe szorult levegővel, savanyú pofával, és megpróbálom letolni magamról Nicket, miközben a lábammal tehetetlenül kapálózok. - Szállj már le rólam, nehéz vagy, mint egy döglött jávorszarvas... -nyöszörgöm levegőért kapkodva, ahogy a kezemmel a karját próbálom lefejteni magamról. - És olyan büdös is. - teszem hozzá kelletlenül, fintorogva, mire az csak vigyorogva lenéz rám, kicsit lazít a torkomnál a nyomáson.
- Na, mi legyen Julian? El merjem engedni, vagy várhatóan kikaparja a szemem, a ciculi? - kérdezi mérhetetlen önbizalommal, és esküszöm mulattatja, ahogy vergődök. Oké, a haragom elszállt, belátom, nem győzhetek én se mindig. Na, akkor essünk ennek neki még egyszer. Vagy kétszer. Vagy sokszor.

Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:09-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-23, 17:40

Regina & Julian


Regina figyel. Szerintem ennyire még sehol sem figyelt ennyire. De jól csinálja. De várható volt, hogy elönti az agyát a harag, miközben Siverrel küzd. Ad is neki rendesen, de harag miatt, nem képes kiütni. Sőt, tuti gondolkodásra is képtelen. Pedig csak használnia kellene…de emiatt nem haragszom rá. Aggódom érte, hogy ne tenném, talán ezért is akarok megmutatni neki pár fontosabb és „együttműködős” ütést. Nem kell szétzilálnia magát. Nem kell kutyafuttában csinálnia semmi, ha ott a könnyebb mód. Bemutatom a könnyebb technikát neki, hova üssön és miért. Mennyire. Hogy az illető épségben maradjon. Tulajdonképpen több módja van egy ilyesminek, de ez hatékonyabb. Ott van az orrnyerges…vagy az agyába küldjük fel az orrát. De abba belehal, szóval az vészhelyzetre van. Akkor ott vannak az altatási módszerek és még megannyi cucc. De előbb ezen esünk túl. Aztán jöhet minden sorban. Meg akarom neki tanítani. Szeretem, szóval…nah. Éritek….A következő ellenfele Jack lett, rövid ököl és szájkarate után Regina kicsapta végül a divatból. Pont úgy ahogy azt tanítottam. Egy mosoly jelent meg képemen, amikor megláttam a döbbenetet az arcán. Bezony kislány, ezt te csináltad és én nagyon örülök a sikerednek és ez csak jobb lesz! Néma csend, majd taps vihar. Már ha 6 személy tapsát lehet viharnak nevezni. Megérdemli. Sőt! Szép volt. Nem csak az ütés, ő maga is az! Oda lépkedek mellé és a vállára helyezem a kezem, egy nagy mosoly.
- Szép volt. Látod, van könnyebb út is. – figyelem az arcán végig folyó izzadságfolyamot, majd végül megsimítom az arcát. Majd egy másik tag egy törölközőt és egy ásványvizet dob felénk, mind kettőt elkapom, a törölközőt a lány nyakába terítem, a vizet, meg nyújtom neki.
- Pihenj egy kicsit, aztán jön a következő. De mivel hosszú a lista, nem mutatom be mindet, csak magyarázok. Oksi? – pillantok bele a tekintetébe, majd mögé lépve a vállait kezdem masszírozni, engedjen el kicsit, ne legyen olyan merev, mintha vasat dugtak volna a sej hajába. Pár perc szünet után intek egy következő alanynak, a másik kettő a ring mellett pihen, valahogy sose szeretik ha ezeket használom ellenük, pedig nekik is tanítottam pár ütést és fogást is, de hát nem mindenki egyforma.
- Nick! Itt van a fegyvered? – kérdezem a faszit, aki lassan az egyik táskához megy, kiveszi és felmutatja. Majd bejön a ringbe. Reginára pillantok.
- Vizi pisztoly. – nyugtatom meg, majd Nick be is bizonyítja, lespricceli vízzel a tenyerét. A fia hagyta itt. Jó célt fog szolgálni ma. A két delikvens közé állok, hol az egyiken, hol a másikon tartva a tekintetem. Keresve a szavakat.
Most egy lefogás következik. Bár nem épp biztonságos, mert csontot törhetek vele. – mosolyodok el, Nick pedig sóhajt, majd a férfi felé fordulok, lépek pár lépést hátra, ő pedig felém tartja a fegyvert. Hirtelen lőni kezd, amire elmosolyodva fejet csóválok. Oké…Talán nem volt jó ötlet fegyvert adni a kezébe. Talán megérti, nem tudom, de inkább ledobja a fegyvert odébb is rúgja, vár. Nem rossz. Közelebb lépek, hogy megcsináljam a mozdulatsort, de ő is mozdul, ütni és gáncsolni próbál, de már rég a térdébe rúgtam, automatikusan rogy térdre. Mögötte vagyok…megragadom vaskos karjait, a lábam a derekára helyezem és lekényszerítem, míg karjait kifordítva feszítem egyre feljebb. Megadásra késztetve ezzel. Ordít.
- Na! Elárulod a receptet? – kérdezem, majd elengedem óvatosan. A földre került, én meg féltérdre ereszkedek mellé és felpillantok a lányra.
- Láttad ugye? Megcsinálod? Mit gondolsz?

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Jó az! :P    Note: Szeretés  szív  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-22, 14:07

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



Tudom én is, mi a legnagyobb hibám. De Julian nem tudja, hogy ez a heves természet néha milyen jó is tud lenni. Mert ez, ez a vadul verdeső aortapumpa, ami vérrel borítja el az elmém, vakmerővé, bátorrá tesz akkor is, amikor mindenki más meghátrálna. Mert nem érdekel, megsérülök-e, nem érdekel, ha összevernek, ha megölnek is, de nem adom fel, sosem adom fel harc nélkül. Ilyen vagyok, és megtanultam ezzel együtt élni. Ellenben igazat adok neki abban, hogy valóban: gondolkodás nélkül esek neki mindenkinek, akivel harcba kerülök. Megpróbálom lehiggasztani magam, ahogy megfordít, és nyugtató hangon a fülembe suttog. Védekező állás akar, hát megkapja. Mikor kiigazít egy pillanatra jeges pillantást vetek rá: Hát ne nézz már kezdőnek, már akkor verekedtem, mikor téged még babakocsiban tologatott anyád....de belátom, hogy nem bántani akar, csak segíteni, és minden tapasztalat ellenére, talán ő az aki ezt jobban tudja. Így csak hagyom, tegye, amit jónak lát. Alapállás. Testem felegyenesedve veszi fel a kívánt pozíciót, majd a kérésére újra védekező állásba állok, most már jobban figyelve arra, hogy az imént hogy alakított. Egy minimális kiigazítás kell újra, de ez már szinte csak simítás a könyökömnél, a térdemnél. Feszülten figyelem, mit akarhat kihozni a dologból, mert mindeközben úgy köröz körülöttem, mint a keselyű. Én csak előre meredek, és várakozok, de érzem magamon a vizslató pillantását, és ez igencsak zavarba hoz.
- Oké. Taníts! - bólintok, és felpillantva rá kicsit elmosolyodok. Na, haladunk, és én nem állok az útjába az okulásomnak. Már tisztul a fejem. De aztán ellép tőlem, és a tömegben egy pasassal kezd el kommunikálni. Kíváncsian egyenesedek fel, és azt figyelem, mit csinál, miközben letekerem a bandázsomat a kezemről, és a sarokba dobom, mert már zavar. Ahogy meghallom, hogy valami Sivert keres, összehúzott szemekkel pillogok rá. Mi a fenét akarhat? A pasas hangjára odakapom a fejem, de Julian elvonja a figyelmem, magának követeli. Szavaira aprókat bólintok, és..hát igen. Nem tudom, hogy ez most leszidás, vagy dicséret, de főleg nem azt, hogy ezen most szégyenkeznem kéne-e. Hát istenem, ész nélkül ütök, de ha ütök, az legalább pontos, és fáj. Eddig bejött, nem egyszer húzott már ki ez a legnagyobb csávából, mikor hárman-négyen támadtak rám. De csak figyelek, nem szólok, és mikor rám kacsint, halványan elmosolyodok. Nincs nagy baj. A figyelmem a másik pasas rabolja el, ahogy a ringbe lép. Felegyenesedik...és bakker. Elnyíló ajkakkal nézek fel rá, merthogy jó másfél-két fejjel magasabb, mint én. Széles mellkasa és háta, akár egy teherautó platója, a karja meg, mint egy kőtörőé, az ökle, akár egy kalapács. Nagyot nyelek. Ha ezzel megüt, már a menetszélbe belehalok. De nem játszok kiskirálylányt. Valamit súg Juliannek, de nem hallom, csak a mosolyukat látom. Most...kiröhögnek? Rajtam röhögnek?
Julian valamiféle magyarázatot ad a pasinak, miért is vagyunk itt, és a szavak, amik elhagyják a száját...hát rendesen belepirulok. Próbálom rejteni a kissé bolondos, boldog mosolyt az arcomon, nézek én mindenfelé, pislogok én jobbra-balra...a fenébe, de ha egyszer olyan jól esik. Hogy én? Csiszolatlan? És még gyémánt is? Neem. Széndarab, esetleg pala, netán andezit, esetleg mészkő. De...hogy gyémánt? A hozzám intézett szavaira pillantok rájuk újra. Mélyet sóhajtok, arckifejezésem újra komollyá válik. Szedd össze magad, Regi!
- Ki. - mondom magabiztosan a feltett kérdésre, de aztán javítok. - Legalábbis mindent beleadok. - teszem hozzá. Jól van na, azért az önbizalmam nagy, de ennyire nem. Nem ismerem a tagot, lehet, hogy valami kick box világbajnok, vagy ketrecharcos, és a testarányaink sem tesznek épp egyenlővé minket.
Julian a ring széléhez vonul, és így zöld utat kapunk. A körben álló közönség drukkolva biztatnak minket a harcra. Fókuszom a pasira irányul, akinek tekintete megtelik kíváncsisággal, és fölényesen néz rám, majd int, hogy támadjak. Sötéten pillantok fel rá, már nincs, ami elvonja a figyelmem a harcról. A fülemben dobog a vérem, és támadok. Én nem veszem észre, legalábbis nem figyelem, hogy a pasast mennyivel erősebben ütöm és rúgom meg, mint Juliant. Mintha nála akaratlanul fogtam volna vissza magam. De Siver...hát, ő kap rendesen. Néha hangosan kiáltok a csata hevében, és mindent beleadok, a pasas kap pár olyan ütést, de főleg rúgást, hogy azért még neki is fájhat. Nem állok le, megyek, mint egy tank, hiába fáradok, hiába érzem a vérem lüktetésén, hogy nem fog már menni, csak akkor eszmélek fel a vad harci üzemmódból, mikor Julian leállít. Megmerevedve pislogok rá, és a pasasra, kapkodom a levegőt, kiszáradt a szám. A szavaira tekintetem átvándorol Siverre, aki kicsit gyorsabban lélegezve, de nagy mosollyal néz rám, Julian minden szavára helyeselve.
- Azt nem hinném. Mindig van nálam fegyver. - mondom, és kicsit gonosz félmosoly kúszik ajkaimra. Hát igen, nem tudom megállni, hogy ne kontrázzak rá. Siver jókedvűen horkant fel. Azt hiszem, nem igazán hiszi el, amit mondok. Pedig jobban tenné.
De aztán már Julian áll szembe a pasassal. Távolabb lépek, kíváncsian nézem, mire készülnek. Harcra számítok, de...nem telik el öt másodperc, és a pasi kiterül. Kintről ujjongás hangzik fel, röhögés, elismerő taps.
Én nem figyelek, csak arra, hogy Julian mit csinál. Veszélyesen közel jön hozzám, alig egy lépés választ el tőle. Ahogy a gyomorszájam megnyomja, testem azonnal válaszreakciót idéz elő, hasfalam védekezőn keményedik be, kicsit meggörnyedek. Hát ez tényleg nem kellemes, pedig érzem rajta, hogy azért óvatos, nem akar valójában fájdalmat okozni. Csak annyira, amennyire muszáj.
- Értem. - pillantok rá, ahogy magyaráz, majd kissé zavarban nézem, hogy leveszi a pólóját. Akaratlanul siklik végig rajta a tekintetem. Basszus...hát, igen, van itt izom, épp annyi, amennyi kell. Kifejezetten formás, nincs agyongyúrva, de a teste masszív, és...ÉN BÁMULOM???? Sűrűn pislogva kapom el róla a szemeim, és csak akkor nézek rá újra, mikor visszatér, és megragadja a kezem. Hát...ez...huh. A kezem a hasfalára vezeti, és oda igazítja ahová kell. koncentrálok, és próbálok arra figyelni, mit csinál velem. Oké, értem, megvan. Mikor elengedi a kezem, és újra megnyomja a hasam, én elengedem az övét, csak a tenyerem fektetem a hasára. De a szemeit nézem. Kicsit gyorsabban ver a szívem. Miért van rám ilyen hatással? Egy végtelennek tűnő másodpercig megint a levegőben lóg valami megmagyarázhatatlan. A hátamon mintha apró elektromosság cikázna végig, de aztán a pillanat vége szakad, ahogy mozdul. Most én jövök. Aprót köhintek, és zavartan lépek el párat, majd tekintetem az újabb ellenfélre irányul. Félelmetes. De én nem félek tőle. Julian megint félre áll, a pasi ajkaira gonosz, alattomos vigyor ül.
- Nem kíméllek majd. Ha a Kölyökkel edzel, jobb, ha felkészülsz mindenre.  - ugat nekem, mint egy veszett kutya, ahogy alapállásba állunk egymással szemben.
- Szeretem, ha fáj. Attól érzem igazán, hogy élek. - veszem fel a kesztyűt én is, annak ellenére, hogy nem igazán vagyok híve a fájdalomnak, csak elfogadtam, hogy ez ezzel az élettel jár. A lenéző fröcsögésére újra kezd lángba borulni az elmém, de tartom magam. Figyelem, mit lép. Nem vár, támad. Mire észbe kapnék, máris betalál egy ütése, a bordáim összekoccannak. Felnyögök, de nem hagyom magam. Visszaütök, öklöm keményen csattan az állán, de nem elégszik meg ennyivel. Próbálok olyan helyezet kialakítani, hogy odaférjek ahhoz a ponthoz, amit Julian mutatott, de a pasi tudja, mire készülök, és úgy mozdul, hogy ne tudjam véghezvinni. Rúgások, ütések sokasága záporozik rám is, rá is, a combomba, az oldalamba mar a lába, a hasfalamba térdel, és ugyanígy sorozom én is, ahogy csak bírom, s míg én kezdek alaposan kimerülni már, ő tulajdonképpen a képembe röhög. Mészárlásba kezd, látom rajta, hogy móresre akar tanítani. Nem tudom, ez lecke akar-e lenni, vagy féltékenységből, esetleg alapvető nőgyűlöletből fakad, minden esetre nagyon odateszi magát. A végét járom, a fülemben dobol a vérem, minden izmom fáj, a vállam, ahol megsérültem a lavinában már majd kiszakad, érzem az ütésének, a rúgásainak a nyomait is a testemen, de nem adom fel. Keresem, azt a helyet, ahol hatástalaníthatom, még akkor is, ha esélytelennek tűnök. Izzadtság csorog végig a hátamon, a tarkómon, a homlokomon, a testem minden izma megfeszülve dolgozik a bőröm alatt, felületesen kapkodom a levegőt, a halántékomon kidagad az ér a megerőltetéstől. Megérzi rajtam, hogy az utolsókat rúgom, mert hirtelen irányt változtat. A mozdulatból látom, hogy tulajdonképp a földhöz akar vágni. De ez úttal rést hagy a pajzsán. Így én szemből elé hajolok, félig letérdelek, és épp úgy, ahogy Julian tanította, a pasi gyomrát a mandulájáig tolom fel. Mindketten megmerevedünk egy pillanatra ebben a pózban, aztán a pasi úgy terül el a ring padlóján, mint egy zsák krumpli. Csak a szapora lihegéséből, és a szűköléséből lehet tudni, hogy még él. Én meg felállok, a fülemben még mindig csak a vérem zubogását hallom, semmi mást. Lihegek, mintha a maratont futottam volna le, de még fel sem fogom, hogy mit csináltam. Zavarodottan pislogok magam elé, ahogy megmerevedve állok, kezem magam mellé eresztve, még mindig ökölben tartva. Most megcsináltam?

Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:09-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-22, 09:47

Regina & Julian


AAz emberek lelke mindaddig ártatlan, míg meg nem rontják saját maguknak, míg át nem engedik a gonoszságot a lelküknek, míg át nem adják magukat az éj sötétjének, a rossz szimbolikus feketeségének. Addig érzik magukat ártatlanak, amíg nincs arra okuk, hogy bűnössé váljanak. Addig tiszta egy lélek, míg nem ont vért, vagy míg meg nem rontják azt mások. Egy lélek addig gyengéd, érzékeny, s együtt érző, míg az adott gazdája óvja, s nem hagyja végleg kihalni, de amikor már semmi, s senki nincs, akkor nem csak, hogy megszűnik, de örökre a homályba is vonul mindennel együtt, s ekkor lesz valaki őrült, avagy csak megszállottan gyilkos. Nem találnék olyan ragokat eme helyzetben, sőt sohasem, amellyel kifejezhetővé válna az, hogy hogyan is érzek legbelül. Regina egy őrjöngő állat lett, nem a szavaimra, vagyis nem csak azokra. Olyan mint egy elefánt a porcelánboltban. Ugyan Regina közeledése már korábban is megsúgta, hogy lenyűgözöm, ami igencsak kedvemre való, mivel itt már láthatott pár izomkolosszust. Hiába no, bennem azért ezerszer több van és ahogy mondani szokás, a „belső erő” kisugárzik a muszklik és a muskátlik fölé is. Újabb támadás felőle, ezúttal egy rúgás, ami kissé erősebbre sikerült, de egyikünk sem sérült meg. Acélosan vetek véget a légzésemnek, minden emberi reakciót nélkülözök, hogy el tudjam viselni a csapódást karommal.  Káosz honol a fejében.  Zavaros az arckifejezése és az érzésvilága is jelen pillanatban.
Lassan fordítom felé a fejem, aztán teljesen ellazítom magam, bár ennél nehezebb feladatot régen kaptam már. Tarol!
- Tarolsz! Persze! És mindjárt szívrohamot kapsz… - nézek végig rajta újra, majd élesen a tekintetébe néztem. Mint egy veszett vad! Hát ezen változtatunk. Ezért verik szét folyton, ideje taktikát változtatni, Callagan módra. Háttal megállítom háttal nekem és a fülébe suttogok. Kissé megnyugodott. Elengedte magát. Sirály. Ahogy kiadom az utasítást, minden zokszó nélkül teszi azt, mit kértem. Egy ideig csak figyelem, körbe járom, egy mozdulattal rúgom a sarkát odébb, emelem a könyökét feljebb. Majd újra végig menetelek körülötte.  Minden apró részletre figyelve! Mert igenis fontos, még ha ő nem is hiszi el.
- Oké. Alapállás! – amint beáll, már hangzik el az újabb parancs. – Védekezés! – remélem úgy csinálja ahogy azt mondtam, ha nem, akkor újra beállítom.
- Jó! Akkor most tanulunk. – mosolyodok el, majd fordulok a srácok felé.  - Jack! Itt van Siver? – kérdezem az egyik tagot, aki elfordul és elüvölti magát.
- SIVER!!!
- NA! – szól egy másik helységből vissza egy mély- basszusos hang, majd Jack folytatja.
- Keress a Kölyök!
- Verést akar!?
- Olyasmit!
- Nos, ahogy észrevettem, neked teljesen mindegy, hogy hova ütsz, csak fájjon. – fordultam vissza a lány felé, egy széles mosollyal.
- Nos…bemutatok neked pár trükköt…2 ütés és volt-nincs ellenfeled! – kacsintok rá, majd érkezik Siver is, aki hatalmas mosollyal csap hátba és biccent Regi felé. - Jó bige. – súgja én pedig elmosolyodom. Hát..az.
- Nos. A hölgy egy csiszolatlan gyémánt és kiakarom hozni belőle…a fényt. Azt akarom, hogy ragyogjon. Ehhez pedig kell egy kis bemutató. Regi. Ki tudod őt ütni egy percen belül? – állok félre és támasztom meg magam a ring szélén, míg figyelem őket.
Siver elmosolyodva int Reginanak, kezdjen neki. Akárhogy is üti, rúgja, talán még harapja is a lány a férfit, hát Siver sehogy se kerül a földre, a lány egyre fáradtabb. Az egy perc pedig letelt, így közbe létem, beálltam közéjük, kezem felemelve, tenyerem Regi felé tartva ÁLLJ-t mutattam.
- Nos, míg te kifulladtál, Silver, simán el tud lógni egy pénzszállítós autóval is akár. – hozok fel hirtelen egy példát és szembe fordulok a taggal. Bólintok. Ahogy mozdul, mozdulok vele egyből, egy pillanat alatt kerülök közel hozzá, tenyértokkal egy erő teljeset húzok bele a gyomrába. Szinte felküldöm azt a tüdejébe. Szerencsétlen kidől és nem mozdul tovább, és csak 5 másodperc telt el, különösebb erőfitogtatás nélkül.  Regina felé fordulok és közelebb lépek hozzá. Egy bemutató jön. Hüvelykujjammal az ő gyomrához bökök és a szemeit figyelem.
- Ez a legérzékenyebb pont. Hatásos. – végül levettem a pólóm és a ring szélére dobtam. Van kocka hasam, de nem annyira, mint egy teljesen kigyúrt izomagynak. Megragadom a kezét, a tenyerével felém fordítva és érzékeltetem a gyenge pontokat. Majd én óvatosan tenyértokkal érintem meg az ő gyomra részét.
Sivert időközben kihúzták a ringből, idő kérdése mire magához tér.
- Most te jössz! – mosolyodok Reginára és intek Jacknek, jöjjön, a tag pedig jön és ő az újabb próbababa a hadnagynak. Lássuk, hogy sikert arat e az oktatásom...

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ne csak üssd!!    Note: Szeretés  szív  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-21, 20:48

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



Ha valamit érdemes szem előtt tartania annak, aki velem kényszerül kapcsolatba, az az, hogy szeszélyesebb vagyok, mint az óceán, lobbanékonyabb, mint egy hordónyi dinamit, és vadabb, veszélyesebb, mint egy tornádó. Ezeket a tulajdonságaimat a legtöbb ember gyűlöli bennem. Bob nem gyűlölte, próbált rajta finomítani, aztán csak megtanulta kezelni. Nem tudom, talán változtam a keze alatt, de...nem, nem igazán vagyok az a fajta ember, aki könnyen változik, én legalábbis úgy érzem. Bár, hozzáteszem, nem is igazán volt még okom arra, hogy változtassak bármin is.
Tanulni viszont az életemért fogok, és azért, hogy azok, akik rács mögé valók, ne tudjanak olyan könnyedén legyűrni. Támadok, de Julian legyőz. A földről kecmergek fel, és igen, újabb kört akarok. Még akkor is, ha nem az a cél, hogy összeverjen. Mert nem érdekel, ha hordágyon visznek is el, ez egy ilyen szakma, keménynek kell lenni, mert mindig lesz valaki akinek az ökle a képembe kívánkozik. Mindig lesz valaki, aki az életemre akar törni, aki el akar téríteni a célomtól, aki le akar győzni, márpedig én gyűlölök veszíteni. Én már izzok, mint a fortyogó láva, de ő, még mindig kőszikla. Tekintete szelíd, már szinte könyörgő. Ne nézz így rám! Nem kell, hogy sajnálj! Átéltem már rosszabbat, és még fogok is, magamat ismerve, minden hajnal, ami még életben talál, ajándék. De most az kell, hogy megerősíts, hogy taníts, hogy elvond a figyelmem arról, ami a hegyen történt. Hogy elfelejtsem azt, amit otthon műveltem. Hogy felkészíts arra, ami még rám vár.
- Mindent a cél érdekében. Ha az szükséges...csak csináld! - mondom szigorúan, állom a tekintetét, és azért megjegyzem neki, hogy mondhatna pár okosságot is, ha már egyszer itt vagyok, és másodszor veszítek ellene csatát. Nem mondom, hogy nem élvezem ezt az egészet, de így nem tanulok meg mást, csak azt, hogy folyton hibázok valamiben, és azt, hogy mennyire szexis, mikor épp keményen férfias, és a földhöz vág, mintha csak egy játékbaba lennék. Márpedig a látszat ellenére legjobb tudomásom szerint nem vagyok egy túlzottan mazochista hajlamú nőci, legalábbis eddig még egyik pasimtól sem kértem azt, hogy szex előtt vagy közben verjen kékre-zöldre, netán kicsit kapja már el a torkomat, mert az olyan vadító. Szó sincs erről, csak...hát igen. Julian tagadhatatlanul dögös, most a ridegsége ellenére is vadnak és keménynek tűnik. Egy újabb arca, amit eddig még nem láttam tőle.
A válasza ennek ellenére azonban betalál. Elevenembe mar, és nagyon is begurulok tőle. Hogy én? Lassú? Egy pillanat alatt borul el az agyam. A mondata közepéig sem ér el, és máris támadok. Ajkaim vicsorba torzulnak, ahogy megpróbálom megütni, aztán elhajolva a lábam lendítem, és minden erőmmel megpróbálom oldalba rúgni. Igen, az edzőim is megmondták, hogy a kezemmel nem sokra megyek, de a lábaim...életveszélyesek. Nem csak azért, mert szépek, hanem mert jóval erősebbek, mint a kezeim. A rúgás sikeres...lehetne, de Julian persze ezt is kivédi, bár az arca azért láthatóan megfeszül, ahogy a karját eltalálom. Keményen, ütközik a sípcsontom az alkarjának, még arrébb is ugrik előlem. S már támadnák újra. Odakintről néma csend fog körbe minket, a terem némán figyeli a harcot, az oktatást. A szavai azonban megállásra késztetnek.
- Tarolok. Eddig bejött. - vakkantom oda, tűzvörösre gyúlt arccal, levegő után kapkodva, vadul vágtázó szívvel. Dühöngök, látszik rajtam, hogy el van borulva az agyam. Nem, nem igazán szokásom a verekedés menetét előre megtervezni, ugyanis akikkel én harcolok, legtöbbször nagyok, és erősek, és figyelmen kívül hagynak minden tisztességes harcra vonatkozó szabályt. Gyakran akarnak megszúrni a kezükben lévő késsel, vagy fognak rám fegyvert, esetleg támadnak rám baseball ütővel vagy egyéb eszközökkel. Egyszer például egy kisgyerek biciklijével akartak elverni. De önmagukban véve is erősebbek nálam, hisz vasággyal együtt is épp csak elérem az ötven kilót. Szóval nem, nem igazán szoktam mérlegelni, mielőtt támadok. Gyors akarok lenni és hatékony, mint egy kobra. De aztán lassacskán lehiggadok némiképp, és elgondolkozok azon, hogy talán igaza van, talán van más módja is annak, hogy ne leljen rám a holnap reggel egy sikátorban, kiloccsantott agyvelővel. Mély levegőt veszek, mikor azt mondja rendben. A hangja még most is nyugodt, mikor én már őrjöngök, ez pedig rám is pozitív hatással van. A sértett büszkeségem csitulni látszik, és mikor megfogja a vállam, és megfordít, szó nélkül engedelmeskedek. Ahogy közel hajol, és nyugtatón a fülembe suttog, mélyet sóhajtok, és a bent rekedt feszültséget kieresztem. Oké, ő nem az ellenségem, én kértem, hogy edzzen velem, nem szabad, hogy eldurranjon az agyam. Azért jött, hogy segítsen, nem azért, hogy lealázzon, legalábbis remélni merem. Szóval nyugi van. lehunyom a szemem, háttal állok neki, egyenes háttal. Kizárom az edzőterem moraját, csak őt és engem hagyom benne. Szinte érzem magamon a pillantását, lelki szemeimmel látom a hátam mögött állni. Testemen már az izzadtság kezd látszani, az izmaim jólesőn kezdenek fájni, ahogy elkezdek a testem jelzéseire figyelni. Oké, még egy mély levegő.Tetszik ez az egész. Tetszik a harc, még akkor is, ha úgy tűnik nem, vagy épp úgy, hogy haragszom rá. Mert nem rá haragszom, hanem az érzést nem szeretem, ha veszítek, de ez a harchoz, a tanuláshoz tartozik, szóval...elfogadom. Majd lemeccselem magammal. Ahogy a kemény utasítás elhangzik tőle, jégkék szemeimet előre szegezem. Arcom megfeszül a parancsoló hangnemre, de minden dac nélkül engedelmeskedek. Kicsit előredőlve állítom be magam a kért pozícióba.
- Oké. És most? - kérdezem azért, bár számítok arra is, hogy talán nem kapok választ. Szóval, most védekeznem kell? Abban nagy gyakorlatom van. Lássuk, merre visz az út tovább.


szív szív  szív Grrrrrrr... *.*  szív   Mert A szürke 50 árnyalata hozzánk képest almáspite! X"D
Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:10-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-20, 20:29

Regina & Julian


A munkámból kifolyólag sokat kell használnom a fejem, és épp ezért vagyok jó abban, amit csinálok, mert tudom is használni. Nincs vele bajom, egész életemben ezt tettem, de néha jó egy kicsit elengedni magam, gondolatok nélkül. Regina a földön köt ki, elég nagyot puffant szegényem. De túlélte, igen, tudom jól, ennél több kell hogy legyűrjem őt. De ez nem vérre menő harc, csak irányt mutatok neki. Valamit, amiből kiindulhat a következő harcában, ne verjék szét arcát. Nem lehet könnyű neki, én pedig szeretném éreztetni vele, hogy mellette vagyok. Azt, hogy számíthat rám... Oké, nem mondom, hogy nem vagyok bűnös, de... biztosan találok más opciót, amivel kiengesztelhetem. Nem arról van szó, hogy ne venném komolyan ezt az egészet, mert nagyon is komolyan veszem, hiszen ha nem így lenne, akkor szerintem nem is igyekeznék annyira segíteni másokon. De a gondolataim teljesen szétszórttá váltak azóta, hogy az a valaki felbukkant a színen, és nem csak azért, mert ő (talán) az apám gyilkosa. Azt a luxust pedig egyáltalán nem engedhetem meg magamnak, hogy csak hátradőlök, és elfogadom a tényt, hogy ő az és vannak ilyen „lények”. De ennek érdekében mindent el kell követnem, és az elsődleges lépés, mely elvezethet a kitűzött célomhoz, az az, hogy beleadok mindent, hogy fejlesszem a képességeimet, mert határozottan jobbnak kell lennem ahhoz, hogy ezt a harcot megnyerhessem. Oké, fejlődtem az utóbbi időben is, ez tény, de még mindig nem elég.
Sosem állítottam, hogy tudtam, mi a jó és mi a rossz. Mostanra már megtanultam, hogy a saját érdekeim, céljaim nem feltétlenül szolgálják a jót, de azzal is tisztában vagyok, hogy a jó alapvetően egy relatív fogalom. De talán nemcsak ez az egyetlen jó út létezik. Nem tartom magam elég bölcsnek és sokat tapasztaltnak ahhoz, hogy ilyen nagy kérdésekről értekezzek. De szeretem azt hinni, hogy ami vagyok, az nem feltétlenül rossz. Csak más. És a más nem mindig rossz, ugyebár. … Ez egy olyan cél, amiért képes lennék bármit sutba dobni. Talán elragadott a fiatalos hév, nem tudom, de mégis azt érzem, hogy ezért megérné akár a saját életemet is adni. Tartozni valahova, valami nagy dologhoz tartozni… Azt hiszem, mindig is erre vágytam, elismerésre és felelősségre, amit büszkén cipelhetek a vállamon. Persze ezt bizonyára nem sokan érthetik meg. És azt hiszem elgondolkoztam a kettőnk közti „kapcsolaton” is. Megéri. Akarom. Szeretném és ezt majd…majd! Rég esett meg, hogy ráértem volna unatkozni. Élvezem ezt a pezsgést, a folyamatos pörgést, hogy belekerültem az események majdnem kellős közepébe.  Emlékeztetnek az emberségemre, arra, hogy igazából még mindig élek, hogy van bennem fény, amit érdemes megtartani, és nem utolsó sorban, hogy van miért és kiért harcolnom. Regina Carter az én lámpásom az utamon. Rég nem érzett nyugalom vesz körbe. Újra rám köszön, hogy tudassa velem, bizony ez az érzés még létezik, csak újra meg kellene találnom. Olyan érzelmeket csal elő belőlem, amiknek bizony nem kéne felszínre törniük, de azt hiszem ezzel már kibaszottul elkéstem. És az a pár percig tartó nyugalmam szerte is foszlik, ahogy a fejembe túrja magát, kitaszít mindent, ami az útjába kerül, hisz ő megmondta, éreztette.
- Nem az a célom, hogy szétverjelek! – pillantottam le rá szelíden, mikor lassan megmozdult. Majd végre függőlegesbe kecmergett. Végre. Semmi baja. Kemény fából faragtak kislány. Instrukciók kellenek? Az orrod alá dörgöljem a hibáidat, amiket talán nagyon jól ismersz? Mert kiismertelek és nem gondolkozol.
- Ez a te bajod. Két másodperc se kell és… - mint most. Ismét elborultak az agyában a felhők, egy sóhajjal veszem tudomásul jöttét, de mire rájövök, hogy "csalt", már csak a kezem tudom a lába rúgásának célpontja elé helyezni. Még odébb is csúszok rúgásának erejétől…ezt megéreztem rendesen…
- …robbansz. Szoktál is mérlegelni, vagy csak mész és tarolsz? – pillantok rá félszemmel, arcom kissé megfeszül, nem akarom kimutatni, jól betalált. De nem haragszom érte. Imádom őt. Ez az igazság. Egy apró sóhaj. Jó ez így nem megy. Mint egy dühöngő mini elefánt...
- Rendben. - fordulok felé, ártatlan pillantást mérve rá, nyugi van, nem ellened vagyok, hanem melletted. Megragadom finoman a vállát és menet irányba fordítom. Háttal nekem.
- Nyugi. Oké. - suttogtam, majd kiegyenesedtem és megszólaltam.
- Kérnék egy védekező pozíciót. - adtam ki egy erőteljes "katonai" utasítást....



••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Csitt!!!    Note: Szeretés  szív  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-17, 19:56

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



A támadásom kivédi. Ügyes kölyök, a testkontrollja jó, a reflexei kiválóak, így elsőre. De nem olyan fából faragtak, hogy az első nehézségek után feladjam. Nem az a fajta csaj vagyok, aki nekiáll nyavalyogni, mert letört a körme, vagy kócos lett a haja. Az lebeg a szemem előtt, hogy megerősítsem magam. Túl sokszor kupáltak már el, és azt hiszem ebben nagy szerepe van annak, hogy túl hamar eldurran az agyam. Tüzes természetem áldás és egyben átok is olykor, s bár általában véve gyűlölöm magam, mikor épp miért hajlok az önutálat felé, hisz indokom milliónyi van, azért nem cserélném el senkivel. Mert ettől vagyok én egyedi, hamisítatlan, ettől vagyok Én.
Egyetlen elvárásnak akarok megfelelni: a magaménak. A Kapitányra, vagy a feletteseimre sem azért hallgatok, mert kell, hanem mert ÉN így akarom. S ha nem akarok? Nincs az az ég, hogy bárki szavára odafigyeljek, vagy épp szót fogadjak, mert nem  vagyok idomított pincsikutya. Vad vagyok? Épp csak annyira, mint egy hurrikán. Veszélyes? Mint egy igazi tigris. Általában. De néha....maga vagyok a legfinomabb selyem, a legédesebb nektár, a leglágyabb nyári szellő...csak tudd, hogy hogyan kell elcsitítani a vihart. Nem egyszerű küldetés, de nem is lehetetlen. Attól, hogy még senkinek nem sikerült, nem lehetetlen. Azt hiszem.
Szembe fordulok vele, immár teljes átéléssel engedve magamban szétáradni a dühöt, a vágyakat, minden erős, erőt adó érzelmet, felismerhetetlen kavalkádba torkollva. Szeretek harcolni, szeretek verekedni is, és ezt itt most különösen élvezem. Vele mindent jó csinálni, és ugyan minden mozdulata meglep, mert eddig még sosem láttam ilyennek, de tetszik. Nagyon, nagyon tetszik. Ez is. Szeretem a pörgést, az edzést, a fájdalmat is. Amit nem szeretek, az a veszteség. De ebből tanul az ember, még akkor is, ha ezt olyan nehéz belátni. Kintről dühítő zajok, beszólások hallatszanak, de Julian szeme meg sem rebben. Mintha nem is hallaná, a tekintete vadászó macskáéra hasonlít, szinte látom magam előtt, ahogy meglapul fejben, mielőtt még rám, mint védtelen áldozatára vetné magát. Igaz, ez a védtelen áldozat nem is annyira védtelen, legalábbis hiszem, hogy nem vagyok reménytelen eset, hisz valahogy csak átverekedtem magam a kiképzéseken is, és évente van kötelező felmérésünk is, de...ez más. Ez többről szól mert többet akarok. És azt hiszem ő többet tud nekem adni, mint amit valaha képzelhettem volna. Felpattanok hát, és túllépek a beszólásokon, túl azon, hogy piszkálnak. Nem érdekel, megszoktam. Nő vagyok, a dns-embe van kódolva, hogy túllépjek az ilyen dolgokon. Egy darabig. De ha sokáig húznak, átvetem magam a köteleken, és esküszöm átharapom a torkát. De nem most. Most csak szembeállok, veszélyesen villannak nem mindennapi íriszeim, s elevenembe mar a tekintete, ahogy lassan, kínzó pontossággal mér végig. Arcom pírja csak egy árnyalatnyit változik meg, de levetem a gondolatfoszlányt, hogy tetszését nyilvánítaná ki ezzel. Csupán felmért, mint ellenfelet. Ösztön, nem más. Így gyorsan terelem vissza magam az iménti tudatállapotba, harci kedvem a legmagasabb szinten áll. Minden mozdulatomból sugárzik a viadal utáni vágyakozás, szomjazom az ütközetet, mint szárazság után a kiszáradt szavanna az első éltető esőcseppeket.
Amint megszólal a gong, amit valamelyik jelenlévő csupán a hecc kedvéért szólaltatott meg, meglódulok. Arcom védem, az ütésem kíméletlenül kemény, de mire észreveszem, hogy mit akar, már késő. Julian megint gyorsabb, a keze satuként szorít rá összeszorított öklömre, s fájdalmasan vesem tudomásul, hogy bizony megint legyűrt. Kezem kicsavarja, sérült vállam felzokog a fájdalomtól, én hangosan felszisszenek, majd kicsit felnyögök, ahogy a földhöz vág keményen. Fájdalmasan szorítom össze sötét pillákkal övezett szemeim, elmémet elborítják a harag hullámai. Hol hibázok? A földön fekve, a kintiek hangos röhögését, vagy együtt érző sóhajtását hallgatva ezen agyalok, miközben lassan kieresztem a tüdőmben rekedt levegőt. A franc essen beléd, Julian....kegyetlen oktató vagy, de basszus, nagyon jól csinálod. Ahogy megszólal, kipattannak a szemeim. Tekintetünk találkozik, és most legszívesebben körömmel vakarnám le a magabiztos vigyort  képéről. Most kinevet? Merészel engem kinevetni??? Haragosan szűkülnek össze a szemeim, ajkaim dacosan húzódnak össze, minden rezdülésem azt sejteti, hogy baj van készülőben.
- Ne kímélj! - mondom komoran, majd mikor elhátrál talpra kecmergek. Megmozgatom fájó vállam, kicsit körözök, kiroppantom a nyakam. Basszus, ez holnap baromira fog fájni.
- De közben kinyöghetnél pár instrukciót is. Szeretek feküdni, de...nem ebben a pózban. - morgok neki, hisz ezért jöttünk. Mármint, hogy tanítson, és ha csak elveri a seggem és a béka segge alá küldi az amúgy is megcsappant önbizalmam, azzal nem leszek előrébb. Tanítást kértem, hát tanítson. Amikor azonban meghallom a válaszát...hát az már nem tetszik. Büszkeségemen ejtett csorbát, és ez azonnali revansot kíván. Feltüzelt, és bár nagyon csípem, nagyon kedvelem, nagyon...szere...tek vele lenni, attól még lobbanékony természetem van, és ezt soha, de soha nem felejtheti el. Ha felpiszkál, elborul az agyam. Főleg, ha fegyver van a közelemben. Most nincs, viszont a bizonyítani vágyásom igen. Újra nekilendülök, figyelmeztetés nélkül. Úgy teszek, mintha meg akarnám ütni, de az utolsó pillanatban elugrok, és a lábam lendítve megpróbálom oldalba rúgni. Minden dühöm beleadom, minden haragom, ami tudom, hogy csak a pillanat hevében ilyen hangos, amint kilépek a ringből, visszavedlek, ha lesz rá lehetőségem. De most felbőszített. Lassú a nagyanyád térde kalácsában a mazsola! Szerinted viccből mentem át a vizsgáimon, te kis nokedli? Teketóriázok? Aztán miért tenném? Mert te vagy az ellenfelem? Nem számít. Téged éppúgy meg tudlak ütni, mint bárki mást. (Hazudok!) Mert ez most nem az érzelmekről szól, nem is rólam, vagy rólad. (Megint hazudok...) Itt a test harcol a test ellen, rideg számítást pedig nem állíthatunk szembe a szív könyörgésével, nem, mintha a szívemnek bármi köze lenne ahhoz, hogy miként bánok veled, te dög. ( És megint...Sose hagyom abba???) Ez háború. És én nyerni akarok. (Végre valami igaz is....) Mert én soha nem adom fel!


szív szív  szív I Won't give in!  :D   Mit mondhatnék? Értesz hozzá, hogy tekerd fel a hangerőt....  :P Imádás van mesterfokon! *.*  
Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:10-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-17, 17:11

Regina & Julian


Egy pillanat alatt lendültem át felette, míg ő azt akarta, hogy ismerkedjek meg a padlóval. Hát ez egy reflex „ugrás” volt, azt hiszem. Persze őt ez láthatóan nem zavarja, Mondhatni barátokká váltunk, már ha lehetséges ez egyáltalán. PERSZE!!!Mert, hogy nem vagyunk könnyű eset, egyikünk sem. Taps. Figyelmen kívül hagyom. De hallom a beszólásokkal együtt.  
Elkezdtem kötődni hozzá, törődni vele, mint egy testvérrel vagy családtaggal tenném... de ez mégis más volt... valahogy több ennél. Sokkal több.  Igenis össze tudom szedni magam, kordában tartani az érzelmek áradatát ami jelenleg bennem zubog. Nem állt módomban lerázni magamról ezt az érzést, mely a szívemet dobbantotta, s bármilyen erő kevés lett volna eme érzelemmel szemben. Na tessék... már látom is magam előtt. Neeeeee... átkozott vizuális személyiségem miért küzdesz ellenem az elmémmel karöltve? Haszontalan ellenállni, mert ott feszült izmaimban, húsom rejtekében a bőrömet feszítve. Végig mérem lassan, hosszan szemlélve, ittam a látványát. Dühe tette vonzóvá? Vagy az a lehetőség, milyen édes lesz meg faragni ezt a makacs arcot? Figyelem a szemeit, mely kihívással villannak, s most kezdem megszokni a látványt, sőt alig várom, hogy elfogadhassam a kihívását. Igazából lényegtelen. Úgy tűnik, szereti hallatni a hangját, hát hagyom beszélni közbeszólás nélkül, mert én ilyen előzékeny vagyok. Egyetlen szó ver visszhangot fejemben. Mester…mester…

Megragadom az öklét, amelyikkel támadott és csavarok rajta egyet, úgy, hogy a karjával együtt ő is megemelkedik valami csavart pózban, hamarosan pedig csapódik a talajhoz.
- Következő kör? – Nem így terveztem. Szigorúan talpra kellene parancsolnom, nem is értem mi üt belém. Hamar letörlöm a vigyort az arcomról és hátrálok néhány lépést, helyet adva neki.
- Túl sok rés van a védelmeden! – adok hangot a megfigyeléseimnek, miközben figyelem őt, majd folytatom
- A reflexek lassúak…túl sokat teketóriázol…mondjam még? -
Nem tehettem meg, hogy figyelmen kívül hagyom az érzést, mert érzése minden porcikámat bizsergette, végig siklott rajtam követelődzve, hogy tegyek eleget a szólító erőnek. Úgy tűnik, szereti hallatni a hangját, hát hagyom beszélni közbeszólás nélkül, mert én ilyen előzékeny vagyok. Egyetlen szó ver visszhangot fejemben. Még kettő. Figyelem, ahogy félre billenti fejét, s szavaira helyeslően bólintok, bár az időm végtelen olykor mégis különös helyzeteket tartogat ez a végtelenség, mint ahogy most is.


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Heheh    Note:harci vágy (egyéb vágy)  XD Ezen annyit szakadtam. Szeretés csajszi
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-14, 23:59

Julian


All I Know For Sure, Is That I'm Trying!
I Will Always Stand My Ground!!!



A meccs játékosan indul, a teremben a szokásos hangok, zajok vannak csupán. Gépek kattogása, súlyok egymásnak ütődése jelzi a testek gyötrésének, izmok formálásának ütemét. A zene egészen hallgatható, valami tuctuc, de dallamos, nincs vele bajom. Jó alapot ad. Mikor nekikezdünk, egész jól indítok. Kivédem az első ütést, kicsit felpörgök, és elegedem azokat a gondolatokat, amik elvonhatják a figyelmem a munkáról. Ismerem a gyengeségeim, és megpróbálok túllendülni rajtuk, átlépni a saját kereteimen. A második ütésnél is hárítok, de a jelek szerint kiszámítható voltam, Julian úgy szorít sarokba, hogy még magam is meglepődök. Tudtam, felkészültem rá, hogy le fog nyomni, de az egóm mindig nagyobb, mint kéne, azért valahogy mindig azt képzeltem, van esélyem ellene. A hülye alaptalan önbizalmam. Ezért szoktak elverni néhanapján. A kezem hátrafeszítésével még nem, de a szavaival, a nekem feszülő testével felszítja bennem a tüzet, feléleszti az alvó sárkányt. Először azt hiszem nem tudok szabadulni a szorításból, de amint megérzem a lehetőség egyetlen szikráját, máris lecsusszanok előtte. Ha ez most tánc lenne, az erkölcsrendészet azonnal bevinne, de mivel nem az....csak a teremben lévők kezdenek lassan a ring köré szállingózni, érdeklődve figyelve a játékunkat. Megpróbálom kirúgni a lábát, és azon agyalok, ha a földre kerülne, ki tudnám használni a pillanatnyi gyengeségét, és máris visszalendülhetnék a nyeregbe. De megint meglep a kis dög, ugyanis mire elérném a kívánt pozíciót, hogy két vállra fektessem, a vállamra támaszkodik, és átlendül felettem. A lendülettől megállni már nem tudok, de így, hogy nem ütközök ellenállásba, csak megpördítem a lábam a tengelyem körül, s így, ebből a forgó mozdulatból állok fel. A teremből elismerő ujjongás hangzik fel, pár taps. A Kölyöknek szól.
- Vigyázz, kiscsaj, a kaphatsz a sráctól még pár lila foltot a csini kis pofidra. Inkább add fel. - röhög be az egyik tagbaszakadt pasas. A bicepsze akkora, mint a fejem. Laposan, alattomosan pislogok ki rá, majd az odagyűlt tömegre, akik vele röhögnek. Az a tipikus nézés ez, mikor elöntött mér az adrenalin, és robbanásra kész állapotban vagyok. Csak a szentlélek tart vissza attól, hogy fel ne robbanjak, vagy a kötélen átlendülve a pasira ne vessem magam, hogy átharapjam a torkát, mint egy veszett pitbull.
- Láttam a srácot már verekedni. Brutálisan jó, szóval esélyed sincs, kiscsillag. De, ha verés kell...- röhög egy másik felém derűsen.
Nem igazán izgatnak, csak szeretem tudni mi zajlik körülöttem. Megszoktam már a lenéző beszólásokat. Könyörgök, rendőr vagyok, körbe vagyok véve tesztoszterontúltengéses pasikkal, akik épphogy a f...micsodájukat nem méregetik össze minden reggel, vagy nem pisilik körbe a saját íróasztalukat. Aztán újra Julianre emelem jégkék pillantásom, kicsit lehajtva a fejem, felfelé pillantok rá. Ajkaimra veszedelmes félmosoly kúszik, mert valójában nagyon is élvezem ezt az egész helyzetet. Pörgök, mintha ajzószerrel nyomtak volna tele. Libabőrös vagyok, a légzésem felületes, gyors, a szívverésem szapora, az izzadtság kezd megjelenni a bőrömön, a pupilláim árulkodón szűkülnek-tágulnak a világoskék íriszeimben. Olyan szinten lángolok, hogy isteni szerencse, hogy semmilyen fegyver nincs a közelemben. Haragszok-e Julianre? Nem, szemernyit sem, sőt. Hálás vagyok neki, hogy betartja azt, amit ígért. De a harci kedvem a maximumra tekerte, meglepett a jártasságával, és...igen. Nagyon, nagyon bejön nekem a magabiztos, kicsit agresszív Julian is. Érdekelni kezd hirtelen, milyen arcát tudja még megmutatni? Mert a jelek szerint több is van neki a szuperzseni nyomozótanulónál, és a visszafogott Észkombájnnál. Azt tudom, hogy tud kedves is lenni, és törődő, és szexi, és vicces, és okos, de...milyen még? Nekem vajon hány arcom van? Van több is? Vagy csak kettő. A jókedvűen nevetgélő meg a sorozatgyilkos? Mindegy, magammal úgysem ülök le beszélgetni. Nem lennénk túl jóban. Elviselhetetlen vagyok, nem bírnám magam. Ami, így kimondva elég gázul hangzik. Vissza kéne mennem a dilidokimhoz. De ne most. Most szembe akarok szegülni vele. Tanulni tőle. Verjen el, Harcot akarok. Az sem számít, ha csontom törik, bőröm szakad, újabb véraláfutások jelennek meg a képemen a régiek mellé. Semmi nem számít, csak az út, amit be akarok járni, és azt hiszem végre emberem re akadtam.
Állok. szemben vele, kezem ökölbe szorul, s kick box alapállást veszek fel, bandázsba burkolt kis kezeim mögé rejtem ajkaim, csak a szemem látszik ki az ökleim mögül, ahogy ránézek. Jobb lábam hátul, a bal elől, kezeim az arcom előtt. Várok. Ez már éles, ez már nem felmérő. Ez, már harc. Meccs. Háború. És kell nekem. Úgy hat rám a tekintete, mint valami áramütés, mintha tűzre benzint locsolnánk. Szikrázik köztünk a levegő, érzem, látom, tapasztalom, és nagyon bejön. Hosszú idő óta most érzem újra igazán azt, hogy élek. A hangok a fejemben hallgatnak, nem is gondolok rájuk, a rémálom hirtelen messze jár, mintha sosem lett volna.
- Oké, Mester... akkor játsszunk nagyban. - mondom egy mély levegővétel után, s felugrok párszor, táncolva szökellek egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat. Vibrálok, és bár az önbizalmamnak nem tett jót, hogy elbuktam, de tudom, hogy jobban fájt volna hamisan nyerni. Ha hagyta volna magát csak a kedvemért, most nagyon dühös lennék rá, de így...csak...hm...sok mindent érzek jelenleg, és a harag az nincs közte. Düh, agresszió, harci vágy (egyéb vágy) és győzni akarás az száz százalékban, de nem. Rá, nem haragszom. Csak tanulni akarok, és mindent beleadva megpróbálni legyűrni. Hirtelen, a semmiből szólal meg a gong a falon, a hangja betölti a termet, s ezzel mintha bekapcsolatak volna. Nem várok. Támadok. A testem nekilendül, könnyed mozdulattal szelem át a köztünk lévő kicsiny távolságot.  
Jobb kezemmel megpróbálom megütni, s ha nem hajol el, bizony az álla nagyon fog fájni, nekem meg valahol a szívem, de ha harc, hát legyen harc.


Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:12-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-14, 13:45

Regina & Julian


Sosem beszélnék semelyik kollégának önnön gyengeségemről, a bennem lakozó kételyekről. Még félreértenék, hisz a hitem nem ingott meg és az most nem segítene, most mikor a legnagyobb szükséget szenvedem. Napjában, ha hetvenszer nem kérdezem meg magamtól, hogy mégis mit is érzek Regina Carter iránt, akkor egyszer sem. Felidegez, felajz, felpörget. Ez a nő drog. Tömény, kemény drog, ami azóta kering az ereimben, hogy elmentünk együtt egy terepszemlére.  A mosolya elragadó, és hirtelen belém hasít egy érzés: bármit megtennék, hogy így lássam még mosolyogni.  Magamban elszántan akartam tartani magam ahhoz, hogy kell nekem Ő és kész. Most hogy így szemtől szemben állunk, illetve elkaptam őt, a keze a lapockájáig felhúzva, nyaka körül karom, hát megkérdezheti bárki…Élő mozi? Ez éles. Illetve egy kis oktatás. Az a jeges tekintet. Hm. Regi szemmel láthatóan nagyon nagy kislánynak érzi magát, ezért bele sem kezdek olyan dolgok tisztázásába, hogy nem számít, ha fáj, semmi sem számít, a fókusza itt legyen.  
Arcvonásim megfeszülnek, és tekintetem az övébe fúrom. Kell pár pillanat, mire kicsit magamra találok, mert most legszívesebben...sok minden megfordul a fejemben, és isteni szerencse, hogy van önkontrollom. Nem hagyom, hogy beleszivárogjon az agyamba, szépen fokozatosan kiürítem a szervezetemből és megszűnik. Vigyorgok kicsit a tekintetére, amit rám villant, gondoltam, hogy ez lesz. De hát könyörgöm, tehetek én róla, hogy jelenleg így oldom meg a kezdést? Ja igen, tehetek, de teljesen mellékes. A teste lélegzetelállító gyorsasággal reagál az enyémre, ahogy mögötte termek. Erre vártam... . Oxigén vagyok az Ő lángjaira, látni akarom lobogni, mindennél ragyogóbban. Érzem ahogy elereszti a testét, hagyom kicsusszanni a karjaim közül. Két út van az életben az egyszerű és a valódi. Az egyszerűre hiába is próbálunk rálépni, mert egy elcseszett illúzió csupán, egy ostoba délibáb. Simán végigfuthattuk volna a holnapi teendőket, rendbe tehettük volna a napirendet és ennyi. De nem, ő mintha direkt szeretné ezt... Egy öngyújtóval megcirógatni szárazság idején. Mert ez a helyzet most pontosan úgy néz ki, mint egy futótűz az erdőben.
Ezt már irányítani sem lehet igazán. A végletek legvégéig felpezsdít a tekintete. Szikrázik a levegő kettőnk között ilyenkor, ezt pedig szerintem ő sem tudná letagadni. Megpróbálni megpróbálná, de fölöslegesen. Ahogy leguggol, hogy engem patthelyzetbe szorítson, hát nem vagyok rest lehajolni,  a karjaimmal megragadva őt átlendülni a másik oldalára.  A helyzet vagány és lenyűgöző befejezéssel, egy stílusos BUMM-mal ért... volna véget, de ez tovább folytatódik. A helyzet érdekesen alakul. A döntés amit meghoztam fontos volt és stratégiailag előnyös, mégsem vagyok vele teljesen elégedett. De még így is jobb, mint a másik lehetőség. Nem sok idő van végiggondolni a dolgokat, de ehhez nem is kell több néhány pillanatnál. A csata hevében pezseg a vérem, az elmém sebesen dolgozik. Ismét szemben vele...hogy én ezt, hogy élvezem.


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music::P    Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-08, 15:01

Julian


Hit me baby, one more time!


A lépteim lassulnak a szalagon, ütemes izommozdulatok gyönyörű összjátékának eredménye a tempó mérséklése, a természet adta tökéletlen tökéletesség, ahogy az izomrostok ernyednek, feszülnek, majd újra és újra a bőr alatt, észrevétlen végezve a dolgokat, amire teremtettek. Julian érkezése ismét felkavar, de segít abban, hogy visszazökkenjek az álmodozásból, és fókuszálni tudjak. A futógépen sikerül magam annyira összekapni, hogy kicsit tudjak koncentrálni. Nem könnyű. Kemény napok vannak mögöttem, és azt hiszem, most kétfelől kapom a támadást, egyrészről a hegyen történt dolgok rombolnak, másrészről Julian, és a hozzá fűződő ismeretlen, behatározhatatlan érzések. Úgy érzem,  a magabiztosságom, a kitartásom, a tudatos távolságtartásom falai meginogtak. Évek alatt építettem fel őket, évek kemény munkája van abban, amire azt mondhatom: igen, ez vagyok én. Nem tetszik? Bekaphatod! De most…nem tudom hányadán állok saját magammal.
Elvárások nélkül élek. Szemberöhögöm a halált is, ha kell, nem számít, golyót kapok-e a fejembe, vagy pépesre vernek-e egy sikátorban. Sosem érdekel, meghalok-e, ha az életem valami fontos miatt áldozhatom fel. Mindig azt teszem, amit én jónak ítélek, ami előre visz, akkor is, ha nekem ez valójában csak árthat. Nincs más, akinek érdekelne a véleménye, a munka a legfontosabb. Nem számít, ki mit gondol, nem számít, ha a kapitány leordítja a fejem, vagy keményen megbüntet, az sem, ha a munkatársaim a hátam mögött összesúgnak, őrültnek, öngyilkosjelöltnek , jégkirálynőnek titulálnak. Nem érdekel. Engem csak az éltet, hogy az összes aljas mocskot, akik a rendes, jóravaló emberek életét veszélyeztetik, azokat ott tudjam, ahová valók. Börtönben, vagy koporsóban.
Eddig sikerült az érzelmeket is ügyesen megkerülnöm. Nem kötődni senkihez. Abból csak a baj van. Eddig is így gondolkoztam, de Bob halála rámutatott arra, hogy mennyire nem szabad engednem az érzelmeimnek, mennyire KELL, hogy távol tartsak magamtól mindenkit. A saját apámat is ezért zárom ki. Csak a minimumot tudja rólam. Hogy rendőr vagyok, igazoltatok, néha járőrözök, és sokat ülök az irodában. Sejtelme sincs róla, hogy egyetlen lánya, az az édes, mosolygós kicsi angyalka, a fekete hajával, a jégkék szemeivel, aki annak idején segített neki mosogatni, és szomorú, de szeretettel teli tekintettel vitte neki a sört a hűtőből a kanapéra, az bizony nem olyan ártatlan, mint amennyire ő gondolja. Hogy a lány, akivel néha telefonon beszél, nem azért hallgat olyan sokat, mert nincs mit mondania, hanem mert nem mondhatja el, hogy épp sötétlila foltok tarkítják az oldalát, pár bordája megrepedt, és alig kap levegőt. Hogy nem azért mondja le a találkozókat, mert valóban a barátnőivel van találkozója, amit elfelejtett, hanem mert a szája felszakadt, a szeme alatt hatalmas fekete folt emlékezteti az egyik kutatás eredményességének körülményeit, és amikor telefonál, épp nem a sminkjét igazítja, hanem fagyasztott zöldborsót szorít a feldagadt képére. Nem sejtheti, hogy a lánya milyen életet él, hogy hányszor viszi a vásárra a bőrét gondolkodás nélkül, nem törődve azzal, hogy a holnap talán már a boncasztalon éri. Nem engedhetem közel, mert nem értené meg, mert talán akkor egyfolytában értem aggódna, és…nem tudnám elviselni a csalódottságot a szemében, hogy valójában milyen ember vagyok. Higgye csak azt, hogy kedves, csendes, magába forduló, szűk baráti körrel rendelkező lány vagyok. Higgyen bármit, higgyen olyannak, amilyennek akar engem, és szeresse azt a hamis képet. Nem kell tudnia, hogy mennyire magányos vagyok néha, hogy az őrületet már szinte hajszolom, épp annyira, amennyire küzdök is ellene, hogy a személyiségem olyan, mint egy tornádó, gyorsan csap le, és mindent visz, ha úgy akarja. Nem kell tudnia az igazat. Mert tudom jól, hogy a valódi énem senki nem lenne képes szeretni. Hisz még én is gyűlölöm magam. Furcsa módon, csak akkor érzem magam kicsit…nem is tudom hogyan. Nem tudom megmagyarázni. Elviselhetőbbnek? Jobbnak? Emberibbnek? Csak akkor, ha Juliannel vagyok. Mintha mellette nem lenne baj azzal, aki vagyok. Nem néz rám úgy, ahogy mindenki más szokott. Bármit teszek vagy mondok, sosem érezteti velem azt, hogy jobb szeretne távol tartani. Pedig szerintem…nem is tudom, ha jól sejtem, valamiért megkedvelt, de azt tudom, hogy nem akarhat tőlem semmit. Csak elvagyunk, kollégák vagyunk, van közös ügyünk, vannak közös…dolgaink. És én sem akarom őt, pedig tudom, hogy kell, hogy nem érezhetek így, nem érezhetek semmit, de mégsem megy, nem tudom kiverni a fejemből. Ambivalens érzések, és ez megijeszt, mert jó érzések ezek, amiből nekem nem sok jutott eddig. Most viszont nem foglalkozhatok ezekkel.
A futás végeztével Juliannel együtt a ringbe megyek. Próbálom elterelni a figyelmem arról, mennyire izgatott vagyok, és bármennyire nem tetszik, el kellene ismernem, hogy ez nem csak a tréningnek köszönhető. Felkészülök, bandázs kerül a kezemre, és megszabadulok a felsőmtől is. Csak zavarna, nem először edzek már. Juliannel szembe állok, kezeim összeütöm, tekintetem megkeményítem. Harci üzemmódba kapcsolok.
- Még? – vonom fel kihívóan a szemöldököm, s kicsit elmosolyodok. Szóval mestercímre pályázik? Na, azt majd még eldöntöm. Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy jobb vagyok nála. Sosem becsülöm alá az ellenfelem, ezt megtanultam már. Azt is tudom, hogy azért jócskán sok edzés van a fősulin is, és ha nem lenne elég edzett, nem lenne itt sem. Magamról pedig azt tudom, hogy bár nem kell félteni minden mozdulattól, hisz a testi kényszer alkalmazása nekem épp annyira kötelező, mint bármely más kollégának, azért a lőfegyverrel sokkal jobban bánok, mint a saját testemmel. Ahogy elém áll, jóval magasabb, mint én. A fejem felemelem, és kihívóan állom a tekintetét, láthatatlan köteléken kapcsolódunk, a testünk rezgése akaratlanul, észrevétlenül egymásra hangolódik. Figyelem az utasításait, arcizmaim megkeményednek a hangjára, mosolyomat eltűntetem. Ez már élesben megy. A reflexgyakorlatok említésére aprót bólintok, és ahogy a keze mozdul, mozdulok én is. Az ökle a tenyerembe csapódik, keményen, s agyamban feltérképezem az erejét az ütés alapján. Kemény ellenfél lesz, de engem sem kell annyira félteni. Az adrenalin elárasztja a testem, villámként cikázik át rajtam az izgatottság.
A fejre ütés után a gyomromat célozza meg, elhajolok, ezt is kivédem, de hibázok, mert a védekezés közben eltereli a figyelmem arról, mit is akart valójában. Elbíztam magam, és megiszom a levét, mert egy tizedmásodperc alatt kerül mögém, és ahogy ezt felismerem, mire reagálnék, a kezem elkapja, kicsavarja, és fájdalmasan tekeri a hátam mögé, és nyakamnál fogva ölel magához keményen. A francba. Moccanni sem bírok, ha mozdulnék, kitörhetné a nyakam, vagy a vállam. Egy másodperc alatt önt el a magam iránti düh, és az irányába érzett elismerés. Érzem a szíve egyenletes, kicsit gyorsabb ritmusát, érzi az én szívem vad vágtáját, légzésem felületes szaggatását, ahogy ölel és hozzá simulok. A fülembe suttog, amitől rajtam elektromos viharként fut végig a borzongás. Felszítja bennem a harci vágyat, a dacos ellenállást, tekintetem előre szegezem, a fejemet hátra feszíti.
-Nem bízok. – morgom, sziszegem a fogaim közt. Ha az volt a célja, hogy feldühítsen, sikerrel járt. De nem áll szándékomban feladni. Sőt. Izmaim elengedem, és mint egy kicsi halacska, kicsusszanok a szorításából, és ha egy pillanatra nem figyel, leguggolok, és egyik lábam kinyújtva hátralendítem, és kirúgom a lábát, hogy a hátára zuhanjon. Ha megtörténik, akkor pedig felállok, és önelégülten mosolygok magam elé.
- Most én is tanítok valamit: Sose becsüld alá az ellenfeled. - mondom, és tekintetem a bandázsom igazítására szegezem. Nem kell engem félteni, nem ejtettek a fejemre. Ideiglenes háborúnk elkezdődött, a vérem pezseg az adrenalintól, izgatott vagyok, a szívem vadul verdes, és bevallom őszintén, baromira élvezem. Nincsenek hangok, sem gyilkos gondolatok, csak az ősi, elemi túlélési ösztön, az ismeretlen eredetű tűz, a vészjósló villogás az elmém mélyén, a figyelmeztető jelzőrakéták, és a adrenalinnal kevert vad, harci vágy, ami engem éltet, ami engem még az élők között tart. Sosem gondoltam volna, hogy épp Julian lesz, aki ezt az érzést felkelti bennem, de…tetszik. Nagyon is tetszik. Akarok még belőle. Ebből nem elég. Sosem lesz elég.


szív szív  szív I need a hero! :D   Imádtam a reagodat!!!! *.*  
Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:13-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-08, 10:26

Regina & Julian


Igazság szerint annak a tudata, hogy az életemből nem sok van hátra megrémít, s még ha tagadásba is teszem eme dolog lényegét, akkor is a szemeim előtt lebeg ezen tény. A halál nem egy könnyűszerrel kitörölhető fogalmi kellék jellege, egyszerre kel bennem életre a félelem, a rémület, de talán még a fájdalom is. Nosztalgikus hangulatok kerülgettek, mikor visszaemlékszem azokra a napokra, melyben majdnem otthagytuk a fogunkat. Ilyet még egyszer pedig nem akarok. Nem akarok elveszíteni senkit. Főleg akik közel állnak hozzám.
Kissé feszélyezetten érzem magam. Mármint...nem mindennap jövök ide nővel, és.. és.. a nők társaságát sem kerestem annyira. Mostanáig. Mindig is törődésre vágytam, de persze a családomtól vártam ezt ironikusan, de nem.. ő tőlük nem kaptam meg. Minden tettem, azért volt, minden szavam, azért csengett el, de észre sem vették. Csak egy rendes családot akartam, aki törődik velem egyetlen egyszer. Elveszítettem a példaképem, helyette jött egy másik, majd egy újabb. Regina lassít a futáson, figyelem, kémlelem, vonz mint valami mágnes. De tartom magam.  Minden érzelem lehet szélsőségesen magával ragadó, őrületbe kergető, és egyszerre mégis keserűen édes. Megéltem már az emberi vonások kellegének szinte majdnem minden perspektíváját, kezdve a jótól, a rosszig, persze bevallva komolyan még sohasem voltam szerelmes… Hisz mint tudni lehet a hit, és a bizalom egy idő után megrendül, főleg, amikor is egy-két személy hátba szúr, s olyanokat tesz, amit éppen nem várnál. De tudom jól, kikben lehet megbízni. A Főnökben és Reginában a bizalmam nem csapong. Sziklaszilárdan hiszünk egymásban.  

Csak az nyerhet, aki megteszi azt, amit szeretne, nem? Én pedig bármire képes vagyok a céljaimért, persze elsősorban az életemért, ezért is nem húzok ujjat azonnal bárkivel, mert akármennyire is fura vagyok, tudom jól, hogy egy csettintés által elvehetik tőlem azt, ami mindennél fontosabb,ez pedig az életem.  A gondolataimból Regina a mozdulataival zökkent ki, amiről aztán le se tudom venni a tekintetem. Csak figyelem, de nem árgus szemekkel, csak feltérképezem (?), mint valami új felfedezni való szigetcsoportot. Mily naiv az ember, elhiszik, hogy ők maguk az uralkodók eme világon, a tápláléklánc csúcsai, holott ez koránt, s messzi távon sincs így. Ha tudnának egyesek azokról az izéknek a létéről, akkor abból rettegés lenne a tetőfokon, s mindenki az önön maga házába zárkózna be, miközben senki mást nem engedne be magán kívül ama épületbe. Amondó vagyok, hogy élj a mának, hogy élj a terveknek, hogy lásd a végcélt, amit el akarsz élni ezen életben. Én pedig pontosan tudom, hogy mit, és hogyan szeretnék megvalósítani. Nem hiába élek, és nem is hiába „haltam” meg. A halálom meghozta a várva várt nyert ügyet; immár a bosszú hajt mindenért. Regina bemászik a küzdőtérre, jómagam is ekképpen cselekszem és egy széles mosolyt küldök felé. Szavaira egy apró nevetésszerű valami csúszik ki számon, de aztán komolyra véve a figurát (ami lehetetlen ebben a helyzetben), figyelem továbbra is a kiscsajt. Idősebb nálam, de kisebb. Példát akarok statuálni, és egy olyan életet akarok megvalósítani, ahol nem függők szinte semmitől. Egyesek úgy tartják, hogy az idő megváltoztathat, de én már nem fogok változni, csak egyre rosszabb leszek, aminek meg is van a látszatja teljes mértékben. Küzdő partnerem leveszi a felsőjét,  tekintetem egy rövid másodpercig rajta tartom, majd felébredek.
A magány voltaképpen megöli az embert, engem is megfojtott az évek alatt, míg nem rájöttem, hogy a magány szabadság. Nem kell kötődni senkihez, nem kell elvárásoknak megfelelni, nem kell tökéletesnek lenned, és emellett nem kell nyálas érzelmeket érezned. Lássuk be manapság a bizalom már nagyon fontos luxus cikk lett, azaz nem mindenhol megkapható oly könnyedén, mint ahogy azt az ember elvárná. De ő…most teljesen más, megbízom benne, tetszik, ami voltaképp furcsa, főleg tőlem az ilyesmi reakció, hiszen a neveltetésem teljesen berögzült lényembe. Eddig se ki, se be. De most… most itt van Regina és ez összezavarja a tanítást a valósággal. Eddig ketrecben éltem, hát ideje kitörni. És elérni mást is. Nem csak az eredeti célkitűzéseket érhetem el, hanem amiket eddig elzártam, elérem most. Sosincs késő és soha se mond, hogy soha! Türelmesen, a szokásos acélidegekkel várok.
- Távol állok MÉG a mestertől. – tekintetem élesen az övébe fúrom, érezze a törődést, nem igaz? Az izomzatát elnézve jó erőnléte lehet, de még így is nagy feladatra vállalkozott, remélem, ezzel ő is tisztában van. Felkészült azt látom. De, mennyire? Bizonyára volt rólam egy kialakított képe, s hogy ez milyen irányba alakult, ha alakult egyáltalán, ki tudja.
- Jól van. Nézzük. – lépek felé, megmozdulásom ártatlan, még nem csinálok semmit, mélyen a szemébe nézek.
- Kezdjük reflex gyakorlattal, kiejtem a szavakat, a támadásom célpontját, te pedig véded. Azonnal!! – nemleges választ nem fogadok el, remélem tudja.
- Fej! – öklöm abban a pillanatban csapódik is neki, ha látom mozdul, hogy védje nem állok meg, remélem védi is. Ha kivédte, egy bólintással nyugtázom. Tudnom kell mennyire élesek a reflexei, hogy mennyire mehetek el nála. Ha nem védi ki, az fájni fog…neki is, nekem is, mert meg kellett ütnöm kedvesem.
- Gyomor. – ha mozdul, hogy azt védje, már rég nem előtte állok, mögötte teremtem, átkarolva nyakát egyik karommal, míg másikkal karját húzom hátra, fel a lapockájáig és a fülébe suttogom.
- Túl kiszámítható. Sose bízz az ellenfeledben. – suttogom a fülébe, érzem ahogy hevesen ver a szíve…

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music: Üsd ki a diktátort XD Ajándék :P   Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-06, 07:10

Julian


Hit me baby, one more time!



Izmaim újra és újra nyúlnak, ernyednek, feszülnek és lazulnak a bőröm alatt, ahogy a futópadon már egész tempós futásra sarkallom a testem, felvéve a pörgős zene ritmusát. A teremben nincs tömeg, de gyülekeznek az emberek, férfiak és nők vegyesen, az edzőtermek tipikus összetevői. Egoista, nárcisztikus férfiak és nők, műmosollyal, művivé formázott testtel, és üres, üveges tekintettel. Ügyet sem vetnek rám, és ennek örülök. Nagyon kilógok innen. Ide nem szoktam másért lejönni, csak a kondiért, így nem nagyon tudnak rólam semmit, ez pedig így jó. Árnyék vagyok, sötét folt, fehér zaj. Hallanak, látnak, éreznek, de jobb szeretik, ha kívül esek a köreiken, én pedig nem erőltetem meg magam, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Hosszú, lófarokba kötött hajam a hátam verdesi, homlokom enyhén gyöngyözik már a szapora szívverésnek, a hosszú ujjú felsőnek rajtam,  és a kissé ziháló lélegzetnek köszönhetően, tarkómon és nyakamon is a megterhelés jól látható jelei csillognak a bőrömön, s ha nem lenne rajtam a testem takaró hosszú ujjú, cipzáras felső, a hátamon is folyna a víz. Látszik, hogy rég nem jártam itt. Karom ellentétes mozgással követi a lábam lépteit, tekintetem pedig a futópad elé szegezem, a monitorra. 14 kilométernél tartok épp, és bár a vállam még kicsit fáj, a futás közben végzett ellenőrzések alapján a mozgás kifejezetten jót tesz neki, egyre könnyebben mozog, aminek a rám váró megpróbáltatások miatt is külön örülök. Szeretek edzeni. Szeretek futni is, mert, ahogy a testem megfeszült, ritmikus mozgásra kényszerítem, a folyamatosan növekvő fájdalom segít kitisztítani a fejem. Segít megtalálni a sok kusza gondolat között azt az egyet, amelyik a megoldás kulcsát nyújthatja. Nekem pedig sok dolgon kellene, hogy járjon az eszem. Ezer és egy megoldatlan akta hever az agyam rejtett zugaiban, elrejtve, megoldásra várva. Nem vagyok már egyszerű járőr, a hadnagyi beosztással sok minden jár együtt, de nem is vagyok nyomozó, mégis sokfelé elérek. Valahol, a kettő közt tudnám elhelyezni magam. Egyszerre vagyok benne az ügyekben, mégis kívül rajta. Ez nekem pedig jó, épp megfelelő. A sűrűjében vagyok, a tényleges akciókban is részt veszek, de az unalmas aktatologatás az megmarad a nyomozóknak.
Most mégsem tudok egyetlen ügyre sem gondolni. Hiába erőszakolom az elmém, mint valami szadista kéjnő, hogy arra gondoljak, amire kellene, amivel foglalkozni kéne…az önző, aljas kis gondolat fészket vetett bennem, és nem hagy nyugodni. Nincs neve. Konkrét legalábbis. Egy személyhez köthető csupán, de megnevezni…nem hagyja magát. Nem ismerem, eddig még sosem volt dolgom vele. Bosszant. Idegesít. Mégis akarom, mégis izgat, mégis ki akarom deríteni mit akar ez a kósza kis valami, aminek semmi haszna, sőt, kártékonyabb, mint egy hangyaboly. Csak ismeretlen érzelmeket generál, összekuszálja a testem működését, a gondolataim tisztaságát és céltudatosságát kibogozhatatlan hálóval szövi be, mint valami aljas, gonosz nyolclábú pókfajzat, ezzel teljes mértékben az őrületbe kergetve. Mégis csiklandozós, szívmelengető, zavarba ejtően jó érzés, hogy végre van. Mintha mindig is hiányzott volna, s bár talán még nem teljes a kép, hisz napról napra válik erőteljesebbé, erősebbé, mégis nagy hatással van rám. Olyan hatással, amivel eddig még sosem találtam szembe magam. S ez a gondolat, ez a rohadék kis dög, egyszerűen elzár minden menekülési lehetőséget arra vonatkozóan, hogy mire gondolhatok. Pedig, én gondolnék. Másra. A hegyen történtekre. Hogy mi történt ott, hisz Julian szerint nem hallucináltam, minden valóságos volt, amit éreztem. S bár magyarázatom még nincs, mi lehetett az pontosan, attól még kicsit jobb érzés az, hogy nem én hibbantam meg, és nem fogom a zárt osztályon végezni (remélhetőleg). Az ügynek pedig a végére fogok járni így, vagy úgy, mert…nem vagyok egy túlzottan megbocsájtó típus, belenyugodni sem igazán akaródzik, és ez bizony túlment minden határon. Az enyémen legalábbis. Akaratom ellenére hatoltak be a testembe, és ezt még egy full részegen átmulatott éjszaka utáni egyéjszakás kaland után sem viselem túlzottan jól, hát még akkor, ha valaki arra kényszerít, hogy megüssek egy igen szimpatikus, kedves civilt, megöljek egy másikat, és meglőjem a bosszantó, ám igen nagyra becsült nyomozónkat, Reed-et. Az mondjuk még nem világos, hogy Reed miért maradt életben? Én hatottam a testemre, vagy az az izé direkt hagyta életben? Tudni akarom miért tette ezt velem, hogy MIT tett velem, és azt is, hogy csinálta. Aztán szándékomban áll a pokol legmélyebb bugyráig rugdalni a vöröske hátsóját, addig, amíg Lucifer a karmai közé nem kaparintja, s le nem nyúzza a bosszantó, magabiztos vigyort a képéről, amit szinte megállás nélkül látok magam előtt. Vagy gondolnék munkahelyi gondokra. Aktákra. A megoldatlan nyomozati anyagokra, a rám váró kutatásokra, az íróasztalomon már nyilván Himalája méretűvé növekedett irathalmazra. Logan tenyérbemászó képére. A kávéfőzőre, ami a világ legszörnyűbb kávéját ontja ki magából, vagy az öltözőben lepotyogó fehér falicsempére. Bármire, de nem megy. Mert minden egyes koncepciót egy újabb elmélet követ, és így, úgy, amúgy, erre vagy arra kanyarodva, de mindig ugyanott kötök ki: Juliannél. Ez pedig totálisan kikészít, kiakaszt, megrémiszt. De a gondolat, hogy itt van, velem, mégis olyan nyugodtsággal tölt el, hogy néha savval tudnám kimosni a mellkasom, hogy visszatérjek az egykori, üres, érzelemmentes önmagamhoz. Hogy kedvelem-e? Ez nem kérdés. Nagyon kedvelem. Talán, túlzottan is. Mert kedves, mégis tud azért odavágni, vele évődni, vitázni, beszélni felér egy hullámvasutas vidámparki kalanddal. Élvezet minden szava, minden pillantása, értő mosolya, vagy döbbent arckifejezése. Eszes, van humora, és mégis toleráns. Nem untat, pedig engem általában mindenki untatni szokott, és ez nem csak azért van, mert olyan tudástárral rendelkezik, amivel simán kenterbe ver bárkit a kapitányságon. De Ő nem. Sosem untat, és a hiányosságaimat sem dörgöli az orrom alá. Ha rossz a kedvem, valahogy megérzi, és mindig csinál valami olyat, amitől kicsit jobban leszek. Képes megnevettetni. Ha mérges vagyok, és egymásba botlunk, akkor meg két percen belül észreveszem magamon, hogy csak attól megnyugszom, hogy beszélget velem, vagy hozzám. Hallgat, ha arra van szükség, és túlordít, ha arra, motivál, vagy épp visszahúz. Mintha ösztönösen ráérezne, mikor mire van szükségem. Nem tudom, ez miért van. Abban sem hiszek, hogy számára ez jelenthetne bármit is. Nem tudom behatárolni, hogy hol helyezkedik el az én életemben, és azt sem tudom, vajon meddig marad ott, ahol van. De az biztos, hogy az utóbbi időben egyre erősebb az érzés bennem, hogy szükségem van rá, még akkor is, ha ezt sosem vallanám be, főleg nem magamnak. De a tények attól még tények. Hiányozna, ha többé nem lenne. De azt ígérte, hogy marad, és bármikor szükségem van rá, jön. Furcsa ígéret, de határtalanul jól esett, és bár még merszem nem volt arra, hogy letesztelem, (vagy, hogy bevalljam neki, hogy kellene, hogy velem legyen) attól még jó érzés tudni, hogy talán csak ideiglenesen, de ott van a háttérben. Megszoktam már, hogy mindenki lelép, mindenki hátat fordít nekem, vagy épp eltűnik a közelemből, mert engem elviselni még rövidtávon is embert próbáló feladat, nem ám hosszútávon, de ő állja a sarat eddig, és amíg így van, én örülök, hogy van egy barátom.
A gondolatok azonban megmaradnak a ködös félhomályban, ugyanis Julian megérkezik. Hirtelen lép mellém, kicsit meg is ijedek, hogy ki a franc léphet ide, de aztán megismerem. Széles mosolyát látva azonnal elvigyorodok én is, és nem mulasztok el végignézni rajta, és…huh. Basszus. Jól néz ki. Nagyon…a melegítőnadrág, a laza póló, az a formás, de nem felpumpált, túlzott bicepsz és alkar…Oké, oké, na, ezt abba kell hagynom. MOST! A futást azonban nem hagyom abba, nem is szabadna, kell a levezetés.
- Szia. Még két perc, és megvagyok… - mosolygok rá vissza, és kicsit kilógatom a nyelvem, mint egy lihegő kutya, ezzel is jelezve, hogy kipurcantam, aztán elnevetem magam. De nem húzom az időt, előre nyúlok, és lassítok a gépen, hogy a szívem dobbanása szép lassan visszaálljon a normál ritmusra. Ami Julian közelében kicsit nehézkes, mert a pulzusom a közelében a totális szívmegállástól kezdve a kolibri tempóig simán végigprodukálja a teljes skálát, attól függően éppen mivel talál be. A gépen azonban valóban végzek két perc alatt, a tempós futást fokozatosan csökkentve kocogássá, majd az utolsó ötszáz méteren sétává. Leszállva a gépről pedig pár nyújtógyakorlatot végzek, és közben próbálok koncentrálni, és nem azt elemezni, miért gondolom azt, hogy sima, szürke pólóban, melegítőnadrágban is Julian a legjobb pasi az egész komplexumban, a mosolyától kezdve a magas, sportosan izmos alakjáig, amit mondjuk a póló alatt sem nehéz elképzelni, ami persze aztán megint felveti a kérdést, hogy miért képzelem el Juliant póló nélkül? Nonszensz. Inkább kiverem a fejemből a gondolatot, vagy legalábbis elterelem róla a figyelmem, aztán elkapom az üvegem, a törülközőt a nyakamba kanyarítom, megtörlöm az arcom, és pár kortynyi víz után el is indulok a küzdőtér felé.
-Oké, Kido, akkor ess nekem. Ne kímélj! Csak keményen! – mondom, miközben bemászok az amúgy üres küzdőtérre. Kicsit megmozgatom a vállaim, a nyakam, a lábaim, aztán előszedem a dandázsomat a zsebemből, és a kezemre tekerem. Közben végiggondolom, hogy így már eleve baromi melegem van, ha még össze is vernek, még jobban az lesz, úgyhogy lecipzározom a felsőmet, és a ringkötélre dobom, majd megállok Juliannel szemben, ha ő is készen áll.
Mély levegő, kifúj, harcias tekintet, pimasz félmosoly, és kis terpeszben megállok. Kíváncsi tekintetek fürkésznek a terem különböző pontjairól, nem érdekel. Ezzel jár, ha ide bejön az ember.
- Nos, Mester, akkor mivel kezdünk? - mosolygok, miközben jobb öklömet a bal tenyerembe vágom, és titkolom, mennyire izgatott vagyok. Naná, mert a gyengeségeimet ugyan nem szeretem hangsúlyozni, attól még fejlődni azt akarok, és kicsit kíváncsi is vagyok, hogy a cimborám ugyan mi okosat tudna nekem mutatni? Kihívással azonban jobb, ha számol a Kölyök. Nem adom olcsón a bőrömet.



szív szív  szív Akkor zúzzunk! :D   Egy kis teliholdas hajnali agymenés  
Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:15-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-05, 17:31

Regina & Julian


Meglátjuk végre az igazat a görbe tükörben. Na igen. De még azon történések sem tudtak úgy belém szúrni, mint az imént történtek. Az elhangzott szavak. Felfogni sem egyszerű az elmúlt rövidke időt, nemhogy elfogadni.
Nemrég...úgy éreztem a világ van ellenem...de talán...sosem volt ellenem senki más, saját magamon kívül...  Nem értem azt ami éppen uralmába kerít...milyen érzés lenne ez? Voltak dolgok, amikkel ugyan nem birkóztam meg, de sikerült átlátnom a sötét felhők felett, amik körülöttem húzódtak. Reginával a kapcsolatunk ha lehet, még szorosabb lett - és nyilván így is volt, a tragédia összehozza az embereket, bármilyen bizarr egy mondás ez.

S most nem tudom, a hatalmas titok, ami hirtelen rám borult, beragyogta az életem, egy kissé ijesztő, bevallom, de ugyanakkor tetszik is. Végre azt érzem vagyok valaki, régen ezt nem éreztem, talán soha nem is érezhettem volna. Viszont Ő miatta lesz kicsit bonyolultabb minden. Felkavar, akárhányszor a közelében vagyok még minden bonyodalom előtt, erős érzelemhullámok csapnak össze a fejem felett. Egyszerre bosszant, tesz kíváncsivá és tüzel fel. Vonzódom hozzá, nem tagadom, most pedig már nem tudom az életem elképzelni nélküle.  Mindig is szerettem a tartalmas bevonulást, ám most az egyszer tettetett önelégültségem álcája mögött egyéb mással is küszködöm. Egy fekete melegítőnadrág, egy szürke póló és egy edzőcipő van rajtam. Azt hittem, egy magam fajta nem lepődhet meg semmin, és nyakam tettem volna rá, hogy egy jó ideig még sziklaszilárd lesz a helyem.
Kihívás ő nekem, pontosan az, amire szükségem van. Neki pedig rám. Átéltem én millió meg egy dolgot, de olyat, hogy kattogok egy nőért, mintha valami drog lenne...  Ez olyan szinten érzelmi, amire nem biztos, hogy fel vagyok én készülve. Kettőnk között ívet húz az érzelemvihar, ami észrevétlenül tört ki. Szinte lassultnak érzem az időt is, csak azért, hogy megjegyezhessem minden rezzenését ebben az édes-furcsa állapotban. Imádom nézni, ahogy az érzelmei a másodperc törtrészei alatt csapnak át egyikből a másikba, mindenféle felvezetés vagy előzetes figyelmeztetés nélkül. minden létező opció lefut a fejemben, hogy miket megtehetnék vele... és miket fogok is. Egészen szórakoztató ahogyan viselkedik sarokba szorítva. Amikor a francia szavak megkorbácsolják. Az öltözőből kilépve összepacsizok az egyik nagydarab taggal, jól ismer már, nem egyszer csaptam ki a "divatból" és kialakult egy fajta...tisztelet? Tekintetemmel Reginát keresem, pár pillanat és meg is látom. Először teljesen ledöbbenve figyelem, milyen szexin öltözött fel, de megacélozom tekintetem és kölykös arcom és közelebb megyek felé. De a közelében nem tudom ezt fent tartani, egy ideig még maradok a széles mosolynál, így lépve be mellé.
- Ha felkészültél, kezdhetünk, de csak nyugodtan. Ráérünk! - már végig néztem rajta, szóval újra már nem tehetem meg, mert lecsapna.


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Pankrációt néztem XD   Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Regina & Julian   2015-03-04, 20:27

Julian


Hit me baby, one more time!



Az állott levegőben izzadtság, por, különböző izzadásgátló dezodorok és leharcolt, elfáradt testek és elmék emlékének  illata száll, amikor belépek az öltözőbe a Sportcentrumban. Edzeni jöttünk, Julian és én. Igen, furcsa így belegondolni, hogy talán Julian lesz az, aki engem fog tanítani, de mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei. Neki a lövészet nekem a közelharc. Megbeszéltük már rég, ideje volt a tettek mezejére lépni, és erre a mai napnál nem is lehetne alkalmasabb.
Egy rendőrnek mindig formában kell tartania magát. Hisz rengeteget vagyunk utcán, és nem egyszer fordul elő, hogy árkon-bokron át kell követnünk a gyanúsítottat, vagy az elkövetőt gyalogosan, vagy kúsznunk-másznunk kell, és ehhez hozzátartozik, hogy sajnos igen gyakran kell lőfegyver, gumibot, vagy testi kényszer alkalmazásához folyamodnunk. Ez utóbbival van nekem egy kis problémám. Nem vagyok elveszett, sem gyáva, de mindig azt érzem magamon, hogy tudnék több is lenni. Hogy ez, amit nyújtani tudok, még nem elég. Alig vagyok ötven kiló, a testalkatom nem túl masszív, inkább vékony vagyok. De szívós, és épp annyira izmos, amennyire az még szép és nőies, de azért hatásos. Verhetetlen vagyok ugrásban, kúszásban, mászásban, futásban, és abban is, ha öklömet sem félek használni. De a közelharc…az nem az én asztalom. Szúró-vágóeszköz nélkül elveszett vagyok, és ez, bármennyire fájó pontja az életemnek, és érzékeny pontja a karrieremnek, sajnos tény.
Most pedig az öltözőben állok, és lélekben harcra készülve vetkőzök le, teszem el a fém szekrénybe az utcai öltözékemet, s veszem fel a RUHÁMAT, és fölé kanyarítok egy hozzá illő cipzáras felsőt, majd beleugrok az edzőcipőmbe. A tükör elé állok, és megmozgatom a vállaim, miközben végignézek magamon. Még kicsit fáj, de…nem baj. Kell. Jó lesz, nem lehetek anyámasszony katonája, ennél nagyobb fájdalomnál is jártam már az edzőteremben, sőt, dolgoztam is, szóval nem fogok vinnyogni. Majd este bekenem, kicsit megmasszírozom, és jó lesz. Majd elmúlik. Azért megvizslatom magam alaposan. A szemem már nem olyan vörös, ismét a szokásos jégkék íriszek néznek vissza rám, igaz, arcomon még látszanak a lavina okozta zúzódások nyomai, de azok alig egy hét alatt szerintem fel fognak szívódni. A ruha…hát, tőlem kicsit szokatlan, de ez egy edzőruha, ide ez kell. Nincs mese, még akkor sem, ha ez alapvetően nem a szokásos kinézetem. De különben is, ki a fene akar nézegetni, miközben épp verekszek? Na ugye?
A hajam gyors, gyakorlott mozdulatokkal kötöm lófarokba, majd felkapom a kis kézi törülközőt, és a sportkupakos vizes palackot a telefonom kíséretében, majd az ajtó felé indulok. Nem tudom, Julian mit tervez velem, és, bár kicsit azért bevallom, izgulok, a gyomrom némileg idegesen remeg, de én készen állok. A kilincsre simítom a kezem, majd kinyitom az ajtót, és az edzőterem gépei felé veszem az irányt, ahonnan a szokásos, unásig hallgatott workout zene szól, és a már használatban lévő gépek hangja, zúgása, emberek beszélgetése. Belépek az ajtón, és körül nézek. Férfiak, nők vegyesen, elszórva a teremben, ahogy belépek, többen odakapják a tekintetüket, majd szinte nyomban el is fordulnak. Szürke kisegér vagyok az itteni megszokott közösséghez képest, hisz ez is egy tipikus edzőterem, tele szőkített szilikonmacákkal és kigyúrt, izomagyú tesztoszteronbombákkal. Mindnek ellentétes arányban áll az önbizalma az IQ-jával. A szemem mégsem rajtuk akad meg, szinte azonnal a sarokban lévő ringre irányul, és nagyot nyelek, de le sem veszem róla a szemem, ahogy lepakolok az egyik futópad elé. Azt mondtuk, itt találkozunk. Erőszakkal vonom el a tekintetem a küzdőtérről, majd újra körbe nézek, de Juliant még nem látom. Jobb ötletem nem lévén, nyújtógyakorlatokat kezdek végezni, hogy aztán majd a tényleges edzés előtt kicsit megmozgassam magam a futópadon, és egy-két gépen, hisz vagy három hete nem voltam edzeni. A nyújtás végeztével fellépek a futópadra, elindítom, és ritmikus, egyenletes futásba kezdek.
 
szív  szív  szív I’m falling fast… Hát ez egy kezdőszerűség lett. :)  
Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-04-06, 00:15-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom





TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   

Vissza az elejére Go down
 
Regina & Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros :: Sportcentrum-