Regina & Seth

A kocsi hátulja felé indulok, lévén, hogy a pasas kevesebbet beszél, mint egy lepényhal. Csak néz, és néz, mintha nem hinné el, hogy vele ez megtörténhet. Pedig de. Ha az én körzetemben randalírozik, miközben épp szolgálatban vagyok, ráadásul járőrnek kiosztva büntiből, bizony hamar a térdemre fektetem a rosszalkodó fiúkákat. De a dolgom nem tudom elvégezni, ugyanis egyelőre tisztázatlan körülmények között, majdnem megszabadítják a Föld nevű bolygót becses, sziporkázó személyemtől. Először el sem hiszem, hogy ilyen merényletet indíthattak ellenem, és bevallom, legbelül nagyon is tiltakozok az eljárás ellen, bár, csodálkozni nem csodálkozok, mert elég sok embernek vagyok bosszantó kis légypiszok az orrán. De akkor is! Hát ki hallott már olyat, hogy tisztességes, dolgozó, ártatlanul büntetőcédulát írogató cuki rendőrnéninek megpróbálják a csini kis fejecskéjét meglékelni egy golyóval? Felháborító az eljárás, és csak azért nem csattanok fel dacosan toppantva, csípőre tett kézzel, mert épp jobban lefoglal az, hogy valamiképp életben maradjak. Igen, vannak ilyen perverzitásaim, például tök jó cimbik vagyunk az agyammal, nem igazán adnám kölcsön aszfaltszínezéknek, sőt, az utóbbi időben valahogy már egész jó barátságba kezdtem lenni úgy alles zusammen az élettel, és annak minden nyűgjével is. A társam előre bukik, nem tudom meghalt-e, vagy csak elájult, de az biztos, hogy meglőtték. Levágódok a terepjáró oldalához, és mikor a pasi is megteszi, feszülten nyúlok a fegyveremért. De mire észbe kapok, a férfi kezében ott csillog a saját fegyvere, és aztán némi matatás utána  kocsija hátsó ülésén a kezembe nyom egy HK MP5-öt. Ismerem a fegyvert, nagyon jó gépszerkezet, kemény tartás kell hozzá, de közepes távra is nagyon hatékony. Először csak meredek a felém tartott HK-ra, és nem akarom elvenni. AZ első amit megtanultam, hogy soha ne nyúljak olyan dologhoz, ami nem az enyém, és ez egy lövöldözés közepén még inkább igaz. De azt elismerem, hogy ha úgy alakul, valóban hatékonyabb tudok lenni ezzel, mint a szolgálati Glock-kal, így elveszem, majd értő módon kibiztosítom.
Azért nem hagy nyugodni a kérdés, hogy melyikünkre pályázik a még mindig vadul lövöldöző ellenség. Rá, vagy rám? Kicsit feszengve kérdezem meg hát, hogy mégis ki és mit és miért és amúgyis meg egyáltalán. A pasi válaszára és dühös pillantására az arcomon azonban jól láthatóan igen nagy mértékű gyilkolászni vágyás suhan át, ajkam megfeszül, halántékomon ér kezd el pattogni az idegtől. Jeges kék tekintetem az övébe fúrom, és állom a pillantását.
- Most nyomtál a kezembe egy MP5-öt, épp szét akarják lőni a búrámat, te meg azt hiszed az önéletrajzod érdekel? Hát tudod mit, lebuktam... leendő férjem, hites uram nevét most nyomban szeretném megtudni, természetesen a paramétereivel és a teljesítőképességével együtt, nehogy a nászi ágyon döbbenjek rá a végzetes hibára, hogy csődör helyett csak egy kehes ló jutott. - mordulok rá, és megforgatom a szemem. Úgy látszik a terápia hatásos, mert bár nem egészen barátságos stílusban, de megkapom a választ. Wheeler.
- Regina Carter hadnagy,  SLC PD - hez tartozom. - mutatkozok be én is, bár nem tudom, minek. Sosem szoktam a rendfokozatommal dobálózni, sőt, ha nem lenne kötelező feljebb lépni, legszívesebben még mindig egyszerű járőr lennék, de...az évekkel, a plusz képzésekkel, a diplomával, a kitüntetésekkel ez is jár. Egy fokkal nyugodtabbá válok azért, hisz ha már valamiféle félbizalomakármit szavaztam meg neki, akkor a minimum, hogy legalább félig elhiszem azt. amit mond. A fegyverekkel igen jó az ízlése, szóval vagy baromi jó kókler, vagy valóban van némi köze a hadsereghez. Viszont a jelek szerint ő sem érti mi folyik itt. Kérdőn pillantok rá, miután leadták a két irányból történő lövést. Mélyeket lélegzek, próbálok higgadt és nyugodt maradni, de idegesen pislantok a társam felé, majd újra a sötétséget kémlelem.
- Többen vannak. Egymásra lőnek, és csak közéjük keveredtünk, vagy célzottan minket akarnak két irányból kicsinálni? Valahogy meg kéne határoznunk a pozíciójukat, és..hatástalanítani őket. Valahogy mögéjük tudunk talán lopakodni. Vélemény? - lesek ki az autó mögül újra, majd a katonára nézek. Nem tudom mi lesz itt még, de nem várom meg tétlenül, amíg szét lövik a fejem, a segítség meg fogalmam sincs mennyire van még tőlünk. Valamit lépnünk kell, a társam is meg kéne néznem... Aztán...nem tudom. Ha jó fiú lesz, lehet, hogy elengedem szó nélkül, ha ezt megúszom. Ha lelőnek...na, az meg csak nekem lesz kellemetlen.

A pasas nem túl közlékeny, és láthatóan semmi nincs rá hatással. Bosszant. Mondjuk még mindig jobb, hogy inkább hallgat, mintha elővenné a csekkfüzetét, mert arra rohadtul be tudok gőzölni, és akkor igencsak csúnya világot tudok rendezni. Nem szeretem, ha szabályt szegnek az emberek, mert ezek nem az életük megnehezítésére vannak(legtöbb esetben)hanem épp a védelmükre. Most lássuk be, igen zavaros világban élnénk, ha mindenki mehetne a saját feje után, nem? De! Na, hát akkor ezen nincs is mit pacigolni, ellenben a nem szeretem szabályszegőknél annál jobban megvetem azokat, akik tettük következményei elől pár vaskos bankóval próbálnak kihátrálni. Nem, azokat olyan mélységes utálattal és undorral tudom kezelni, hogy az már szinte emberfeletti. Hülyeséget csináltál? Oké, megesik, akarva vagy akaratlan, figyelmetlenségből, vagy csak mert azt hitted, épp megúszhatod. De ha már egyszer az Égi Istenségek úgy döntöttek, hogy bizony pellengérre állítanak, ilyen vagy olyan formában, hát viseld a büntetésed emelt fővel, gerincesen.
Elkérem az iratait, és a kocsi hátulja felé indulok, hogy bekukkantsak a csomagtartóba. Nem mindig szoktam, random döntés, vagy természetesen sunyiságra utaló magatartás esetén szoktam ilyen mélyen belemenni az ellenőrzésbe. De nem jutok el a kocsi végéig, ugyanis a semmiből egy lövedék süvít el a fejem mellett, egyenesen a kollégámba fúródik, aki ernyedten bukik előre. Nem tudom, csak elájult-e, vagy meg is halt, és időm sincs arra, hogy ezzel foglalkozzak. Levágódok a terepjáró mellé, és beszólok a diszpécsernek, hogy bajban vagyunk. Kétségbeesetten száguldanak a gondolataim, s azonnal előlép belőlem a rendőr. Védeni a civilt. Tekintetemmel keresem a gyorshajtót, aki szokatlan higgadtsággal huppan mellém. Már a fegyveremen a kezem, mikor észreveszem, hogy már előttem jár, és a kezében megcsillan a saját fegyvere. Döbbenten nézek rá, és felkészülök arra, hogy itt helyben fog lepuffantani. Ugyan van pár ellenségem, de azért így belegondolva, sosem hittem, hogy így fog érni a vég. Azt hittem összevernek egy sikátorban, rám törik a lakásom ajtaját, vagy felrobbantanak a kocsimmal együtt, de hogy így, egy egész klafa kis lövöldözést rendezzenek a tiszteletemre....Ha nem lennék totálisan besz.rva, egészen meg lennék hatódva. De a csávó mégsem lő, én meg csak nézek rá, mikor hirtelen nyitja az ajtót, és aztán a kezembe nyom egy HK MP5-öt. A szemeim akkora méretűvé válnak, mint egy csészealj. Aha. Egy pillanatig hezitálok, hogy elvegyem-e, hisz nekem is van szolgálati fegyverem. A józan eszem azt súgja, ne tegyem, ne is érjek hozzá, csak nyomjam a földre a csávót, és azonnal bilincseljem meg. Hisz ki tudja, mit tettek azzal a fegyverrel már eddig? Talán egy egész evolúciós ágat kiírottak vele, én meg úgy adom rá a DNS-em, mintha fizetnének érte? Az már tuti, hogy valami nem stimmel vele, mert az ember nem igazán szokott csak úgy előrángatni a hátsó ülésről egy ilyen fegyvert. Sőt, általában semmilyen fegyvert nem szoktak ott tartani, sem a kabátjuk alatt. Az ő fegyvere sem épp szokványos szolgálati fegyver, ez alapján pedig igen hamar leesik a tantusz, hogy a magabiztos, higgadt férfi valószínűleg vagy kormányügynök, bármilyen minősítésű, vagy pedig épp az ellenség oldalán áll. Az első verzió pedig inkább tűnik helytállónak, mint az utóbbi,  tekintve, hogy nem golyót ereszt a cuki kis buksimba, hanem épp egy nagyobb horderejű fegyvert ad nekem. Azt hiszem igencsak kevés százalékban valószínűsíthető, hogy ez alapján épp ellenem törne. Nincs választásom, muszáj valamiféle félbizalmat megszavaznom neki, mert egyszerre csak egy ellenséggel tudok harcolni, márpedig az, aki épp mezőn legelésző őzikének néz, az igencsak veszélyesebbnek tűnik. Fogalmam sincs, ki lő ránk, és miért? Nem tudom megállapítani, hogy engem akarnak kicsinálni, vagy a feltehetően nem épp patyolat előéletű ipsét? Megragadom a fegyvert, épp akkor, amikor egy újabb lövedék fúródik a járőrkocsi egyik kerekébe. Ijedten rezdülök össze, de a fegyvert tökéletes pontossággal állítom be, ellenőrzöm villámsebesen, és felkészülök arra, hogy ha kell, használatba is vegyem.
- Mi a franc folyik itt? Magát akarják, vagy engem? Ki a fene maga?- kérdezem feszült, elfojtott hangon a férfitól, és kihasználva a pillanatnyi csendet, ráemelem kék íriszeim. Szigorúan nézek rá, de egyben látható rajtam némi rettegés is. Nem félek a haláltól, eddig nem féltem, de...most valahogy nincs kedvem meghalni. Még nem is vacsoráztam, és még nem jártam Nickelback vagy Sixx a.m. koncerten sem, és még nem masszírozták meg sosem a hátam, nem voltam New Yorkban a Szabadságszobornál, sem egyetlen trópusi szigeten sem, nem tanultam meg franciául, nem láttam az Eiffel-tornyot, és nem fotózkodtam vicces kalapokban, és végre azt hiszem van valaki, akit kedvelek, de úgy TÉNYLEG kedvelek...szóval, nem, ma épp nem aktuális az, hogy kinyírjanak. Kérdőn pillantok a férfira,  és míg a válaszára várok, amit lehet, hogy sosem kapok meg, elkapom róla a tekintetem, majd óvatosan felemelkedek, és kilesek a kicsi mögül. Az utca csendes, néma, és ez ijesztően hat. Nem tudom, mire számítsak. Ennyi volt? Feladták? Vagy esélytelen, csak kivárják a következő pillanatot? A kollégám, vajon jól van? Miért nem jönnek már a kollégáim, hogy segítsenek? És tényleg. Ki ez a pasas???
Óvatosan, lassan simulok vissza a terepjáróhoz, és lehunyom a szemem. Próbálom összeszedni minden tudásom, amit Bob valaha tanított. Nem, bármennyire hajt a vágy, hogy kirohanjak és eszeveszett lövöldözésbe kezdjek, nem tehetem. Így hát csak várom, hogy kiderüljön a következő lépés, és nem lepne meg, ha épp az újdonsült cimborám lenne az, aki megmutatja.

Épp a aját naivságáról próbálom meggyőzni erősen beteg kollégámat, mert láthatóan igencsak nagy tévedésben van a fegyverek terén, mikor a sebességmérőnk fogást jelez. Már kezdek megörülni, hogy végre valamit csinálhatok is, de a gyorshajtó másként cselekszik, mint amire én számítottam. A kis hamis ugyanis nem elég, hogy olyan gyorsan hajt, hogy szinte felhajlik utána az aszfalt, de ráadásként még a piros lámpán is lassítás nélkül hajt át. Erre pedig már végképp nem tudom azt mondani, hogy minden rendben, menjen csak. A társam bejelenti az őrsön az intézkedést, én pedig elindítva a járőrkocsit, utána is eredek. Először azt hiszem, elvétettem, és eltűnt, de aztán észreveszem a parkoló batár fekete terepjárót az egyik kis, szűk mellékutcában. Behajtok, és leparkolok mögötte, majd hálás kollégámtól, amiért hagyom csak úgy vegetálni az anyósülésen, kiszállok, és lassan megközelítem a járművet. Ahogy sejtettem, már nincs benne senki. Körbepillantok, egy bőrdzsekis fickót látok távolodni. Sajnos nem szúrhatom ki az amúgy szemet gyönyörködtető szépség kerekeit, csak úgy, mert miért ne, és a szélvédőkét sem verhetem be, hogy a gazdája biztos előbújjon, de reménykedem benne, hogy még a környéken van, így jó hangosan, mintha csak a társamnak beszélnék, elmondom, hogy el fogom szállíttatni a kocsit. Az intézkedés pedig nem is lehetne tökéletesebb, ugyanis az autó épp tilosban parkol. Ejnye-bejnye, rossz kis kocsi, hát nem szóltál a gazdinak, hogy ha sokat kekeckedik a rend éber őreivel, bizony megütheti a bokáját?
A feltételezésem, hogy még a közelben van, be is igazolódik. Mikor meghallom a férfi hangját, megfordulok, jeges kék szemeimet végigfuttatom rajta.
- Szép estét, Uram, Önnek is.   - köszöntöm, nem leplezve, hogy ha már ő a hunyó, legalább indíthatna valami pozitív dologgal is, ahelyett, hogy az egóját pumpálja. Lassan a hátam mögé nyúlok, és előveszem a büntetőcetliket tartalmazó kis noteszt, és annak szentelem a figyelmem. Már éppen jegyzetelni kezdenék, mikor megszólal, így a tevékenységben megállok. Újra a szemébe mélyesztem kékségeim, majd nagyot sóhajtok. Na, ez egyre rosszabb lesz. Ha előveszi a tárcáját is, hogy megvesztegetni próbáljon, már biztos nem leszek ennyire elnéző.
- Igen, jelentősen túl lépte a sebességhatárt.   - bólintok, majd mélyet sóhajtok, mint aki valóban, őszintén sajnálja, ami történni fog. Mert bennem csak úgy buzog a jóindulat minden szabályszegő felé. - Talán ezt még el is intézhetném egy figyelmeztetéssel, de...ccöcöcö...az, hogy mindemellett lassítás nélkül hajtott át a piroson, ráadásul most is a tilosban parkol, háááát.... - csóválom meg a fejem, majd felhúzom a vállaim. - Milyen világot élnénk, ha ezt csak úgy egy ejnyebejnyével elintéznénk? Ugye? Ezt Ön is beláthatja, a kezem meg van kötve. Na, ennek örömére, jogosítványt, forgalmit, biztosítási papírokat kérnék, aztán gyorsan pattintsa ki a csomagtartóját, hadd kukkantsak bele, rendben van-e az izzókészlete, meg az elsősegélydoboza.   - mondom ajkaimon kedves, bájos, mégis rideg mosollyal, és már indulok is hogy a kocsi mögé sétáljak, de ekkor, mint valami mennydörgés, úgy hasít a levegőbe egy lövés. A távolból jön, és centikre megy el a fejemtől. egyenesen a rendőrautóban ülő kollégámba fúródva. Úgy meglepődök, hogy eszmélni sincs időm, csak összegörnyedek, mint egy barom, aki először hall fegyverdörrenést, és azt sem tudja, mit kéne tennie. Emlékeim közé azonnal Bob képe kúszik, és ahogy utoljára láttam életben, a karomban, mellkasából ömlő vérével. Aztán megfordulok, alig egy másodpercre rá, mert tudom, most nincs idő elmélkedni, a civil élete a fontos, így levágódva a fekete terepjáró oldalához, miközben a vállamon lévő rádión keresztül beszólok a diszpécsernek, hogy bajban vagyunk, tekintetemmel kutatom a gyorshajtót, hogy valamiképp magam mellé hívjam. Nem szeretnék két hullát is magam mellé, és csak reménykedem, hogy az ideiglenes társam nem halt még meg, a sérülése nem súlyos vagy életveszélyes. A terepjáró pedig talán némi fedezéket nyújthat. Ki a fene lövöldözhet ránk?

Megint egy unalmas este. Szabadnapos lennék, de valami hülye járvány van a városban, a fél őrs kiesett az állományból. Én már a harmadik éjszakás műszakomat húzom le, ami tulajdonképpen szabálytalan, de ugye a szükségállapot....Az ideiglenes társam, pedig szintén a végét járja. Nem is nagyon csinálunk semmit, egy órán át igazoltattam, de semmi. Minden nyugodt, minden csendes. A rádió kattog, így este 11 felé nem nagyon van mozgás. Autók haladnak néha el, a sebességmérő a határértéken belüli értékeket mutat, mindenki rendes, csendes, ahogy azt illik.
- Ugyan már, Bailey, ez marhaság. Fizikai képtelenség, hogy Collins egy 36-os Glock-kal eltalált egy érmét 150m távolságból. Egyszerűen lehetetlen! - rázom meg a fejem, és átnyújtok neki egy újabb adag papírzsepit. Már vagy két csomagnyit elhasznált, az orra olyan vörös, mint a piros lámpa. Zöld szeme láztól csillog, látszik, mennyire szarul van, az amúgy jó kötésű, magas rendőrtárs.
- Esküszöb...így bondta...- mondja meggyőződéssel, majd újabb zsepibe fújja az orrát. Ha ezek után nem kap el engem is valami nyavalya....
- Na persze. Te, áruld már el, VALAHA lőttél már Glock-kal, zsenikém?  Fiocchi 230 grain FMJ-lőszerrel gyakoroltam alig két hete, egy G 36-ossal, és barátom, 25 méterről 8 centis szórása volt! Ne magyarázd már meg nekem, hogy ha 25 méter távolságból ÉN ekkora távolságban szórom szét a lövedéket, akkor Collins 150m-re telibe talált egy egypennys érmét! Még ha egy Zorakit mondott volna....- csóválom meg a fejem. Látom, hogy próbálja járatni a fogaskerekeit, és válaszolna is, de ekkor egy csippanás, és egy szám a sebességmérőn...ejjejjjej...egy gyorshajtó. Sebaj, a lámpa úgyis piros, majd elé megyek, és kiszedem. A kocsikulcs után nyúlok, és...
- A szentségit! - morranok fel, mikor a gép által bemért gyorshajtó egy laza mozdulattal áthajt a piros lámpán.
- Beszólok. - nyúl Bailey a rádió után, s mikor én már kifelé hajtok nagy sebességgel, felvillantva a villogót és bekapcsolva a szirénát, már hallom, ahogy a diszpécsert tájékoztatja a látottakról, és hogy elindultunk intézkedni.
A kocsi sebesen halad ahogy a gázpedált tövig nyomom, de az autó...mintha a föld nyelte volna el. Majd elhaladva az egyik utca mellett, észreveszem a batár nagy terepjárót. Satufék, szerencsére nincs mögöttem senki, és már tolatok is vissza, hogy a parkoló autó mögé álljak.
- Maradj, én utánanézek. - intem le Bailey-t, aki hálásan pislog rám.
Kiszállok az autóból, és a terepjáró felé indulok, de ahogy odaérek, már látom, hogy nincs mellette senki. Csupán egy bőrdzsekis fickót látok távolodni, senki mást. Mindegy, egy gyorshajtás és egy piroslámpás átkelés miatt nem kezdhetek üldözőhadjáratba, de a tény, hogy épp a megállni ás várakozni tilos tábla előtt parkolt le...
- Bailey, ezt a szépséget most elszállíttatjuk innen, jó? Mindjárt szólok is a fiúknak, hogy hozzák a trailert, díjazni fogják! - mondom jó hangosan, hogy ha a kocsi gazdája a környéken van, lehetőleg meghallja, és előmerészkedjen.