Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Regina & Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-04, 17:38

Julian

I need you to stand next to me



Azt hiszem, most, hogy már nem érzem magam elveszettnek, és annyira zavarodottnak, kicsit megkönnyebbülök. A sírás jót tett. Nagyon rég nem sírtam, és talán van abban valami, hogy néha felszabadító lehet egy ilyen megtisztulás. De, ahogy a könnyek elapadnak, helyet kell szorítani egy kicsit újra a könnyedségnek is. Köztünk mindig van egyfajta…nem is tudom. Akármi. De tetszik. Idegesít. Félek tőle. Akarom, és kézzel-lábbal hadakozok ellene, de tagadhatatlan, hogy egyre nagyobb szükségem van rá. Ha meg tudnám fogalmazni magamban ezeket az érzéseket, felkötném magam az első cseresznyefára, amit találok. Mert ez nekem teljesen új, és idegen érzelmi kavalkád, és gyakran van, hogy abszolút elveszítem a kontrollt felette. Mint amikor franciául duruzsol a fülembe, ezzel szinte teljes káoszba taszítva a józan gondolkodásomat is. Miért? Miért van rám mindig ilyen hatással? Nem találom a választ. S bár fülig vörösödök, ahogy észreveszem magamon a tagadhatatlan jeleit a teljes zavartságnak, inkább jobbnak látom, ha reagálok a fenyegetésére. Már a számon van az is, hogy megkérdezzem, mégis mi lenne az, amit tenne ellenem, ha nem szedném össze magam, de…inkább csak felpattanok, és csak úgy maszatos-kócos-reginásan a vállába boxolok. Mosolyog rám, és a fürdőszobai támadásom is bejelentem neki. De nem akarom, hogy elmenjen. S ugyan már korábban azt mondta, ma ráér, ameddig csak akarom, azért újra rákérdezek, hogy valóban akar-e maradni még, vagy az általam felsorolt (vagy egyéb) programokon részt venni velem. Bizonytalan vagyok, és ez ennél jobban nem is mutatkozhatna meg. Ezekben az apróságokban. Hogy állandóan visszakérdezek. Hogy újra és újra megkérdezem, hogy tényleg velem akar-e lenni, beszélni, találkozni, csinálni akármit…mert megszoktam már, hogy mellettem nem sokáig húzza senki. Bobnak kerek perec megmondtam, hogy biztos, hogy valami szuperképességgel rendelkező űrlényleszármazott, mert lehetetlenség, hogy elvisel, sőt, aztán megkedvel, végül pedig egyenesen már imád. Pfff…hisz én egyenesen elviselhetetlennek tartom magam, hogy lehetne bárki, aki az ellenkezőjét látja bennem? Na, ugye. Julian azonban újra elmondja azt, amit már egyszer elmondott, még akkor, a pizzériában, hogy bármikor rámér. Csak zavart mosoly és félszeg szemlesütés a válaszom, aztán eltűnök a fürdőben. Egyedül hagyom, mert bízom benne, hisz kollégám, és azt hiszem a barátom is. A barátok pedig megbíznak egymásban. Nem tudom, ezt a dolgot még csak most gyakorlom, kábé először. Nem vagyok egy túl nyitott típus. De azt hiszem, Julian kedves, és tényleg jófej természete miatt, nagyon könnyen megy. Vele, valahogy minden olyan könnyű. Épp ezért zavaros.
A fürdőszobában hamar végzek, és aztán a hálószobámba szaladok, és pár perc múlva már egy egészen új Regina néz vissza rám a tükörből. Némi szempillaspirál van csak rajtam, egyszerű farmernadrágba bújtam, egy póló, fölé egy szürke, kapucnis pulcsi, és kész is vagyok. Már megyek is ki Julianhez. Megállok mellette a kanapénál, és ahogy felmosolyog rám, visszamosolygok. Örülök, hogy maradt. Akartam, hogy maradjon. Önző vagyok, de most kell, hogy legyen, mert ha itt van, valamiért az a dög hallgat bennem, mintha félne tőle. Feláll, épp előttem, és az elmúlt percekben nem ment össze. Még mindig magas.
- El akarod veretni magad? Ám legyen… akkor kapjuk fel az edzős cuccod, és irány a konditerem. - vigyorodok el az ötletre, pedig tudom, hogy nekem épp ez a gyenge pontom, legalábbis egy bizonyos szint után. De nem baj, a hibáiból tanul az ember, ugye? Így elindulok, hogy a cipőmbe ugorjak, előkapjam az edzőtáskám, és kabátot ragadva, már egy fokkal derűsebben induljak el. Akkor, csapjunk a lovak közé.

szív  szív  szív I’m falling fast… Én köszönöm, imádlak, és mindjárt megy a kezdőd az új helyszínre!
Made byRegi


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-03, 17:06

Regina & Julian


Mostanában minden a lehető legremekebbül halad, hisz a terveim sínen vannak, viszont aggasztó, hogy  a napokban ilyen furcsaságok történnek. Tenni kellene Regi állapota ellen valamit. Meg van! Én egy zseni vagyok! Elmosolyodom az ötletem kapcsán, de hamar észhez is térek, mert nem vagyok egyedül, így pedig jelenleg a hölgyre kell koncentrálnom, míg nem mellesleg az ötletemhez ő is kellene.. meg rengeteg minden... aah. Köztük a francia nyelv, mely megint megkavarta a szentem és azt se tudja, eszi, vagy issza. Nagyon csípem!  Elbeszélek magamba, mint egy idióta, és közben észre sem veszem, hogy felálltam és neki zúdítottam egy kis csemegét.  Láttam rajta, hogy még mindig nehezen képes visszatérni a jelenbe, legalábbis olyan téren, hogy a rendes, hétköznapi eseményekkel is foglalkozni tudjon. Nem akarok totál idióta sem lenni, de durva sem vele szemben, hisz nem érdemli meg a drága, de... ki a franc lenne képes kimondani azt, hogy szeretlek? Mi van, ha ő maga nem érezz így? Ideje lesz illem könyvet kiadnom, hogy: "Hogyan bánjunk Regina Carterrel és a Kölyökkel" címmel. Vicces is lenne, de most nem a nevetséges gondolataimért vagyok itt, és nem is azért, hogy ne vegyem észre, ha épp jön.. pedig jön. Illetve feláll és a vállamba bokszol. S pontosan ez az, ami kizökkent a gondolati körömből.
Ez az Én Reginám. Így mindjárt más!  
Eszméletlenül makacs vagyok, de nem csodálkozhat ezen! El sem tudja képzelni mennyi minden lezajlott már az agyamban, mikor nem tudtam elérni. Még a bosszúm sem vakított el, vagy bármi más sem. Habár Reginek fogalma sincs arról, hogy mennyi követ mozgattam meg miatta, aggódtam érte és most hogy látom őt. Megnyugodtam. Mikor felsorol egy csomó mindent, hogy hova mehetnénk csinálni valamit KETTEN, elmosolyodva veszem tudomásul, hiszen ugyan ez járt az én agyamban is, amikor belém bokszolt. Hogy ráérek-e? Ha tehetném, akkor örökké magamhoz láncolnám, hogy ne kelljen nélküle lennem. Az igazat megvallva jelenleg nagyobb őrültségre is képes lennék, de az a gondolat mindig megkísért, mikor ketten vagyunk.
- A nap 24 órájában és még azon is túl. – válaszolom el újra a korábbi monológom, hiszen tényleg ráérek, még egy kacsintást is megengedhetek felé. Aztán egy kis időre egyedül maradok a nappaliban, visszaültem, mivel nem háznézőbe jöttem és amint elnézem Regi megbízik bennem, hisz csak úgy lelépett. Nem gondol arra, hogy ellopom a házát a feje fölül? Ugyan! Én annál jobb nevelést kaptam. Annyiszor néztem már a tükörbe, s pillantottam meg önmagam, de mindig is képtelen voltam beismerni, hogy csupán egy kölyökképű vagyok. Pár pillanat és kedvenc hölgyeményem Reginásan megjelenik a nappaliban, jómagam pedig felbambulok rá és elmosolyodok. Mindjárt jobban fest. Toppon van végre.
- Bemelegítésképp edzünk kicsit. – állok fel és lépek felé, ugyan nem 2 ajtós szekrény kinézettel rendelkezem, de ebben jó vagyok. Aminek veszettül örülök, de nem úgy, hogy ezen ecseteljek folyamatosan.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Szeretés! Note:Köszönöm ezt a csodás játékrészt ^^ Zárót írsz ide, vagy kezdesz valamerre? XD
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-01, 20:29

Julian

I need you to stand next to me



A zokogás jól esik, de nem tart örökké, és tudván, hogy ez mennyire nem napi rutin nálam, igazán meglep, mégis, mennyire jó érzés kisírni magam. A feszültség egy része távozik, és ez talán annak is köszönhető, hogy végre a bennem megbújó kételyek kicsit háttérbe szorultak. Hisz ha azt mondja, nem őrültem meg, mert ő is látta, amit nem tudunk megmagyarázni, akkor talán tényleg nincs velem nagyobb baj, mint már eddig is, nem? Hisz újra és újra elmondta, hogy nem őrültem meg, és ezzel sikerült valamelyest megnyugtatnia. Hiszek neki. Hinni akarok, jobban, mint bárkinek, mert jelenleg ő az egyetlen, aki képes valamiképp még megnyugvást hozni.
Kicsit elhúzódok tőle, eleresztem, mert nem akarok valami levakarhatatlan matricának tűnni, és kifújom az orrom. Egy fokkal most jobb, könnyebbnek érzem magam, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna. Furcsa, hogy így vigasztal, mert…nem tudom. Nem sokszor volt, hogy bárki vigasztalt volna, bármikor. Barátaim elvétve voltak, igazán őszinte meg talán csak Bobbal voltam, és ahhoz is rengeteg idő kellett. Nem vagyok egyszerű eset. Vagy csak én gondolom ezt magamról? Néha eszembe jut, hogy talán tudok más is lenni, nem az a szúrós süni, ha van, aki veszi a fáradtságot, hogy lassan közeledjen. Vagy már menthetetlen vagyok? Nem tudom megítélni. Juliant valamiért semmivel nem riasztom el, és bár meglepett az, hogy jött, valójában ijesztően jól esik a közelsége, hogy azt érzem, valamelyest érdeklem. Megköszönöm neki, hogy itt van, aztán…úgy mindent. Ahogy az arcához érek, és megsimítom, az egy nem tervezett, ösztönös reakció, szinte fel sem tűnik, mit csinálok, és a pillanat belefagy az emlékezetembe, mert van benne valami megmagyarázhatatlanul törékeny, és borzongatóan gyönyörű, amit nem tudnék megmagyarázni.  Ez  nem egy Hollywood-i filmes jelenet. Julian ugyan szexis, és édes, és egyre inkább az az érzésem, hogy az előítéletem, ahogy az egész őrsé csak a jéghegy csúcsát érintik, ha róla van szó. Több annál, mint amit enged látni magából. De (nem is értem miért jut ez szembe)nem egy love story férfi főhőse, én pedig messze nem vagyok egy szőke, göndörített hajú, bájos kis szende lány, aki csak a hercegére vár, hogy az megmentse, aztán ellovagoljanak a naplementébe.  Én én vagyok. Makacs, kemény, nekem nem kellenek érzelmek, sem ragaszkodás. Ha jönni akarsz, gyere, ha menni akarsz, menj, mert én is ezt teszem. Szabályok vannak, és mindenki érdeke azt kívánja, hogy ezeket be is tartsuk, mert ha nem, azzal csak mindent összezavarunk. Ő pedig Julian Callaghan. Az okos, sőt, zseniális gyakornok, aki csendesen meghúzódik az árnyékban, a háttérben, nem ugrál, nem feltűnősködik, sőt…szinte láthatatlan, mégis, ha egyszer kontaktba léptél vele, már kitörölhetetlenül érzed a hiányát.
A gondolataimból nem akaródzik ébredni, és az érintése sem akar megszakadni, mert jól esik megsimogatnom őt, amolyan hálából. Csak amikor észreveszem, hogy arca kissé kipirul hirtelen, a szemei nagyra tágulnak, és úgy néz rám, akkor kapok észbe, hogy ezt talán nem kellett volna. Elengedem, aztán zavartan köszörülöm meg a torkom, s nyalom meg a szám, amit eddig észre sem vettem, hogy mennyire kiszáradt.  Tanácstalan vagyok, nem tudom, most mit kéne csinálni. Így rábízom a döntés jogát, és kissé hebegve-habogva, de rá is kérdezek, mi legyen. Csak nézem a szemeit. Hogy lehet valakinek ilyen szép zöld szeme? A kérdésemre felvonja a szemöldökét, látom rajta, hogy kissé megleptem. Már-már elnevetném magam, de ekkor olyat tesz…a keze a kócos hajam igazítja el, a fülemhez hajol, és szabályosan beleduruzsol. Franciául. FRANCIÁUL!!!!! Ajkaim szétnyílnak, a szívem akkorát ugrik, mint egy megvadult hátasló, a torkom kiszárad. Nem értem egy szavát se, de elmémre megint köd ereszkedik, forróság önt el, arcom olyan vörössé válik, mint a chilipaprika. Visszahelyezkedik, én meg csak pislogok rá, és bólogatok, mint egy hülye.
- Aha…egyetértek. Csináljuk. – mondom zavartan emelgetve fel-le a fejem, és csak akkor térek magamhoz, mikor feláll. Bakker, egyszer még a halálos ítéletemre fogok neki így igent mondani! Írásba fogom adni, hogy a közelemben többé nem beszélhet franciául, különben...nem tudom. Az ágyamhoz bilincselem. Nem szólok, csak pislogok nagyokat, ahogy a tekintetemmel követem, de ülve maradok. Legalábbis egyelőre. Lenéz rám, és elvigyorodik, én meg újfent megállapítom, hogy eszméletlenül édes, ahogy mosolyog. És szívdöglesztő. Nem is tudtam, hogy egy pasi lehet ennyire szívdöglesztő, ha mosolyog. Zavarbaejtő, bár még mindig nem annyira, mint mikor a fülembe duruzsol, mint valami bűnbe csábító démon. Bár, Juliant elképzelni démonként...én még simán elmehetnék valami pokolfajzatnak, de ő...nem. Ő túl jó, túl tiszta ehhez.
A fenyegetésére azonban már nekem is a homlokomra szalad a szemöldököm. Kisgyerek. Te…most meg akarsz félemlíteni? Hát na nehogymár! Kezemmel letörlöm a könnyeimet, és felállok, majd a vállába boxolok, nem erősen de azért határozottan, és felnézek rá.
- Hey, Kido, vigyázz, mit csinálsz a száddal, mert a végén még elnáspángollak. – vigyorgok rá, aztán a hajamba túrok. Rossz szokás, a gubancba megint beleakad a kezem. Türelmetlenül forgatom meg a szemeim. – Na jó, ez így…tarthatatlan állapot. Úgy érzem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy kamionkonvoj, oda-vissza. - rázom meg a fejem, aztán nagyot sóhajtok, és ránézek. - Ha van kedved, várj meg, aztán kitalálok valamit... Vagy tudod mit? Elmehetünk edzeni, vagy lőni egyet, vagy nézhetünk filmet, vagy nem tudom. De…nekem most muszáj meghódítanom a fürdőszobát. Addig érezd otthon magad! – mondom, majd ellépek mellőle. Most valahogy kényszerem támadt, hogy valamelyest rendbe szedjem magam, és…csinálni kéne valamit. Feszkólevezetés? Ha már ő is itt, én is itt, és amúgy is ígéretet tettünk, akkor miért ne? A filmnézés meg mindig jó program, és azt egyedül amúgy is unalmas csinálni. Nem is szoktam, sőt, igazából a filmpremiereket sem tudom. Azért visszapillantok rá. – Ráérsz? – kérdezem, de ez inkább úgy hangzik, mintha azt kérdezném: rámérsz? Aztán eltűnök a fürdőben. Alapos zuhany, hajmosás, hajszárítás, fogmosás, és máris új embernek érzem magam. Aztán felfedezem, hogy nem hoztam magammal ruhát. Kissé feszengve állok meg a fürdőszobaajtó előtt, majd olyan gyorsan száguldok el egy szál törülközőben a hálószobám felé, amennyire csak tudok, leszegett fejjel, pironkodva, főleg, ha Julian valahol a közelben ólálkodik. De néhány perccel később, már felöltözve, egészen emberi formában állok meg a nappaliban, készen arra, hogy ha igent mondott, akkor csináljunk valamit. Mint a barátok. Extrákkal.


Made byRegi


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-03-04, 16:36-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-03-01, 18:22

Regina & Julian


Hát, ahogyan átöleltem, (észrevétlenül?) súroltam személyes terének határait, sőt, ami azt illeti, talán kicsit bele is tolakodtam.
Figyelem szavait, majd a zokogásra leszek figyelmes, s teszik lággyá, az amúgy határozott lányt.
- Nem őrültél meg. – suttogom a hajába, Őszintén és Nyíltan, miközben simul hozzám. Meg kell törnöm őt ahhoz, hogy tényleg vele nézzek szembe és ne az álarccal, amit mutatni akar nekem. Mert az is érdekes, de jelen pillanatban rohadtul idegesítő. Olykor. Emberből vagyunk. Mindenkinek van gyenge pontja. Egy rés a „védelmén”, mely ha megreped, könnyedén átjutnak.. Vagy épp az elmúlt napok vádló bitófája. És ez egy ilyen pillanat. Néha ki kell adnunk magunkból. Az évek termését, mely lehet düh, vagy épp sírás. Regiből szinte minden egyszerre tőrt ki, melyet rám zúdított, de nem ítélkezek. Mert tudom mi történt akkor ott fent és még többet akarok. Amikor végre egy cseppet megnyugszik, kifújja az orrát és megköszöni.
- Ugyan. Nem kell megköszönöd. – simít végig az arcomon,ami jól esik tőle, de kicsit…egy kissé elvörösödöm. Furcsa. Én öleltem, ő vörösödött, ő simogat, hát én vörösödöm. Tudni, látni és érezni akartam őt, hogy jól van-e. Megviselte e? És mennyire? Tudni akartam. Itt lenni mellette és óvni őt. Megóvni attól. Mert nem is tudom. Szeretek vigyázni rá. Mert hiába idősebb és tapasztaltabb, én annál is erősebb vagyok. Megköszöni újra és újra, végül elhúzza a kezét.
- Ugyan! Látni akartalak! Jöttem is. – látom, ahogyan zavarban van, kérdésére felvonom szemöldököm, megint a füléhez hajolok, eltűntetem onnan fürtjeit és a fülébe suttogok. Újfent franciául. Megint. Mert tudom mit vált ki belőle.
- Beaucoup d'idées , mais… - majd elhajolok tőle és lassan felkelek és lepillantok rá.
- Szóval szedd össze magad, mert ha én szedlek össze, hát…. – vigyorodom el és figyelem, azt inkább már nem folytatom, hogy az utóbbival mocskos mód rosszul jár. Hogy lehet ennyire édes?
 


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Szeretés! Note: szív Bocsi a rövidségért, de muszáj volt, mert kellett a francia!!!! XD  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-27, 23:28

Julian

I need you to stand next to me




Nem tudom, miért kezdek bele. Nem értem magam, semmit sem, őt sem. Minden kusza és zavaros, a hangok, a fények, az érzések. Félelem. Sosem féltem igazán semmitől. Minden napom úgy éltem meg, mintha semmi nem számítana. Őrült voltam, és ezt mindenki tudta. Most mégis rettegek attól, hogy egyedül kell maradnom, és elviszi a fényt magával, én pedig újra ott maradok a sötétségben.
A kérdésére nem tudok némasággal felelni. Pedig úgy illene. Hogy azt mondjam, mosolyogva, minden rendben van. Semmi gond, jól vagyok. De hazudnék. Mert még mindig kések állnak ki a falamból, és dobócsillagokon csillan meg a fény, és úgy nézek ki, mint egy elmeháborodott, és nem aludtam az elmúlt napokban megint többet pár óránál. És most kell, hogy adjon választ. Bármilyet, mondja, hogy őrült vagyok, mondja, hogy nem igaz, mondjon bármit, amivel valamiképp visszaránthat a valóságba, és kiderül végre, mi az igazság. Mert ennél a bizonytalanságnál nincs rosszabb.
A kanapéra ülök, érzem magamon a tekintetét, és olyan gyorsan sorolom fel a bennem dúló háborút, mintha betanult szöveget mondanék fel. Mellém ül közben, ami kicsit megint zavarba hoz. Mégis jó érzés közel tudni magamhoz. Erőt ad ahhoz, hogy tőlem igen szokatlan módon megnyíljak. Őszintén kimondjam azt (legalábbis egy részét) ami bennem van. Nem szoktam, de ez egy rendkívüli helyzet egy rendkívüli ember társaságában, így megengedett. Egyszer én is kihúzhatom a karót a sejhajomból, nem?
A mondandóm végén a kérdésem csak erőtlen suttogás. Majdnem sírok, és hajszál választ el attól, hogy megtörténjen, és eltörjön a mécses, megint. De tartom magam, csak kicsit könnybe lábadt szemmel pislogok. Várom, hogy mondjon valamit, Bármi megteszi. Bármilyen választ kész vagyok elfogadni. Megértem azt is, ha elítél. Ha kinevet, kigúnyol, ha mérges lesz rám, hogy miért vagyok ennyire hülye. Hogy igen, hazugság minden képzelgésem, csak az elmém lett egy kicsit dilis, és a hangok a fejemben is csak az őrültségem bizonyítékai. Mindegy már. Csak egyvalami van, amitől újult erővel rettegek, méghozzá attól, hogy ezt a köztünk lévő valamit most leromboltam, és így, totális katasztrófaként, őrültként, már nem akar majd szóba állni velem. Nem tudom, miért olyan fontos ez most, mikor ennyi minden van, mégis kell, hogy itt legyen. Mert vele egészen értékelhetőnek érzem magam. Mert bár néha már tényleg úgy érzem, bekattanok attól, hogy rá gondolok, többször, mint azt illene, mégis szeretek vele lenni. Nem idegesít, nem akarom megütni, sem lelőni, és ez ritkaság számba megy. Mert okos, és kedves, és néha már tényleg elhiszem, hogy valamiért igazán kedvel. Igaz, hogy az esze, és a tudása megijeszt, de sosem nagyképűsködik, legalábbis nem jobban, mint ahogy az egészséges lenne, és bármiről beszélek, odafigyel minden szavamra, és valamiért ő is úgy beszél, hogy nem untat egy percig sem, muszáj rá odafigyelnem. És szeretek rá figyelni. És ezt a dolgot, bármennyire furcsa, nem akarom elveszíteni, bár megmagyarázni nem tudnám, mégis mi lehet ez. de fontos, egyre fontosabb részemmé válik, még akkor is, ha ezt nem ismerem be magamnak. Kicsit rettegve várom a válaszát, és amikor beszélni kezd, némán figyelek. Hallgatom, visszafojtott lélegzettel próbálom vadul verdeső szívemet visszafogni. Félek hallani a választ, mégis érzem, hogy tudnom kell. Hallanom kell, Ő mit gondol. Erről az egészről. Rólam. Nem tudom, érdekli-e egyáltalán, hogy hisz-e nekem. Vajon én hinnék magamnak az ő helyében? Hisz amiket elmondtam, az maga a színtiszta valótlanság, a lehetetlenség. A szavai azonban egyre hevesebbé válnak. Amikor azt mondja, hisz nekem, ráemelem a tekintetem. A vállaimról mintha a Himalája esett volna le, a lelkemről a béklyók csörrenve esnek a padlóra, minden szavával egyre jobban megkönnyebbülök, mégis alig bírom elhinni amit mondd. Csak hálásan, könnyekbe lábadt szemmel nézek rá. A Hősömre. Hát hisz nekem? Tényleg? Van valaki, aki elhiszi azt, amit mondok? Julian pedig a jelek szerint tényleg figyelt rám, mert ő is azt mondja, tudja, hogy nem bántanék ártatlant. Nem értem, mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat részéről, de nem tudok elég hálás lenni érte, azért, hogy most itt van velem. De persze nem bírom tartani magam, a napok óta gyűlő feszültség, és az, hogy saját magamat kergettem szép lassan a tébolyba, megteszi a hatását a hirtelen jött megkönnyebbülésre. Mikor magához húz, vadul, indulatosan, kicsit meglepődök, hogy ilyen is tud lenni, ilyen heves és szenvedélyes, de nem sokáig tudok ezen kattogni. Csak az ölelésébe bújok, és szép lassan átengedem magam a megkönnyebbülést hozó zokogásnak. Karjaimat a nyaka köré fonom, a nyakához fúrom a fejem, és kíméletlenül eláztatom a könnyeimmel.
- Hát hiszel nekem? Te hiszel nekem? Nem őrültem meg??? Tényleg nem? - zokogom, vállaimat a sírás rázza, és ez most kivételesen jó érzés. Nem érdekel most sem a rendfokozat, sem az, hogy engem nem igazán szoktak így látni, és az sem, hogy talán ezek utána  tekintélyem már nem lesz a régi a szemében, talán gyengének, erőtlennek, hisztisnek fog tartani. De most kell ez az ölelés, kell a biztonság érzése, hogy szorosan tartson magánál, hozzá bújjak, és az, hogy megkönnyebbüljek, így, vele, nála keresve vigaszt. Esetlennek, erőtlennek, szánalmasnak érzem magam, de most még ez is jó, valahogy mellette még ez sem olyan borzalmas érzés. Mégsem vagyok bolond. Mégsem őrültem meg. Ez pedig egyszerre aggasztó, és egyszerre csodálatos. Csak hallgatom, ahogy újra elmondja, hogy hisz nekem, hogy ő is tudja, hogy nem hazudok, bár nekem fogalmam sincs, mégis mi történhetett odafent, miképp tudott az elmémbe, a testembe férkőzni az a valami.
Kell jópár perc, mire kicsit megnyugszok. Mire eljutok addig, hogy végre tudjak levegőt venni, hogy végre elengedjem a nyakát, ne remegjek annyira, és kicsit elhúzódva tőle zsepit vegyek, és alaposan kifújjam az orrom. Felnézek rá, könnyáztatta, kipirult arcom, még mindig könnyes szemem elárul, hiába varázsolok mosolyt az arcomra. nem mintha tudnék már bármit is titkolni előle, azok után, hogy percekig csimpaszkodtam a nyakában zokogva, mint egy kismajom. Vajon valaha tudtam előle titkolni bármit is?
- Köszönöm...köszönöm, hogy itt vagy. - sóhajtok egy nagyot, miközben a szemébe nézek, és hálásan emelem fel a kezem, egyik tenyerem az arcára simítom, és megsimogatom az arcát. Nem tudom ezt miért csinálom, csak...most jól esik. A szemeit nézem, nem eresztem a pillantását, és nem tudom, hirtelen megint miért érzem magam úgy, mintha a pillanat megállt volna, és valahol borzongatóan jó érzés, mégis megtöröm. Zavarba jövök, mint mindig, ha a közelben van, és valami olyat teszek, ami tőlem nagyon távol áll. Mi a fenét művel velem már megint? - Köszönöm, hogy hiszel nekem, hogy bízol bennem. Ez...nagyon sokat jelent nekem. Ne haragudj, hogy így rád zúdítottam. - mondom csendesen, aztán kicsit zavartan húzom el a kezem az arcáról. Oké, hát, ezt mi volt? Na jó, talán nem kellett volna.
Zavartan köszörülöm meg a torkom, nagyot nyelek, kiszáradt ajkaimat kissé megnyalom, és és próbálom a hevesen verdeső szívemet kicsit megzabolázni.
- Khm...akkor...most...mi legyen? - kérdezem zavartan, és tanácstalanul pislogok rá, kedvesen, félszegen, bűntudatosan mosolyogva. A kérdés sok mindenre vonatkozhat és sok lehetőséget is nyithat meg, és most a kezébe adom a választási lehetőséget. Remélem nem döntök rosszul.

Made byRegi


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-27, 17:36

Regina & Julian


Pillantásunk találkozik, s kérdésére őszintén érdeklődőbe fordul a zöld szempár csillogása, ahogy a lányra tekintek. Hogy mi van köztünk? Ez… Bonyolult, szövevényes ez és mi sem értjük igazán szerintem. Különben sem tartozik másra. Véleményem szerint a nyugodt terror sokkal rosszabb, mintha az ember lánya ideges, kiabál és csapkod. Valamint sokkal nyomatékosabb, amit az ember higgadtan mond. Számtalanszor kérdeztem magamtól, hogy mi a célom az életben. Mi az, amit el akarok érni. Mi az, amiért élek. Milyen nemes célért, mely lehet csak egy álom marad. Még egy álomnál is lehetetlenebb.
A kérdés tehát marad: ki vagyok én?
Lassacskán csordogált az idő homokja, körülöttünk pedig minden eseménytelenül zajlott. Kérdésemre, hát nem is tudom, mintha kicsit megfagyott volna köztünk a levegő. És ilyenkor jön a szokásos hosszú pillanat, miután a kérdést felteszi az ember, és még nem kap választ. Egy férfi életében ez elég kétségbeesett helyzet. Mi van, ha…? Látom, hogy zavart és fél, őszintén megértem, az lenne gáz, ha nem lenne az.
Tiszta lap... beszél róla úgy, hogy már-már ismét elhiszem. Szeretném, ha így volna, de nem hiszek a csodákban. Hogy mi történt? Rengeteg elméletem van róla, millió és milliárd, de mire elecsetelném, két hét is eltelne, de senki sem fogná fel mindazt, amit elszajkóztam. Mondhatnék bizalomkeltő szavakat, ám felesleges volna megszépíteni, nyugalommal elhessegetni az általa felsorolt tényeket. Minden nagyon új és idegen ahhoz, hogy másképp reagáljon. Egy valamit soha nem akarok újra átélni és az... a hiábavalóság érzése, a csalódásé, s a legkevésbé sem szeretném egyszer azt mondani, hogy megbántam, amiért megismertem Őt.
Szavaim hatalmas bölcsességgel, nyugodtsággal járják be a szobát, hatni akarok rá, higgyen nekem, a szavaimban, mert én valóságos vagyok. Éppen ezért is ülök le mellé, minden idegszálammal őt figyelem és csak figyelem, hallgatom őt. Mert fontos számomra. Minden, amit elmond, igaz. Meg is ütötte és le is lőtt 2 embert. Nem hallucinált egyikünk sem, az orvosokat is csak az átverésért tartják semmi másért. Mert az ott történtek az elejétől a végéig igazak voltak. Mert azok! Önmagában véve a paranoia persze lehet egészségtelen, de a hivatásuk területén szinte foglalkoztatási feltétel, de ha az nem is, akkor a túlélésé mindenképp. Bár viszont ez a megállapítás önmagában sem teljesen helytálló, hiszen igazából közelről sem jutna többre az ember a tippjeivel.
- Nem őrültél meg. Minden, ami akkor ott történt, valóságos volt. Hiszek neked. Minden szavadban. Hiszen nem úgy ismerlek, hogy csak úgy előrántod a fegyvered és heccből lelősz egy két civilt. Ott voltam én is, a többiek is. Azok, akik ezt állították, azok elmehetnek a francba. Az elméleteikkel meg minden mással. – ragadom meg a vállánál fogva végül és magamhoz rántom egy hosszas ölelésre, adja ki magából a sírást, addig sem látja a haragot az arcomon, ami az orvosok iránt érzek most. Hogy lehetnek ennyire vakok? Tudatlan ökrök!! Zavarba ejtő a mostani ölelés. Lehet, le kéne állnom, mert a végén még azt hiszi bárki is, hogy viszonyunk van. HA látná ezt most bárki is. De kinek mi köze? Remélem, a szavaim hoznak némi megnyugvást Reginek, vagy ha azt nem is, legalább ezentúl kevesebbet aggódik amiatt, hogy egy nap szó nélkül eltűnök az életéből. Mert nem tervezem.
- Hiszek neked. Hiszek a szavaidban. Hiszek a szemeimnek. Mert egyikünk sem vak.


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Szeretés! Note: szív  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-24, 21:00

Julian

I need you to stand next to me




Sohasem volt hősöm. Még tízévesen elvették tőlem, addig apámat képeltem mindenek urának. Róla hittem azt, hogy bármire képes lenne értem, hogy soha nem kell félnem, ha ő van nekem. Aztán megölték az édesanyám, és vele együtt őt is, mert hiába volt jelen, hiába működött a teste, a szeme...halott volt. Anyám nélkül, csak egy bukott lélek, elgyötört roncs. Csak létezett. S én hiába kértem tőle vigaszt, védelmet, hiába kértem bármit...Többé nem volt hősöm. A kérések, hogy segítsen rajtam, nekem, hisz nekem éppúgy fájt, süket fülekre találtak. A barátok elfordultak, a tanárok becsukták a szemüket, így megtanultam egyedül megküzdeni mindennel. Már nem volt hősöm. Többé nem volt hitem sem. Megtanultam, hogy hiába vannak mellettünk, közvetlenül is akár emberek, azok átnéznek rajtunk, mint egy gyorsétterem porlepte ablaküvegén, ha nekik így könnyebb. Mindenki önző, mindenki csak azt lát és hall, amit meg akar látni, és amit szívesen hall. Nem veszik észre azt sem, ami az orruk előtt lebeg. Én pedig elfogadtam ezt, megtanultam vele együtt élni.
Haverok? Pasik? Úgy jöttek, mint a hatos villamos. Szép volt, jó volt, felejthető. Egyik sem ért többet, mint amit a pillanatban tudott nyújtani. Érzelem? Ritkán engedtem felszínre, nem is volt értelme, elvakultan koncentráltam arra, hogy rendőr lehessek, hisz nem volt más célom, nem volt más értelme az életemnek. Tizennyolc évesen szerelmes lettem, de mint utóbb kiderült, csak tanulópénz volt. De ez jár az élettel, én sem vagyok szent, nem is vagyok fából. Megtanultam a leckét, és az évek alatt a szívem és a lelkem köré épített védelmi mechanizmus egy katonai kutatóintézetéhez lett hasonlatos. Megvolt mindennek a helye. Mindenre ott volt a kész válasz, és ha valakivel véletlenül többre fordult volna a dolog, olyan szélsebesen vágtam be a lelkem várának az ajtaját, hogy szerencsétlennek arra sem volt ideje, hogy levegőt vegyen. Hagytam-e magam mögött az évek során összetört szíveket? Nem tudom, talán igen. Néha, ha láttam a másik szenvedését, sóvárgását, szinte már elhittem, hogy igaz, és...igen, néha gonosz módon élveztem, hogy fájdalmat okozhatok. Mert ha neki fáj, akkor nem nekem, és ez mindig egyszerűbb. A másikról elhiszem, hogy túlteszi magát a dolgon, hogy majd egy-két-három hét múlva ugyanezt érzi egy másik lány iránt. De én nem engedhettem meg magamnak, hogy hatással legyenek rám. Nem akartam. Most sem akarom. De kezdem azt hinni, hogy bár minden erőmmel tagadom, de valójában már réges-rég elvesztettem ezt a csatát. Talán a háborút is lassan....
Csak állok, próbálom összekaparni a maradék méltóságom, és eltávolodni Juliantől, de valójában nagyon is jól esett az, hogy megölelt. Nem tudom milyen indíttatásból jött ez nála, bár ha jól sejtem, a kinézetem, és a tény, hogy több a fegyver a falakban, az asztalon, mint egy kirakodóvásárban, elég sok aggodalomra adhat okot. Persze, megint gyenge humorral próbálok terelni. Lakásfelújítás. A zsepiket próbálom eltüntetni, mert...nem tudom. Ösztönös dolog azt hiszem. Mert gondoljon őrültnek. Gondoljon dilisnek, rendetlennek, vagy bárminek...de gyengének? Nem. Azt nem akarom, hogy azt gondolja, gyenge vagyok. A bennem élő harcos büszkesége nem engedi. De él bennem még valaki. A NŐ. Aki viszont most, ebben a percben nem akar mást, csak egy kis megértést, csak azt, hogy valaki vigaszt nyújtson neki. Hosszú évek óta először, valaki csak átölelje, és azt mondja, minden rendben lesz.
Felegyenesedek, és zavartan sorolok neki bármit, ami eszembe jut. Kávé? Van itthon, nem gond. Tea? Az is, szeretem a teát, főleg nagy hidegben. Az, hogy nem vagyok ép elméjű, a harmadik variációnál ütközik ki. Gumibogyószörp? Hogy honnan jött? Nem tudom, régen volt egy mese, még gyerekként sokat néztem. De évek óta eszembe se jutott. Megint a terelés...megint, tudat alatt próbálom elvonni a figyelmét arról, hogy milyen állapotban vagyok. Mindig ezt csinálom, megint megpróbálom elzárni magamtól, tagadni azt, hogy nekem is van olyan oldalam, ami nem minden nap látható. Mert ez könnyebb, így nem teszem ki magam annak a veszélynek, hogy gyenge pontot találjanak rajtam.
Julian kedvesen visszautasít, de azért nem hagyja fent az a magas labdát. Tudom, hogy tudja, hogy nincs semmiféle gumibogyószörp a konyhámban. Egy szende félmosolyt küldök felé, tétova pillantást, de valójában jól esik, amit csinál. Édes, hogy próbál jobb kedvre deríteni. Kicsit azt hiszem mindkettőnknek furcsa ez a helyzet. Eddig ha találkoztunk, az vagy fatális véletlen volt, könnyed (vagy nem annyira könnyed) csevej, pár csipkelődő mondat az őrsön a többiek jelenlétében, vagy gyakorlaton. De ez...ez egy merőben más helyzet. Most nincsenek sem zavaró körülmények, sem olyan falak, amiket muszáj magunk körül tudni, hogy megmaradjon a tekintélyünk, a megbecsülésünk, vagy bármi, amit fontosnak vélünk, pedig valójában nem más, mint akadály. Most nem vagyunk egyenruhában. Nincsenek vizslató tekintetű kollégák, sem kitűzött feladatok, sem időrend, semmi ami kötelezne minket bármire is. Most nincs más, csak Ő, és Én. Alig pár méternyire egymástól, távol, mégis azt érzem, elég egyetlen szó, és egyszerűen a lába elé omlok össze, hiába próbálom tartani magam, mert ahogy a szemeibe nézek, mintha a vesémig látna, és valóban, igazán látni is akarna.
Ráemelem a pillantásom, mert...nem tudom szavakkal elmondani, mennyire örülök neki, hogy eljött. Meglepett, igen, ezt nem tagadom. De mintha megérezte volna az éjszakai hívásom, pedig a telefonja egyszer sem jelzett ki, ezt tudom. Csak az enyémben látszik, hogy huszonsokszor van kimenő hívásom az éjszaka folyamán. És mind az ő nevéhez fűződik. Már bánom, hogy nem hívtam, mert most nagyon jó, hogy itt van, annak ellenére, hogy borzasztóan zavarban vagyok, szégyellem magam, és még ezerféle érzés van bennem, amiket eddig még sosem éreztem. Félelem van bennem, zavartság, kétely...nem tudom mit hihetek el, és mit nem. Nem akarom, hogy elmenjen, csak ez kavarog a fejemben, hogy nem akarok most egyedül maradni, és bármennyire bután hangzik, RÁ van szükségem. Nem tudom az okát, ez pedig megrémiszt, de nem tudok küzdeni ellene. Mit tennék, ha most azonnal elindulna kifelé? Semmit, számítok erre is. Csak állnék, és nem tennék semmit. Csak akkor, ha már elment. Akkor zuhannék magamba. Ha marad? Attól félek, akkor is zuhanni fogok. Csak éppenséggel felé...
S mintha a gondolataim közt sétálna, úgy mondja ki a szavakat, amik bennem vannak. Kikerekedik kissé a szemem, majd nagyot nyelek. Legszívesebben odarohannék, és megölelném. Honnan tudja? Honnan tudja mindig, mire van szükségem? Hogy érezhet rá folyton arra, mi van bennem?
- Khm...kösz...én...örülök, hogy itt vagy. - bólintok csendesen,még mindig szorongatva azt a nyomorult szemetest, és persze nem moccanok. Nem, mert az istenért nem ismerném be azt, ami bennem kavarog, és képtelen vagyok engedni a kísértésnek. Csend telepedik közénk, nem kínos, de zavaró. Nem tudok mit mondani, pedig érzem, csak el kéne kezdenem. Csak egy mondat...egyetlen mondat kellene, és a túrán történtekre vonatkozó, lélekölő kérdések hadát úgy zúdítanám rá, mintha dézsából önteném. De csak zavartan topogok, és mikor rádöbbenek, hogy már percek óta ölelgetem a szemetesvödröt, zavartan elindulok kifelé. Épp abban a pillanatban, amikor Julian megszólal. A kérdése egyszerű, bármire ráhúzható. Akarok beszélni róla? A hangja mégis úgy hasít belém, mint az ostor, pedig nincs benne megvetés, sem elutasítás, csak őszinte érdeklődés. Megmerevedek, egy pillanatra megdermedten állok. Tudom, mire vonatkozik a kérdése. És itt a lehetőség, hogy végre...nagyot nyelek, és a szemetest lassan leteszem a földre. Nem viszem ki, mert a levegő megtelik feszültséggel, nehézzé válik a légzés, a létezés. A szívembe ismerős fájdalom hasít, a fejemben a hang újra felnevet, kegyetlenül, kíméletlenül emlékeztetve arra, hogy még itt van, csak figyel. Julianre nézek, mélyet sóhajtok. Nem, nem akarok beszélni róla. De mégis akarok. Ha másnak nem is, valamiért neki el akarom mondani. Hogy miért? Fogalmam sincs, ahogy azt sem tudom az asztal alatt heverő telefonomban miért van annyi megszakított hívás felé, hogy éjjel miért hívtam ezerszer és ezerszer gondolatban, és most miért vágyok mindennél jobban egy ölelésre tőle.
- Julian...mondd... mi történt akkor? - kérdezem halkan, ajkam megremeg, és csak hatalmas erővel tudom visszafojtani a kitörni vágyó sírást. Nem tudom, akarom-e igazán hallani a választ, de még az is jobb, ha végre bizonyságot nyer, hogy tényleg megőrültem, és hallucinálok. Lesütve a szemem a kanapéhoz sétálok, és leülök úgy, hogy ha akar, legyen helye neki is bőven, majd mély levegőt veszek, és egyszerűen csak kieresztem magamból, ami bennem van, gyorsan, gondolkodás nélkül.
- Én nem tudom...nem tudom már mi igaz, és mi nem. Emlékszem...dolgokra, amik nem tudom igazak-e vagy sem. Emlékszem arra, hogy ott voltunk, a túrán, hogy ott volt az a nő, aztán...lőttem. Meglőttem Dylant, és megöltem azt a férfit, megütöttem a lányt, és mindenki mást is meg akartam ölni, illetve nem én, hanem az a valami bennem, de Julian esküszöm, nem én voltam! Én sosem tennék ilyet! Elismerem, tudok néha elvetemült lenni, de...sosem bántanék ártatlant! De akkor megtettem, pedig hiába küzdöttem, nem én irányítottam a testem, és nem fér a fejembe ez hogy történhetett?! Mégsem hisz nekem senki, az orvos azt mondta, csak hallucináltam, hogy megbolondultam, hogy még mindig Bob halála miatt vagyok kibukva. De ha csak hallucináció volt, miért érzem még a vér szagát? Miért hallom annak a lénynek a hangját a fejemben? A fegyverem dörrenését, a sikoltásokat? Miért? -kérdezem remegő hangon. - Julian, mondd, szerinted igazuk van? Szerinted is megőrültem? - kérdezem kétségbeesetten suttogva, könnybe lábadt szemekkel, és várok. Ítéletet. Bírálatot. Megvetést, közönyt, rideg, logikus magyarázatot, nekem már mindegy, csak mondjon valamit.
Csak egyetlen dologtól félek. Hogy ezzel ezt a törékeny valamit, ami köztünk van ebben a pillanatban, elveszítem. Hogy emiatt...a fejemben lakó őrület miatt, elveszítem Őt. A Hősömet.

szív  szív  szív Zene
Made byRegi


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-24, 17:16

Regina & Julian


Még én sem vagyok elég hatalmas, hogy a megtörténteket megmásítsam, semmissé tegyem, meg nem történtté formáljam. Próbáltam megnyugodni, próbáltam felidézni, hogy ez csak az annak a csajnak a hibája, aki abból a valamiből jött elő, de nehéz különbséget tenni „ember és ember” között. Az idő telése már fel sem tűnik szinte, néha egy perc is egy örökké tartó valóságnak látszik, s ahogy telnek a másodpercek, úgy feledkezem bele a világba, már csak Regina van és mi ketten. A legjobb párosítás. Régebben mondogattam, hogy milyen unalmas az életem? Úgy érzem, most megkapom azt, ami már kijárt. Finomabb módot is eltudtam volna képzelni az izgalom felkutatására, de ha nekem ez jut, akkor ezzel kell megtanulni létezni. Jelen esetben viszont nem ez a legnagyobb problémám. Itt vagyok, és ez a lényeg. Reginának szüksége van rám!
A kezei a hátamra siklanak és a fejét a vállamba fúrja. Eredetileg nem így képzeltem el, hogy átölelem, hanem szebb napok mögött, ha túl vagyunk. De most kell neki egy támasz, valaki, aki még ezek után is ott áll mellette. És én itt vagyok és segítek. Mert segíteni akarok
S, mint egy végszóra, elenged és zavarában azt se tudja, mit csináljon. Vagy mit mondjon. A szavai mintha a totális, komplett poklot szabadítanák el bennem játszi könnyedséggel.  A dolgon pedig piszkosul nem segít, hogy veszett módon mellettem akarom tudni. Ez megmosolyogtat. Figyelem minden mozdulatát, ahogy a zsepiket a kukába tuszkolja, rejteni akarja. De…előlem nem rejtheted el a könnyeid. Mutasd meg a gyengébbik feledet. Újabb kérdések, de az utolsó…az egy meséből való nem? Valami medvésből.
- Nem kérek semmit. Köszi. – végül elmosolyodok, de közlök vele egy kérést.
- Bár az utóbbi az érdekesen hangzik. – természetesen csak vicceltem, igaz, bővebb itt létre jöttem, nem csak egy szia mizu percre.  Komolyan, ennek mennyi a valószínűsége? Ennyire nagy mázlim még nekem se lehet. Na azért ezt ilyen lazán nem merném kinyilvánítani. Elfordítottam arcomat, hogy leplezzem a nyilvánvaló zavart, mi hatalmába kerített. Hiábavalónak érzi az egészet, pedig semmi sem hiábavaló ezen a világon, hát nem tudja, mindennek van oka és okozata még ha ő nem is tudja mik azok hinnie kellene ebben. a tény pedig még tovább borzolta az általában nyugodt kedélyemet.
Én nem fogom feladni, őt semmiféleképp sem. Az ajkai, az arca és ahogy a kócos haja arca elé esik... mintha fulladásig csókoltam volna őt, ő pedig követelőzne. Pedig ez még meg sem történt. Igazán szép látvány... Picsába, lélegzetelállító. Neki most mellettem van a helye és nem tűrnék meg semmilyen más opciót. Nincs jogom megítélni tettét, hiszen én pontosan tisztában voltam vele, hogy az a legegyszerűbb és kézenfekvő megoldás, ha mindenki a szemének hisz, s nem tesz fel fölöslegesen ostoba kérdéseket. Nem kell megosztani mindenkivel a tudást, főleg mivel eme tudás alatt gyakorta roppannak össze elmék
Véletlen volna? Nos, ebben a lehetőségben kételkedtem, inkább azt feltételeztem, hogy a csaj nem közönséges halandó, eljátssza azt, hogy az, de ettől még nem lesz egyszerűen az, aminek kiadja magát.
- Bármeddig itt maradok veled, ha ez megnyugtat. – nézek a tekintetébe és válaszokat keresek benne, de aztán egy kérdés tör utat magának.
- Akarsz beszélni róla? - ez a kérdés visszhangot vert elmémben és újra és újra elismétlődött, még így is.. A  saját kérdésem azonban mégis meglepett, kissé talán meg is ijesztett, mert még magamnak sem akartam feltenni ezt a kérdést. Jó kérdésekből sok van a válaszból pedig olyan kevés.


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Szeretés! Note: szív  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-19, 17:50

Julian

I need you to stand next to me


Az ajtót kinyitva hatalmas meglepetésként ér a váratlan látogatóm. Julian olyannak tűnik nekem az ajtóm előtt állva, ártatlanul, bűntudatosan, kíváncsian pislogva, mintha csupán káprázat lenne. Talán az is. Talán már hallucinálok! Egy pillanatig nem merem elhinni azt, amit látok, megdörgölöm a szemem. De mikor újra felé fordítom a vörösen izzó, nyugodtabb pillanataimban vakítókék íriszeimet, még mindig ugyanott áll. Nem mozdul, csak néz rám, a pillantásától meg hirtelen mintha egy kemencébe raktak volna. Akaratlanul kezdem a ruhámat igazgatni, meg a hajam állapotán javítani, mondanom sem kell, sikertelenül. Sebaj, észre sem veszem. Próbálok a tekintetéből olvasni, de egy pillanat alatt feladom. Nem tudok már hinni a saját tulajdon szemeimnek, sem annak, amit látni vélek, így a tény, hogy bármikor máskor, na és gyakorlatilag bárkiben nyitott könyvként olvasok, ez a szuperképességem, most befuccsol. Nem is erőltetem, majd elmondja, hogy miért jött. Örülök-e annak, hogy így megjelent? Mérhetetlenül, de persze, mint mindig, ezt is tagadom. Elfojtom, hogy ahogy a késztetést is, hogy a nyakába vessem magam. Inkább nemes egyszerűséggel behívom, ha már itt van, ne ácsingózzon kint a lépcsőházban. Hagyom, hogy becsukja az ajtót maga után (érezd magad otthon, édes! ) és a nappali felé veszem az irányt. Épp megállok az ajtóban, és megkérdezem Juliant, miért jött el hozzám, mikor is leesik, hogy talán mégis jobb lett volna tábort verni a küszöbön. Borzalom. Az amúgy elég rendezett és szép nappali most olyan, mintha bomba robbant volna be. Halomban állnak a fegyverek az asztalon, a kanapé összetúrva, a homokszínre festett falakból is kések, dobócsillagok merednek ki. Ha valaki laikusként körbenézne most, biztosan azt a konzekvenciát vonná le, hogy extrém a lakberendezési ízlésem, és rendetlen vagyok. De aki egy kicsit is ismer, és ott volt akkor....igen. Valami nincs rendben nálam.
A kérdésemre nem egészen úgy érkezik a válasz, ahogy képzeltem. Azt gondoltam, hogy munkaügyben keres, vagy mert épp kellenék valami fontos dologhoz, ami nem várhat. De Julian szavak helyett csak közelebb lép, és átölel. Először nem értem, mozdulatlanul állok, zavarban vagyok. Engem édesapámon kívül nem szoktak megölelni. Furcsa érzés kavarodik fel bennem, ahogy megérzem a karjait körülöttem. A kezeim tétován siklanak a kabátja alatt a felsőjére, tenyereim a hátára simítom, és engedem, hogy közelebb húzzon. Elbújok ebben az ölelésben, a szívem fájón remeg bele, ajkaim reszketni kezdenek, ahogy a vállába fúrom a fejem. Mélyen beszívom az illatát, hallgatom életerős szívének dübörgését, mély lélegzetét, és lehunyt szemmel szorosan bújok hozzá. Hát tényleg itt van? Tényleg eljött? Értem? Könny szökik a szemembe, de visszatartom a bőgést, és fel sem tűnik, hogy a hang a fejemben most hirtelen elcsitult, félve reszket a tudatom legmélyén, nem merészkedik elő. Megérzem Julian kezét a fejemen, és ahogy a hajamba suttog biztatón, kedvesen, mintha azt akarná mondani, hogy most már nem kell félnem. Mert eljött, és megvéd, bármilyen veszély is leselkedjen rám. "Már itt vagyok..." A hangja, a szavai...talán a túl kevés alvásnak, talán a borzalmas napoknak köszönhető, hogy úgy érzem, annyira akarok hinni neki, mint talán még soha senkinek. Az első ember, aki engem akar védelmezni, és nem fordítva? Létezhet ilyen egyáltalán? Hogy valaki tényleg törődjön velem? Csak Bobnak voltam fontos, de ő más volt, mintha a bátyám vagy inkább az apám lett volna. De ő meghalt, és mióta meghalt, úgy érzem, félig én is meghaltam. Voltam, de csak léteztem, semmi több. Aztán jött Julian, az igéző szemeivel, a lányan duruzsoló hangjával, meg a francia beszéddel, és most... Meghatódva, könnybe lábadt szemekkel húzódok el kissé, és pislantok fel rá, egyenesen azokba a gyönyörű, zöld szemekbe. A levegőben lóg valami megmagyarázhatatlan. Zavarba hoz, így pár pillanat múlva sűrűn pislogni kezdek, és óvatosan elhúzódok tőle. Nem akarom, hogy úgy érezze, ráakaszkodok, vagy kényelmetlen legyen neki a közelségem.
- Öhm...bocs a felfordulásért. Kicsit...- túrok a hajamba, amit azonnal meg is bánok, mert a kezem beleakad egy nagy gubancba, így feladom, hogy fésülködés nélkül tudok bármit is kezdeni vele. - ...kicsit túlzásba vittem a...lakásfelújítást. - mondom, majd előrébb lépek, és a kanapé mellé sétálok. Lehajolok, hogy papírzsepiket belegyűrjem a szemetesbe, mert nem láthatja, hogy mennyit bőgtem, pedig tudom, hogy már rég tudja. Ez pedig egyfelől frusztrál, másfelől valahogy megkönnyebbülés is, ha már egyszer a saját pzsichológusomhoz nem járok, legalább egy ember már tudja, hogy én sem vagyok vasból. A röntgen szerint.
- Kérsz egy kávét? Esetleg teát? Vagy....nem tudom. Gumibogyószörpöt? - hadarom, és mikor leesik miket beszélek, legszívesebben péklapáttal csapnám agyon magam. Hihetetlen ez a srác, egyetlen perc alatt úgy összekutyul, mint egy betonkeverő. De a kezemben szorongatva a szemetesvödröt felegyenesedek, és  ráemelem a tekintetem. Annyi minden van bennem, amit elmondanék neki! Hogy mennyire örülök, hogy itt van, mert így a fejemben mintha egész nagy lenne a nyugalom. Hogy mennyi minden van bennem, azzal a nappal kapcsolatban. Hogy én igenis lelőttem azt az embert, és Dylant, és hogy elmondjam, mit éreztem, és érzek most. Hogy nyugtasson meg, hogy nem fogok megőrülni, nem vagyok most sem őrült! Hogy csak egy kicsit éreztesse még velem, hogy nem vagyok ennyire egyedül! De...képtelen vagyok megszólalni, csak zavartan toporgok, és várom, hogy mondjon valamit. Bármit. Csak...ne menjen el...

Annyira.... szív   Quedate!!!  szív  
Made byRegi


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-19, 16:37

Regina & Julian


Rég volt már. Annyira azért mégsem. Mégis minden olyan gyorsan történt, hogy minden egyes percére emlékszem. Az elmúlt egynéhány nap nagyon lassan telt el. Na jó, fogalmam sincs, mi ütött belém, de minél előbb össze kell szednem magamat, mielőtt még másoknak is feltűnne, hogy a fellegekben járok.  Vissza kell térnem a Föld nevű bolygóra...ha ez még az egyáltalán.  Soha nem éreztem még ilyesmit ezelőtt. Folyton ő járt a fejemben, mintha direkt ezzel akarna az őrületbe kergetni, de valamiért engem csöppet sem zavar, sőt! Bár arra a másikra is folyton folyvást elmélkedek, ki ő és hogyan irányíthatta Regi-t...egyszerűen lehetetlennek tartom. Mégis megtörtént és a részesei voltunk.
Lenne elég erőm és kitartásom ahhoz hogy elkapjam? Egyedül? Lelki szemeim előtt egy nemleges válasz körvonalazódott ki.. Ha ez így folytatódik...Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok keringtek fel-le a fejemben, amikor bekopogtam az ajtón. Vártam és vártam. Kitartó vagyok ez tény. Már jön is. Tudnom kell, hogy jól van. Hogy mi történik vele, ezek után...Az ajtó nyílik. Végre.
- Szia! - Köszöntem rá kedvesen, abban bízva, hogy nem szalad el rémülten, amint meghallja a hangomat.
Örömmel nyugtáztam, amikor feltűnt, hogy esze ágában sincsen távozni. Illetve rám csapni az ajtót. Talán most jött el az ideje annak, hogy mi ketten részletesen átbeszéljük a történteket. A kinézete egy cseppet meglepett.

De tényleg. Még sose láttam ennyire kibukva. Össze nem illő pizsama. Engem nem zavar, hiszen nem azt jöttem leellenőrizni, hogy szabadnapjain mit és hogyan hord. Miatta és csakis miatta jöttem, most semmi sem számít. Egy kicsit szét van esve és csúszva. Belépek és figyelem, ahogy a nappali felé veszi az irányt, majd becsukom magam mögött az ajtót. ( Ha ő már becsukta, még egyszer nem teszem meg XD ) Végül követem őt a zűrzavar paradicsomába...Ezt követően tekintetemet akaratlanul is végigjárattam csodaszép alakján. Mint mindig, hát most is csodásan festett ebben a fura összeállításában, amit viselt. Végül kissé megszeppenve fordul felém. Kérdése eleve furcsa. Hiszen mi másért jöttem volna, mint hogy őt lássam. Jó, az is igaz, hogy hívatlan vendég vagyok és nem is várt...ez a lakásán is látszik. De ez nem zavar. Nem lakásfelmérő vagyok. Közelebb lépek hozzá, ártatlanul és óvón húzom magamhoz, meg kell ölelnem. Muszáj megölelnem.  Bár ezután elmémre tompaság telepszik, hogyan tovább? Amíg megvívom a csatát magammal, az lesz a legegyszerűbb, ha elrejtem a félelmem. Nem akarom, hogy bármiféle aggodalmat érezzen, s én magam sodorjam veszélybe.
Egy pillanatra  igazán, de úgy szívből jövően kényelmetlenül érzem magam. Ölelem őt, mint még soha senkit. Nem érdekel más most, csak ő. Aggódtam miatta. Joggal. Végig simítom kócos hullámait, majd még szorosabban húzom magamhoz. Itt vagyok és megvédem. A fegyverek a falban jeleznek..."kártevői" vannak. A fejében. Mint Dylannél.
- Már itt vagyok... - suttogom a hajába, majd a fegyverekről lepillantok rá.

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Itten van-e... :P Note:      szív   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-18, 16:13

Julian

I need you to stand next to me



A kis acélpenge fémes csikorgással áll bele a falba, immár sokadik alkalommal, ahogy teljes erőmből elhajítom. Kivárom, hogy történjen valami, de hiába céloztam be az ellenséget, semmi nem mozdul. Reszketve fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt.
- Nem őrültem meg...nincs itt semmi...semmi...

A hangom elhaló nyöszörgés csupán, reszketeg, fájó nyüszítés a félelemben. A szívem vadul kalapál, zihálva, pánikolva veszem a levegőt. Égő szemeimmel a sötétségbe bámulok riadtan, s ahogy a kanapémon kuporgok, kezemben megcsillan a hatalmas konyhakés acél pengéjén a hold ezüst fénye. Érzem. Még mindig érzem. Azt a VALAMIT. Bennem van, pedig már tudom, hogy nincs, mégis, olyan erősen érzem a lenyomatát, mintha sziámi ikrek lennénk. Bennem, mégis kívül rajtam, mellettem, mégis felettem. Mintha láthatatlan béklyót akasztott volna a szívemre, mintha lepelbe burkolt volna, mintha még mindig irányítása alá tudna vonni, bármikor, ha épp úgy tartja kedve. Hideg van. Félek. Az őrület, úgy érzem lassan teljesen be fog kebelezni. Démonok lesnek rám mindenhonnan, érzem magamon a pillantásukat. Már nem tudom megkülönböztetni mi a valóság, és mi az, amit csupán a képzeletem kegyetlen játéka miatt érzékelek, csak azt tudom, hogy mit éltem át, és mi van bennem most. Lehunyom a szemem, könnyáztatta arcom duzzadásain folyamként zúdulnak le az áttetsző, sós, kétségbeesést és rettegést hordozó érzelemcseppek. De nem hozzák meg azt, amit az ember várna tőlük. Nem hoznak enyhülést, nem hoznak megkönnyebbülést, csak hűtlenül elhagynak, ők is elhagynak, csak a félelem marad. Lehunyt szemeimen át is tisztán látom a képeket, az emlékeket, amiket átéltem. Elindultunk. Aztán ott volt az a kör. Aztán a nő. És én fegyvert fogtam rá. Emlékszem, ahogy a hideg markolat áthűtötte a kezem. A tömegre. Aztán....
Hallom, ahogy suttogva beszél hozzám, a fülembe, szinte érzem jeges leheletét a bőrömön. Hideg borzongás fut végig rajtam, testemen újra remegés lesz úrrá, kezemben meginog az acél penge.
- Megölöm mind....
Halk nesz csupán szava, mégis oly csontig hatoló, mint a jeges, téli szél, ami átszáguld a hólepte mezőn egy csillagtalan, ködös decemberi éjszakán. A szemem kipattan, idegesen ugrok meg a kanapén, fordulok a hátam mögé, a kést fenyegetve mutatva a láthatatlan ellenség felé, miközben egy másik, kisebb, ám annál veszélyesebb fegyvert kapok fel az asztalról, és hajítom a vaksötétben a hang irányába. Újra csak a fém ütközik a fallal. Még mindig hallom a suttogását, pedig...
- Nem őrültem meg. Nincs itt semmi. - mantrázom reszkető, síró hangon. Győzködöm magam, pedig hallom. Mint akkor, épp úgy suttog nekem. Hív. És utasít. Aztán kinevet. Az agyamba vájja éles karmait, a tudatom falát marcangolja véresre,  újra a bűntudat emésztő lángjainak pusztító nyalábjai közé vet. Még érzem az izmom összjátékát, ahogy leütöttem azt a nőt. Hallom a saját fegyverem halált és fájdalmat hozó durranását. Érzem a levegőben a vér fémes, összehasonlíthatatlan illatát. Érzem az Ő mámorát. Ahogy örömtáncot lejt a bűntudatom, a döbbenetem, a kétségbeesésem, és a kegyetlen, mocskos, rideg játékának eredményei felett. Újra, és újra, és újra, mintha egy véget nem érő mozifilm lenne.
- Nem őrültem meg...
Csak hajtogatom, mantrázom magamnak suttogva, reszkető ajkakkal. Mélyet szippantok a levegőből, orrcimpáim idegesen tágulnak ki. Csak hajtogatom azt, amit annyira el akarok hinni, hogy ez már szinte a tébolyba taszít. Nevetséges. Annyira nem akarom elhinni, amit mondtak nekem, hogy csak képzelődtem, hogy csak kicsit megbolondultam, hogy lassan ebbe fogok beleőrülni. Micsoda gyönyörű abszurd fordulat lenne. Szánalmas vagyok.
A lelkembe újra belemar a fájdalom, a bűntudat, a fejemben újra körberohan a kérdés, mint egy elvadult ménes: MI TÖRTÉNT??? Nem értem. Mi történt ott, akkor? Tényleg megőrültem? Lehetetlen. Hisz láttam! Láttam, ahogy leütöttem azt a nőt. Ahogy golyót repítettem annak a férfinak a torkába. És Dylan...Istenem, meglőttem Dylant! És mindenki mást is megöltem volna. Mert Ő ezt akarta. Ezt suttogta a fejemben. Én pedig hiába küzdöttem, tehetetlen voltam. Aztán egyszerre eltűnt, és jött az a lavina, és mikor elért...elnyelt a sötétség. Amikor a kórházban magamhoz tértem, nem várt más, csak egy zárójelentés agyrázkódásról, váll és bokaficamról, és jópár erősebb zúzódásról, oedémáról, horzsolásról. Nem voltam őrült mészáros, nem öltem embert, sőt, állítólag a fegyverem is érintetlenül hevert a pisztolytáskámban, és bármit láttam is, csak a képzeletem szüleménye volt, sokkhatás, élénk fantázia, semmi más.
Remegő kézzel söprök ki egy hajtincset az arcomból, majd hisztérikusan felnevetek. Nem. Nem vagyok bolond, tudom, mit láttam. Egyetlen fantázia sem lehet ennyire élénk. Egyetlen pillanatnyi képzelgést sem tud az agyam ilyen jól megkomponálni. A fantáziához nem társulhat ennyi érzelem, ennyi szag, hang...nem, lehetetlen! Az a valami BENNEM volt, és irányított!!!
- Miért nem hisz nekem senki? - újabb síró roham tör rám. Lehajtom a fejem, engedelmesen adom át magam a kétségbeesésnek, hagyom, hogy zokogás, tehetetlen keserűség rázza törékeny kis vállaim. Miért nem hiszik el, amit mondok? Miért mondta az orvos, hogy megbolondultam, ha ilyeneket képzelek? Mert azt mondta. Hisz olyan nem létezik, hogy nekiállok lövöldözni, miközben nem akarok lövöldözni! Hogy az, hogy valaki irányítja a testem, az csupán fikció, és nem valóság. Lehetetlen. Miért mondta? Hogy talán rám férne pár nap szabadság? Hogy Bob halála még túl élénken él bennem, és nem bírom egyedül feldolgozni? Ezer és egy megválaszolatlan kérdés kering a fejemben, és mind egyetlen érzésben összpontosul: piszkosul rettegek attól, hogy már tényleg elveszítettem a józan eszem. Hogy mehetnék így dolgozni? Hogy élhetem az életem tovább így, ezzel a tudattal?
Sírva terülök el a kanapén, kezemben még mindig a kést szorongatom, mintha az meg tudna védeni bármitől. Magzatpózban kuporgok,  a könnyeim eláztatják a párnát, reszketek, remegek. Félelem jár át, és folyamatosan hallom azt a hangot, soha nem hallgat, soha nem hátrál meg. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire egyedül, ennyire magányosnak. SOha nem rettegtem még ennyire. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem.
Hirtelen a semmiből ugrik elő egy név.
- Julian. - suttogom a sötétségbe kikerekedett, vérvörös szemekkel a nevét úgy, mintha az egyetlen, tiszta gondolat lenne, ami még ezen a világon tarthat. Mintha csak ő lehetne az, aki megszabadít a démonaimtól. A kést ledobom az asztalra, kezemmel megtörlöm a szemeim, egy zsepit felkapva kifújom az orrom, aztán a telefonom után kapok. Pár pillanatnyi nyomkodással kikeresem a készülékből a számát. Julian azt mondta, bármikor hívhatom, a nap huszonnégy órájában, és azon is túl. Bármikor, ha szükségem van rá. És most van. Most nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Azt sem bánom, ha...tök mindegy, semmit nem bánok, nem érdekel, ha ezután bolondnak is néz, csak jöjjön ide, mert ő okos, és ravasz, és bátor. Nagyon, nagyon bátor, bátrabb, mint én valaha voltam, vagy lehetnék. Mert Ő nem utál, és beszél hozzám, és ha beszél, akkor ugye nem utálhat? Hisz még azt is megígérte, hogy segít....És most azt érzem, rajta kívül senkit nem lennék képes elviselni. A telefonom képernyőjén jól láthatóan virít a száma, a neve, alatta a piros és a zöld gomb. A hüvelykujjammal megérintem a hívás gombot, de aztán, mielőtt még kicsöröghetne, leteszem. Nem hívhatom. Aztán újra megteszem ugyanezt. És még vagy két tucatszor. Hívom, és mielőtt kapcsolhatna a készülék, lerakom. Végül az álom úgy nyom el, hogy a telefonomon még ott virít a lehetőség...csak egy gombnyomásnyira attól, hogy egyszer az életben bevalljam, hogy valami nagyon nincs rendben velem....valakinek, aki fontosabb, mint ahogy azt én őszintén képes lennék elismerni.

A kétségbeesett, fájó rémálomból egy hang ragad ki. Bumm. Bumm. Bumm. Az ajtómon a kopogás olyan erősnek hat a csendben, mintha faltörő kossal vernék a külvilágtól elválasztó deszkát. Úgy megriadok, hogy még aprót sikkantva a kanapéról is lefordulok, hangos puffanással ölelgetve meg a padlót. A telefonom az asztal alá repül, hangosan koppan a földetéréskor.
- Aúúú - nyöszörgöm teljes kábulatban a padlón, és próbálom a sírástól bedagadt szemeimet kinyitni. Fáj. Inkább abbahagyom, és csak hunyorgok. A külvilág csendes zajai eljutnak hozzám. Álmodtam csupán azt , hogy kopogtak? Vagy tényleg kopogtak? Nem, nem, süket nem vagyok, biztos kopogtak, de mielőtt még újra eszébe jutna valakinek dörömbölni, vagy -még rosszabb- megnyomni a csengőt, inkább feltápászkodok, és elgémberedett végtagokkal kivonszolom magam az előszobába. Ki a fene lehet ez ilyenkor? A főnöknek még tegnap szóltam, hogy nem megyek ma be, szó nélkül engedélyezett még egy kis pihenőt. Adam? Adamet épp két napja küldtem el melegebb éghajlatra, ő sosem merészkedne ide amúgy sem napközben. Meg amúgy sem nagyon. Apa? Apa sem, ő most dolgozik. Ki a fene lehet az ilyenkor?
- Megyek már!! - szólok egy kicsit hangosabban, ahogy minden erőmet összeszedve zombi üzemmódban kifelé veszem az irányt. Egy pillantást vetek csupán az előszobatükörre. Szörnyülködve nézek végig magamon. A hajam, mint egy fekete szénaboglya, összevissza áll, madárfészekben ül a fejem tetején. Világoskék szemem egészen démoni, ahogy skarlátvörössé vált a szemfehérjém a sok sírástól, és igencsak be van dagadva. Az orrcimpám kissé vörös a rengeteg orrfújástól, az arcomon még látszanak a zúzódások fekete és mélylila foltjai, némelyik már sárgállni kezdett. Nem nagy mennyiségű, néztem már ki rosszabbul is. Hosszú, szűk, szürke pizsifelsőm, hozzá abszolút nem passzoló, színes kockás pizsinacim pedig egészen idétlen összhatást kölcsönöz így a kinézetemnek.
- Jézusom, mint egy elmeháborodott...- morgom a tükörképemnek, aztán rántok egyet a vállamon. Olyan mindegy, nyilván nem az USA elnöke keres, sem az angol királynő, szóval tök mindegy, hogy nézek ki. Az ajtóhoz megyek, és kitárom, és ha az elém táruló látványra azt mondom, hogy csodálkozó arckifejezést öltök, hát enyhén szólva is nagyon finoman fogalmaztam.
- Julian? - kérdezem kikerekedett szemekkel, és kissé félrebillentve a fejem, egyik kezemmel megdörgölöm a szemem. Nem, biztos, csak hallucinálok! Julian Callaghan itt, nálam? De ahogy újra kinyitom, még mindig ott van. És magas. És édes. És a szeme... Egy pillanat alatt térek magamhoz.
Zavartan pislogok, aztán akaratlanul is igazítom meg magamon a félrecsúszott pizsifelsőt, majd próbálom lelapítani a hajam, mindezt úgy, hogy még csak fel sem fogom, mit művelek.
- Öhm...szia. Hát...ha van kedved...gyere be. - tárom szélesre az ajtót, és hirtelen olyan melegem lesz, mintha lávakőre ültettek volna, érzem, hogy elpirulok. Megköszörülöm a torkom, és elállok az ajtótól, aztán zavartan hátat fordítok, és a nappali felé veszem az irányt.
- Mi járatban errefelé? - kérdezem nagyot nyelve, miközben megtorpanok a nappali bejáratánál. Elborzadva nézek szét, és azt kívánom, hogy most azonnal nyíljon meg a föld alattam. Az utóbbi napok eredményeképp a látvány több, mint kiakasztó. A kanapé melletti szemetesben halomban áll az elfújt papírzsepi, az asztalon ott villog a hatalmas konyhakés, több egyéb, más szúró-vágó fegyverrel. A párnák széttúrva, a takaróm gyűrötten a kanapé egyik sarkában. A falakból néhol kiáll egy-egy dobócsillag, vagy kés, ahogy éjjel a láthatatlan ellenségekre vadásztam velük. Remek. Én egy roncs vagyok, úgy nézek ki, mintha a kutyám rágcsált volna két napig, a nappalimba mintha bomba robbant volna. Persze ez erős túlzás, de az én szememben jelenleg ez felér egy katasztrófával. Csak azt nem tudom, hogy ha más érkezett volna, ezt akkor is így érezném-e...

szív  szív  szív Zene
Made byRegi


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
25
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Regina & Julian   2015-02-17, 16:53

Regina & Julian

Első kaland után pár nappal


Rég nem éreztem magam ilyen nagyon nyugtalanul. A nap már elindult mindenki számára az őrsön, kivéve egy valakinek, már rég itt kellene lennie. De még sehol. Az elmúlt napok történései végett, meg is értem a hölgyet. Elodázó, gyors sóhajjal próbálom elillantani a témát. De nem megy. Meg kell különböztessem a nőt az asszonytól. Azt hiszem, hogy a különbséget már tudom. Csak azt nem mindig, hogy kit pontosan melyik kategóriába kellene besorolnom. Meglehet, hogy hibáztam, és most azt kell megtanulnom ebből az egészből, hogy bármennyire szeretném őt többre tartani, talán mégsem kellene elhamarkodottan ilyen minőségű döntést hoznom.
Nem biztos, hogy hallani akarom. De.... ez nem egy randi, ez nem egy éjszaka, ez... Egy gyermek hazug csábítása.  Persze megfordul a fejemben, hogy én szúrom el. Talán ez az én leckém is...Megfeszült állkapoccsal meredek az úttestre az út hátralévő részén. Tudom, merre lakik. Nem, ebbe még belegondolni sem bírok. És egyébként sem feltételezném, hogy én vagyok az egyetlen, akivel kellemesen tölti el az idejét. Nézzen bárki naivnak, de cseppet sem hiszem, hogy különlegesebb lennék bárkinél. Olaj a tűzre. Furcsa dolog ez a vágy: halálból születik, vagy halálba hajt. Nem tudom, hogy ebben a helyzetben melyik lehet az igaz részemről, részéről, bárki máséról. De azt tudom, hogy valamit itt fogok hagyni magamból, legyen az akárcsak egy hajszál, amit kitép. De az már az övé marad.
Az utca stimmel. A házszám stimmel. Milyen csend honol erre felé.  Összezavar, némileg megijeszt, de nem hagyom, hogy ez kiütközzön rajtam. A dolgok történnek, az apróságok adják magukat...ahogyan a kopogásom is az ajtón....

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music: Note:      szív   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   

Vissza az elejére Go down
 
Regina & Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Lakhelyek :: Otthonok :: Regina Carter lakása-