Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Regina & Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-13, 17:56

Regina & Julian


Regina bevallja, hogy kegyetlen kiképző tiszt. Rendben. Voltam már zárt "skatulyában"is, csak nem lesz annyira vészes. Csak nem fog seggbe lőni... Annyi mindent akarok neki mondani erről, de nem marad más, mint a hosszú, súlyos hallgatás, amibe belehal minden szó. Szeretném, ha könnyebb lenne, de még sokáig nem lesz, tudom és ebbe azt hiszem, sikerült beletörődnöm. Késő már megijedni, ugye? Késő attól félni, hogy az érzelmi középpont nincs tőlem mérföldekre, nem választanak el tőle országok, nem csak egy vágyálom, hanem itt van, velem, és talán... talán megélhetném vele mindazt, amit talán nem lehet. Könnyen megkedvelek másokat, elég pár jó tulajdonság, némi őrültség, vagy épp suta elesettség, bájos kedvesség. Mintha mindig életemnek azt a pár évét akarnám pótolni, megmásítani, amiben egyedül voltam. Hiszen annyival jobb másokkal együtt, többekkel, olyanokkal, akikre reggel, félálomban is mosolyogva köszönök, mert örülök annak, hogy van, létezik. Őt pedig kifejezetten csípem.
A szomorkodás luxus és mindennek ára van. Szóval igyekszünk elnyomni ezt az érzést. Tudom, hogy nem az a típus, aki szívesen kiöntené a lelkét, főleg nem a munkahelyén, ahol mindannyiunknak van egy fajta hírnévnevünk és tekintélyünk, amire vigyázni kell, de mindig is kíváncsi természet voltam. Ha megérzem, hogy valahol valamit ki lehet deríteni, akkor azt ki is fogom. Bátorság? Olyan emberek használják ezt a szót saját magunk jellemzésére, akik nem is értik a jelentését. Kiállni az igazad mellett, az bátorság.  Hiába a poharam mozgatása, el nem szakítja tekintetét sajátométól. Figyel és nem is kicsit. Bámulatos. Elhadarok neki egy kis elméletet...A lány végighallgatja a  monológom, s rajta a ritkán látható arckifejezésként főleg a kíváncsiságot jellemezném, ugyanis az alapkoncepció igencsak gazdag palettán és mélységben változik. Visszavág. Végigfutott rajtam a hideg, szám elnyílt, valamit mondani akartam, de fogalmam sem volt, hogy mit. Minden esetleges, esetlen szó a torkomra forrt, ahogy a tekintetem az egyik szempárból a másikra siklott. Mintha több emeletet zuhantam volna úgy, hogy tudtam, nem kéne, hiszen ki sem ugrottam, akkor miért kell zuhannom?
Igazából nem is számítottam másra. Egy széles vigyor került arcomra, majd bólintottam.
- Még szép, hogy hiszek az ilyesmikben. Léteznek a világegyetemben más más létformák...meg lehet itt is bujkálnak... - nem tanultam, egyszer olvastam még régebben apu tanulmányait és fejben ragadtak...minden...és ez...állat és egyben zavaró.
Én meg már eleve késésben vagyok melóhelyen, de hát ez van. Egy kis lecseszés még nem a világ vége, nem ettől dől össze a világ..Főleg nem a Főnök világa. Ő is szokott késni, hát én most miért ne? Alapos indokom van rá...főleg ilyen kellemes társaságban....

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note:      szív  Köszönöm a játékot. szív   Folytatása következik!  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-02-05, 10:58



Julian & Regina
If you are not plagued by guilt further, there will be no need to forgive...

   Nem nehéz engem rávenni semmiféle olyan dologra, amiben a segítségem kérik. Nagy a szám, és néha hülyeségeket beszélek, mert az én világom más, mint az átlag embereké, a gondolkodásmódom igen sajátságos. De a jó szándék általában ott van a cselekedeteim mögött. Ha azt látod, hogy épp összeverek valakit, mielőtt elítélnél, kérdezd meg: lehet, hogy az a pasas vasalózsinórral verte meg a gyerekeit? Ha azt látod, hogy gond nélkül eresztek golyót valakinek a lábába, tedd fel magadban a kérdést: lehetséges, hogy azért vagyok vele ilyen kegyetlen, mert előtte olyat tett, amivel kivívta a haragomat? Igen, forró fejű vagyok. Igen, elismerem, sokszor meggondolatlanul cselekszem, de mindig oka van annak, ha durva vagyok. S ha bárki a segítségem kéri, ha van lehetőségem és kapacitásom, nálam természetes, hogy igent mondok. Főleg, ha olyan kéri, akit még azt hiszem kedvelek is. Pedig ez nagy szó, általában mellettem nem sok ember marad meg, hála bűbájos, és simulékony természetemnek, és annak, hogy kerülöm a bajt. Ja, bocsi, ez valaki más jellemzése.
Mikor azt mondja, neki bármikor jó a gyakorlás lövészetből, hisz talán az elkövetkezendő két hetet is az őrsön tölti, kicsit bűnbánóan húzom el a számat. Hallottam, hogy mennyire kiakadt Dylan, pedig nem is ő volt a hibás a történtek miatt, hanem én. De mindegy, a múlton változtatni már nem tudunk.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. Szerintem egy-két napon belül mehetünk is. De előre felkészítelek, kegyetlen kiképzőtiszt vagyok. Lehet, hogy ostort is viszek! - gondolkozok el játékosan a plafonra emelve a tekintetem, aztán persze elnevetem magam, nem gondoltam komolyan, és fejben lejegyzem: Julian - lövészet - gyakorlás. De én is kérek ám a segítségért cserébe valamit. Bizony, nem szabadul tőlem ilyen könnyen. Ha már jó testi kényszerből, rávetem magam, mint éhes maci a mézesbödönre. Megkérem, hogy korrepetáljon abban, amiben nem vagyok ugyan egy elveszett bárányka, simán beverem bárki képét, de számomra mégsem elég. Még többet kell fejlődnöm, mert kicsi vagyok, és vékony, ráadásul nő, és minden önbizalmam vagy épp őrültségem ellenére nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy bizony némelyik utcai gengszter szíves örömest eresztene golyót a csinos kis pofimba, vagy épp verné a felismerhetetlenségig össze a képem. Miért? Mert kivívtam magamnak. Amennyire tisztelnek, mert mindig betartom az ígéreteim, épp annyira félnek is tőlem, hisz tudják, tőlem sosem tudhatják, mire számítsanak, elég egyetlen meggondolatlan lépés, és olyanná válok, mint egy felpiszkált, doppingolt harci pitbull. Julian pedig lelkesnek látszik, és örülök, hogy azt látom, nem vagyok a terhére. Nehezen kérek segítséget, szóval tulajdonképpen akár megtisztelve is érezheti magát, hogy épp én kérem a segítségét. De ezt nem kötöm az orrára. Feleslegesen nem jártatom a szám, és ez itt és most nem is lényeges.
Tovább beszélgetve jutunk egy olyan pontig, ami kicsit érzékenyen érint, de túllendülök rajta. Mert muszáj. De Julian észreveszi a hangulatváltozásom, és azt hiszi, megbántott. Biztosítani próbálom róla, hogy szó sincs ilyesmiről. Ez olyan...nem is tudom. Az emberrel néha van ilyen. Meghall egy dalt, ami emléket idéz fel benne, és máris megváltozik a hangulata, mert a régi szerelmére emlékezteti, vagy az édesanyjára, vagy bárkire. Tök mindegy. Aztán mond valamit, amit már végképp nem tudok hová rakni. Megszokta? Oké, remek, szuper, én is megszoktam, hogy a szomszédom macskája hajnali egykor áll neki vernyogni az ablakom alatt, vagy azt, hogy Akita minden reggel, ha sétálni viszem, ugyanazt a fát pisili le. Nem tartom magam buta embernek, de ezt most akkor sem értem. Rá is kérdezek, hogy mégis mi a frászkarikáról beszél, mert biz'isten nem értem. Immunis rá. Most azt várja, hogy valami gorombaságot vágok a fejéhez? Kicsit közelebb is hajolok, és az asztalra támaszkodva figyelek. Amikor azt mondja, figyeljek, bólintok. Hát figyelek én, minden figyelmem, az agysejtjeim minden koncentrációja az övé, és csak az övé, és ez, ha felismerném, hogy tényleg megszűnik a külvilág, akár zavarba is hozhatna. De amíg nem kezd franciául beszélni, addig nem, nem jövök zavarba.
Kíváncsian figyelem, ahogy mozdul. A poharát emeli fel, de a tekintetem nem szakítom el az övétől. Olyan mélyen nézek a zöld íriszekbe, mintha a veséjéig akarnék látni. Látom, a látómezőmben benne van a pohár, tudom, mit csinál vele, de engem jobban érdekel az, amit mond. Amit a szavai mögött a szeme mesél. Húrelmélet? Most komolyan a testi kényszerből át fogunk térni a részecskefizikára? Kíváncsian pislogok, és értelmezem minden szavát. Mikor befejezi, egy pillanatra összehúzott szemekkel nézek rá. Mi ez? Terelés? Miért épp ezzel állt elő? Mi köze a húrelméletnek ahhoz, hogy ő valamiféle választ várt tőlem az imént, mert ő már immunis. Még mindig nem kaptam választ, mire immunis? Vagy ezzel csak elő akart készíteni valamit?
- Hmm...érdekes. Szóval azt mondod, hogy az öt jelenleg létező húrelmélet, ami csupán a matematika lemaradása miatt nem válhatott még teljessé, tulajdonképp csak a jéghegy csúcsa? Hogy a feltételezések, miszerint léteznek a miénkhez hasonló, de mégis vagy időben, vagy térben, vagy elrendezésben más dimenziók, az valóságos? Hogy időről-időre ezek a húrok, rezgésükből adódóan érintkeznek, és ekkor bizonyos ideig, a mi világunk, és a másik dimenzió összekapcsolódik? - kérdezem, majd kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Egyrészről, érdekel, mire akarhatott kilyukadni? Ja, hogy ismerem a húrelméletet? Bocs. Vannak unalmas szolgálatok, meg éjszakás műszakok. A bulvárlapokat meg utálom. Másrészről...a francba is, hát még kölyökkutya, mégis hogy a fenében lehet ennyi tudás abban a szexi kis fejében? Mert kétségtelen...ez a srác, bizony, a maga érdekes, cseppet sem átlagos módján, szexi. Az okos pasik dögösek. És, mint ilyen...veszélyes. Csak remélni merem, hogy nem rám nézve.
           
Bocsi, hogy ennyit várattalak!  hide Amar sin ser amada

Made by Regi
   

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-21, 18:55

Regina & Julian


Részletkérdés csupán, de ha már így esett, legyünk pontosak, ez az én életemben egyébként is meghatározó jelenség.
- Az a 98% teljes 100%? Megegyeztünk. - mosolyodom el, miközben bólintok, de le se veszem a tekintetem róla.
Nekem teljesen hétköznapi a viselkedésem, nem teszem az agyam, nem csinálok semmit másképp. Nem tudom megjátszani magam. Sose próbáltam még, épp ezért nem is menne. Nem vagyok egy merev fazon, most mit feszengjek olyanon, ami állandó jelleggel probléma az életemben? Egyszer majdcsak megférfiasodnak a vonásaim, vagy nem, pont nem érdekel.
Nekem segítség kell a lövészetben, Reginától kérdeztem, természetesen segít.
- Bármikor jó. A hetet az Örsön töltöm. Meg talán a következőt is. - na ja, Dylan nem kicsit volt mérges a korábbi dolgok miatt.

Arról pedig nem beszélt, hogy nem mehetek le a lőterembe, egyedül nem, de vele. Megyek. Érdeklődő pillantást vetek rá, ahogy közli a tényt, cserébe ő is kér valamit.
- Edzeni? Naná! - csillan fel a szemem, mivel Dylannel nem lehet durvulni, ő a fegyverekkel ért szót, meg szavakkal, én meg nem bokszzsákon akarok csak edzésben maradni.
Ez nem hiszem, hogy újdonság lenne, tudja, hogy rám számíthat, ilyen vagyok, nem csak vele, mindenkivel. Úgy tűnik Regina Carter nem olvasta az aktámat, addig van szerencsénk. Viszont én olvastam az övét, mindenkiét....
Jele sincs annak, hogy lebecsülném, annyira barom nem vagyok, túl sok ökölharcot vívtam ahhoz, hogy ilyen hibába essek. Bárki okozhat meglepetést, léphet olyat, amivel simán legyűri az ellenfelét. Mindenkinek vannak sötét foltjai, egyeseknek több, másoknak kevesebb, de ott vannak, és igenis formálják a jellemünket, miként az adott pillanatok is. Kölyökképemnél tán csak a határozottságom szembetűnőbb.
Valahol egészen máshol járok, mint normális esetben kellene. Normális eset... én beszélek normális esetről, amikor magam sem tudom, mi az igazán. Miért tartom rajta a szemem? Megszokás, a hetedik érzék, a tapasztalat, mert tudom, hogy elméletileg ezekből nem ugrál, ám mégis zavar az, amit az első perctől fogva érzek, miszerint valamit titkol, valamit nem enged a felszínre. Az, hogy ő többet lát...
Hibákból tanulunk a legtöbbet, akárki akármit mond, és az, aki nem él át bizonyos helyzeteket, az sosem fog tudni hitelesen beszélni róla, csak mintha bemagolt volna valami szöveget. De Regina nem érti, mire céloztam korábban, figyelő tekintetét stírölöm, majd fújok egyet, aztán hajrázok. A magam módján.
- Rendben. Figyelj rám. - nem eresztettem el a tekintetét, megragadtam a kávés poharam, majd magyarázni kezdtem.
- A húr-elmélet azt állítja, azokat az elemi részecskéket bizonyos energiahúrok, röviden húrok építik fel. Ezek, akárcsak a gitár húrjai, állandó, de különböző frekvenciájú rezgésben vannak, így alakítva ki a különböző tulajdonságokat. - ekkor megemeltem a poharam magam elé, majd jobbra, kíváncsi vagyok, kire vagy mire figyel. - Általában rezgő gyűrűkként ábrázolják őket. Egy húr mérete a proton méretének 10-20 szorosa, azaz egy proton kb. 1020 db húrból tevődik össze. - végül a másik oldalra billentettem a poharat, újabb magyarázatba foglalva az elméletet, amit sose tanítottak, csak megragadtam a poharat és dőlt belőlem a szó.
- A párhuzamos világokat határoló membránokat nem szabad egyenes felületként elképzelni, azok a húrok rezgéséből adódóan hullámzanak. Világunk idejének kezdetén két párhuzamos univerzum membránjai összeértek, összeütköztek, és a hullámok nem egyszerre történő összeütközéséből felszabaduló energia robbanásban nyilvánult meg, ami a membránokból kiszakított anyagokból létrehozta a mi világunkat. - a pohár visszakerült az asztal lapjára, majd elmosolyodtam megint.
- Érted most már?

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note:   XD   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-18, 17:01



Julian & Regina
If you are not plagued by guilt further, there will be no need to forgive...

   Néha megdöbbentő, mennyi meglepetést tartogathat az élet. Egy lépés, egy apró mozzanat, épp csak egy szívdobbanásnyi idő...és a Párkák a sorsunk fonalát máris egészen másként fonják, mint azelőtt. A tekintetünk összekapcsolódik. Két vadász. De ki lesz az áldozat?
  - Akkor egyezzünk meg. Abban a 98%-ban tökéletesen 100%-os voltál. Így megfelel? - mosolygok vissza én is.
Tényleg jól dolgoztunk akkor este együtt, és nincs ugyan akkora tapasztalatom a rendőrségnél, mint egy húsz éve szolgáló kollégának, de az is igaz, hogy nekem a rendőrségen kívül...gyakorlatilag nincs életem, így természetes, hogy befogadóbb vagyok minden ezzel kapcsolatos apróságra, mint más. Észrevettem akkor, hogy a fegyverrel hogy bánt, és ha hallgatnék róla, szemen köpném magam. Á, muszáj rákérdeznem, minden oké-e. Nem azért, mert nem bízom Dylan rátermettségében, vagy a tanítási módszereiben, amik előttem nagyrészt titkosak. Hanem mert ilyen vagyok. Kíváncsi, minden érdekel, és bár nem látszik, de törődök másokkal, főleg az enyéimmel. Mit tehetnék? Ilyen a természetem.  Így tudom meg azt, hogy Julian az ellentettem. Ő okos, én gyors vagyok. Ő higgadt, én tüzes. Ő a testi kényszer alkalmazásában jó, én lövészetben. Mint a jég és a tűz. Milyen furcsa, mégis tök jól elvagyok vele. Felettébb érdekes.
   - Mondd csak. - bólintok a kérdésére kíváncsian, majd kikerekedik a szemem. Uh, ez...csak nekem kétértelmű ez a mondat? Ideje lenne a fantáziám egy kicsit kisikálni, azt hiszem... - Segíteni? Persze, bármikor, bármiben. De miről lenne szó? - iszok a kávémba, majd figyelem, mit válaszol. Amikor meghallom a kérdését kicsit megkönnyebbülök, kicsit csalódott vagyok, kicsit hülyén érzem magam, és kicsit azért érzem magam hülyének, mert ezeket érzem. Mégis mi ütött belém ma??? Azért lelkesedek, hurrá, éljen, mehetek lövöldözni! Gyakorlásból sosem elég, én pedig elég jó vagyok ebben, a segítségem pedig természetesen örömmel adom.
   - Persze, elmehetünk. Szólj, hogy neked mikor alkalmas, és ha nem vagyok épp szolgálatban, máris foglalok időpontot. - bólintok mosolyogva, és valahol kicsit azt hiszem hízik a májam, és nagyon felnézek most Julianre. Azért nem semmi, ha egy férfi egy nőt elismer és még segítséget is kér, és ezt én nagyon tudom respektálni. Nem azért, mert akkora ásznak tartom magam, csak ismerem a férfiakat. Nem, soha nem kérnének segítséget egy nőtől, csak akkor, ha főzésről, takarításról, sebkötözésről van szó. - Viszont cserébe én is kérnék valamit. - igen, most kimutatom a fogam fehérjét, micsoda egy számító fehérnép vagyok. - Ha már annyira jó vagy testi kényszerben, edzenél velem egy kicsit? Jó lenne fejlődni, hogy ne a fogorvosnál hagyjam ott a fizetésem. - vigyorodok el, és láthatóan a fogazatomnak abszolút semmi baja, épek és egészségesek. Egyelőre. És ugyan legszívesebben azonnal kézen ragadnám a srácot, hogy sisakot és védőszemüveget meg golyóálló mellényt hegesszek rá, és nyomban bevethessem minden tudásom az okulásának elősegítésére, de...igen, mond valamit, amitől belém akad a szó, a lendület, a fagyos levegő. Igaz a mondás, igaza van, tudom, de attól még magamra ismerek, és elég pocsék érzés. A bűntudatom. Hogy néha már magam sem tudom, meddig bírom még. Meddig bírok Melinda elé állni, vagy a gyerekek elé, a szemükbe nézni. Meddig tudom még magamban tartani az őrületet, meddig bírom még ép ésszel az állandó önmarcangolást, a fájdalmat, az álmatlan éjszakákat, a rémálmokat, amik folyton kísértenek. Elkomorodok, mert ő is elkomorodik. Tudom, hülyén hangzik, de mint két mágnes, húzzuk egymást, az az érzésem. Ha mosolyog, mosolygok, ha nem...nekem sincs okom. Azért próbálom a beszélgetést visszaterelni a mosolygós szakaszba, mert az tetszett. Tetszik. Ahogy rám néz, ahogy a szeme körül apró ráncok jelzik azt, hogy nevet. Tetszik a hangja, ahogy beszél, az okos meglátásai, az, hogy valóban figyel. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Hinnünk kell, hogy van még értelme mindennek, mert ha nem..ha a hitünk is odavész, már nincs miért harcolnunk. Olyan kevesen vagyunk jók, még akkor is, ha én rohadó, bűzlő, bomló, vesztésre ítélt gyümölcs vagyok a gyönyörű, egészséges gyümölcsöskertben. Egyetért velem. Örülök. Hallgatok. Mosolygok, bár kicsit talán haloványabb már.
Mikor azt mondja, sajnálja, csak rápillantok szelíden. Nem hiszek a szememnek, egy pasi, aki ismeri a sajnálom szót? Vagy én találkoztam ritka nagy seggfejekkel, vagy ez a srác ritka, mint a fehér elefánt.
- Semmi baj, nem bántottál meg. - csóválom a fejem, intek a kezemmel is nemet, s újra egy mosolyt rajzolok az ajkaimra. Igazat mondok. Ugyan, nem bántott, talán csak...nem tudom. Már fertőzött vagyok. Mindenbe képes vagyok belelátni a fájdalmat, mert szeretek szenvedni, ami persze nem igaz, de Bob elvesztése még mindig rohadtul fáj. S ha egyszer valami fáj, akkor nem mondhatom azt, hogy nem. Julian hangja azonban új állapotba kényszerít. Már nem magamra figyelek, hanem rá. Minden idegszálam rá koncentrál, a hangja rezdülésére, arra, amit és ahogyan mond.
- Öhm...örülök, hogy immunis vagy a bármiakármire, de...most kéne valamit mondanom? Mire számítasz tőlem? Nem értem...- mondom, és kicsit az asztalra támaszkodok, közelebb hajolok. Figyelek. Van benne valami, valami megmagyarázhatatlan a mosolya mögött, érzem. Nem értem ezt a kérdést, és a az indítékát sem. Mit kéne mondanom? Mit szokott meg? Mert ahogy a szavaiból kivettem, valamit vár, hogy reagáljak.  Nem dicséretet vár, azt már megkapta, ez biztos. Azt képzeli megbántott? Ehhez kapcsolódik a kérdés? Hisz mondtam, hogy nem történt ilyesmi. Nem, engem nagykéssel sem nagyon lehet megsérteni, ahhoz ennél több kell, az igazság meg igazság, és nem taplóság. Inkább hallgatom az igaz bántó szót, mint a hazug hízelgést. Kíváncsian pislogok rá, mi lehet a titka, és nem tudom, most én vagyok-e túl hülye, hogy nem értem, vagy csak túl figyelmetlen voltam, és valami fontos apróság elkerülte a figyelmem. Pedig figyelek rá. Figyelni akarok.
   



Made by Regi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-02-05, 11:00-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-16, 19:24

Regina & Julian


Mindenki megtéveszthető, még én is, na jó ez nem igaz, csak sokáig tudok az agyam logikájára hallgatni. Ezzel páran azt hiszik, megtévesztettek, mert nem figyeltem. Hát de. Regina azt hiszi jó voltam. Hát...ha ő mondja, én nem érzem úgy, nem mentettük ki őket, nem kaptuk el a bandát, csak kirakóztam és ennyi volt. Figyelem, ahogy közelebb hajol, a tekintetébe pillantok. Mit akar látni? A bensőmet? Érzések? Lelket? Szívet?
- Nem tévedsz, vagyis...nem voltam 100%-os, csak 98%... - végül előkerül a mosolyom is, miközben őt figyelem.
Regina a lövészetben jeleskedik. Micsoda? Akkor tudna nekem...?
- Kérdezhetek valamit? ... Segítenél nekem, majd mikor kicsit hosszabb ideig ráérsz? - érdeklődöm, majd kihozzák az újabb rendelést, a gofrit a sziruppal, meg a 2 kávé, bólintok a pincérnőnek, majd figyelmem újra a lányé.

- Segítesz a lövészetben? - pillantok egyből a tekintetébe, ha már jó valamiben, már pedig biztos nem csak ebben jó, akkor segítsük ki egymást. Saját magunk ellenségeink vagyunk olykor, sőt néha akkor is, mikor észre sem vesszük és a baj megtörtént. Vajon...Elmélyülök a szemben üllő hölgy pillantásával, ahogy leemeli a tekintetét, ahogy a mosolygó lányból, valami egész más lesz...igen. Betaláltam. Nem. Hiába minden, nem igaz. Mutathatjuk, mennyire vagyunk 100%-on ha belül már valahol a mínuszoknál járunk.
- Igen, ebben hihetünk...- ekkor egy tálca esik a talajra nagy csörömpöléssel, hallom, de nem nézek oda, úgy 2 méterre tőlünk. Tekintetem ismét mosolyog, ahogy őt figyelem. Hogy mi történt? Az agyam erősebben kattogott, a zaj pedig elűzte egy ideig. Regina sose hazudtolná meg önmagát, nem változtatna magán, és nem teperne azért, hogy mások elfogadják. Aki akarja, az megteszi úgy is, de én legalább őt látom, nem egy újabb színészbabérokra törő valakit, aki naponta bújik új álarc mögé, csak, hogy leplezze, milyen is valójában.
- Én...sajnálom. Azt hiszem megbántottalak. - nem hebegek habogok, szíven szúrtam, látszik az arcán, a tekintete sem mosolyog, amit vissza akarok kapni. Mármint nem a szemét, az jó helyen van nála, hanem a mosolyát. Annak csillogását. Vissza akarom kapni. Nem vagyok szívtelen dög. Akárhogyis tavaly bemutatkoztam az őrsön, egyből a családfával jöttek. Az elődöm alapján ítéltek meg, még csak le se kellett tennem semmit se az asztalra. De letettem, mert le akartam. Most is bemutatkoztam. Okos vagyok, jó fej és kicsit sexy? Meg mint most csattant a pofon, Regi szemében tapló is...? Dilisnek gondol? Talán az ő gondolataira válaszolok, nem tudom…
- Mondd csak ki nyugodtan, már immunis vagyok rá. - vonok vállat mosolyogva, és még csak nem is hazudok. Annyiszor hallottam már, annyiszor vágták már a fejemhez, hogy teljesen megszoktam, nem tudom már sértésnek venni.

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note:  Szeretés van!!   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-14, 22:47



Julian & Regina
If you are not plagued by guilt further, there will be no need to forgive...

Dicsérem. Hogy miért? Mert a sok dolog közül, amit Bobtól megtanultam, az az egyik, hogy a pozitív megerősítésből sosem elég. Ő is, minden akció után újra és újra elmondta mit csináltam jól, és mit rosszul, majd újra azt, hogy mit jól. Nem volt jó azt hallani, mit szúrtam el, és ha valamit el lehet hinni, akkor az az, hogy néha több dolgot szúrtam el, mint amit emberileg lehetséges lenne. De épültem belőle, és még ha le is lettem szúrva, az önbizalmam csak erősebb lett. Tanultam a hibákból, legközelebb tudtam mi az, amiben jó vagyok, mi az amire jobban kell figyelnem. Juliant is épp ezért dicsérem meg újra és újra ilyen-olyan formában. Nem ömlengek, nem is nyáladzok, mint egy tüzelő pitbull, mégis megerősítem abban, hogy jól csinálta akkor este.
Úgy reagál, ahogy nem vártam. Szerénykedik, sőt...az Úr is megtéveszthető? Kíváncsian mélyedek el a tekintetében, fürkészve figyelem, mintha a veséjéig akarnék hatolni. Nem tudom hová tenni az elkomorulását, mintha árnyék suhanna át a lénye felett...már sehol az iménti melegség, ami nemrég még a mosolyával együtt rám ragyogott.
- Tudom, hogy azt csináltad. Én is. És jók voltunk, mondjon akárki akármit. - mondom meggyőződéssel, majd egy kicsit közelebb hajolok. Hiába mosolyog rám, a szövegelése mögé látok. Önbizalomhiány? Esetleg korábbi lelki sérülések? Miért hitetlenkedik? Egyik pillanatban látom rajta, hogy nagyon is tudatában van annak mit csinál, másikban azt sem hiszi el, hogy ezen a létsíkon él. - Az imént dicsértelek meg, most mégis meg akarsz róla győzni, hogy nem jól láttam a dolgokat, és tévedek veled kapcsolatban? - kérdezem tőle, majd visszadőlök, és várok.
   Végül mégis kibököm azt, amit kérdezni akarok. Azon az estén láttam valamit, valami olyat, amit másnál is tapasztaltam már.
   Idegen volt számára a fegyver. Nem azért, mert nem fogott még, azt láttam, hogy tudta kezelni. De...idegen volt tőle. Egyszerűen az volt az érzésem, legszívesebben a Nagy Sós-tóig hajítaná. lehet, hogy nem így volt, de nekem ez volt az érzésem, és hallgatok a megérzéseimre. Ki akarom deríteni, mi a titka. Így rákérdezek. Hátulról mellbe. Ahogy illik egy ravasz zsaruhoz, és csak remélni merem, hogy nem leszek olyan átlátszó, mint egy frissen pucolt kirakati ablaküveg.
   A válaszára csodálkozva megállok, figyelek, és kivárok. Tudom, mikor kell beszélni, és néhanapján azt is észreveszem mikor kell hallgatni. A régi idők? Milyen régi idők? Érdekelne, miről beszél, hisz alig lépett ki az akadémiáról, félig még belóg a lába az iskolapadba. Szinte látom magam előtt okos tekintetét, amint figyel, ahogy már a többi idióta előtt megoldja a feladatot, már akkor tudja a megoldást, mikor a kérdés még meg sincs adva, és azt is, ahogy az auditórium egyik padjában valamelyik csinos kis szőkeség mögött egy könyvre borulva alszik, miközben egyik keze ernyedten lóg mellette, a nyála meg a könyv betűire csorog. Vicces látvány így fejben.
- Hmmm....akkor kicsit másként vagyunk összerakva. - mondom, és elhúzom a számat. - Nekem a testi kényszerben vannak korlátaim, és a lövészetben vagyok überkirály, egyszer még versenyt is nyertem. - mondom minden nagyzolás és minden túlzott szerénység nélkül. Ezek puszta tények, aztán biztatón rámosolygok. - Ne add fel, én sem így kezdtem, még lehet belőled mesterlövész, gyakorlás kérdése. Én is legalább hetente kimegyek lőni, hogy ne essek ki a formámból. - mondom, bár tudom, hogy rajtam talán már a gyakorlás sem segítene. Elég kicsi vagyok. Vékony is, bár izmom is van, a sok edzésnek köszönhetően. Gyorsan futok, és bátran vetem rá magam egy százötven kilós két ajtós szekrény fazonra is, de van olyan, amikor még engem is legyűrnek. A testi kényszer alkalmazásának ismerem annyi trükkjét, amennyit kell, amennyit muszáj, de nem többet. Sajnos. Pedig kéne. Nagyon is kéne, de sebaj. Amit nem tudok így megtenni, megteszem másként. Nem félek kiosztani pár öklöst, ha arról van szó, bár kaptam már be így jópár ütést, verték be a képem nem egyszer, és igen, néha volt, hogy két napig az ágyból nem tudtam kiszállni, úgy összevertek. De ha lőni kell...ahhhh!!! Na az az én specialitásom. Messziről? Közelről? Tök mindegy. Legyen bármilyen fegyver, a 9mm-estől kezdve a sorozatlövő gépfegyverig, a vadászpuskától a páncéltörőig, abban én ott vagyok a csúcson. Imádok lőni, imádok új fegyverekkel megismerkedni. Életet kioltani? Azt annyira nem, de néha van, mikor nincs más lehetőség, és ha már választanom kell, hogy ártatlan vér ontatik, vagy én ölök meg valakit...ugye nincs több kérdés?
Azért meghallom, hogy kissé mintha keserűség vegyülne a hangjába. Hirtelen mérhetetlen vágyat érzek arra, hogy kézen ragadjam a cuki fejű kis bugrist, és kivigyem paintballozni, vagy a gyakorlótérre, vagy a lőpályára, vagy bárhová, ahol legális keretek közt el lehet pazarolni egymillió lőszert, ilyet vagy olyat. S már majdnem belekezdek, hogy üstöllést jelentsen beteget, kérjen szabadnapot, hivatkozzon a hirtelen megboldogult nagymamára, vagy szeretett angóranyulának tragikus eltűnésére, és jöjjön velem veszett módon Terminátorosat játszani, de megállít. Csendbe burkolózva hallgatom, ahogy a múlt hibáiról beszél, és a lelkesedésem egy pillanat alatt foszlik semmivé. Nem azért, mert nem vinném el, vagy lennék vele szívesen, csak elterelte a figyelmem. A fájdalom, ami a szavai után a szívembe mar, erősebb mindennél. Többet tudok a bűntudatról, mint talán a legtöbben a környezetemben.
- De. Ellenség. A magadé. Vagy másoké. Bár olyan könnyű volna elengedni...- bólogatok, és igyekszem nem mutatni  mi játszódik le bennem. Igaza van, persze, én is tudom, bölcs mondás, egyszer majd kiadathatja a memoárját is. Csak épp...nagyon betalál. Az eleven húsba mar, ahogy a puszta nagyvilági igazságra vetít rá.
- Nem minden az, aminek látszik, néha nehéz észrevenni az igazságot, kiszűrni a sok hazugság, álarc közül, mi az igaz. Még akkor is, ha majd kiszúrja a szemünk. - bólintok csendesen. Magamra ismerek kicsit. Rólam is látnak egy képet. Esetleg kettőt. A vad, zabolázhatatlan rendőrt, azt akit semmi nem rettent meg. Látnak egy néha vidám, látszólag könnyed, gondtalan fiatal nőt, tele élettel. Senki nem látja mögötte a fájdalmat, a bűntudatot, a nem múló szorítást a mellkasban, ami néha úgy érzem, összeroppant, mintha a világ minden bűne az én lelkemet terhelné. Senki nem látja mennyit vagyok egyedül, hogy hiába beszélek sokat néha, mindig terelek, ha kényes témához érek, nem terítem ki a lelkem közszemlére, a kollégáim legtöbbje a nevemen, a rendfokozatomon és a munkateljesítményemen kívül gyakorlatilag csak annyit tud rólam, hogy forrófejű vagyok, és csípős nyelvű. Senki nem veszi észre mennyi szomorúság vert sátrat a lelkemben, és nem is veszi a fáradságot senki, hogy legalább megpróbáljon észrevenni engem, úgy igazán.
- Na, de amíg vannak jó emberek, amíg van, aki törekszik arra, hogy ne szenvedést hozzon a világra, hanem fényt, addig van remény, nem? Ebben hihetünk még, nem gondolod? - kérdezem szelíd, kedves mosollyal, hogy kicsit enyhítsek a hangulaton, és ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatok, bár tudom, hogy kicsit idealista felfogás. Ha már ez sem lenne...mi értelme lenne küzdeni, ha egyedül maradtál a világban? Márpedig én tudom, hogy nem vagyok egyedül, még, ha én nem is vagyok annyira tökéletes, még ha az én hibámból meg is halt egy ember, még ha...néha úgy érzem, gyarlóbb vagyok minden földi lénynél, mert jó cselekedetekkel, áldozatos és túlbuzgó munkával akarom kompenzálni azt, hogy Bob meghalt, mikor nekem kellett volna. Néha azon csodálkozom, hogy még tükörbe tudok nézni....
   


Made by Regi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-02-05, 11:01-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-14, 18:02

Regina & Julian


Az a kegyetlen csönd ami közénk telepszik pár pillanatra.
Aggódom a lányok miatt? Melyik a legrosszabb számukra? Meghalnak, vagy megerőszakolják őket újból és újból....Nem tehettünk semmit. Vagy? Miért nem kampányolnak a legális terjesztésért? Mert ők is csak hatalmat akarnak. Ha létezne ez a világkép, amit elém tárt, ahol mindenki a milliomosok és a szemetek ideálját uralja, nem lenne semmi változás. Csak magasabb fokon és véresebben ölnék egymást a hatalomért.  Az ő elméjüket már megfertőzte a hatalom, a bosszú és minden érzés, ami egy ember lelkét folyton tépi. Ha másoknak akarok megfelelni, akkor azt fogom tenni, ami szerintük helyes, még akkor is, ha az számomra elfogadhatatlan. Ha csak azt teszem, ami szerintem helyes, mindenki gyűlölni fog, de a helyes és igaz jelentését nekem kel megtalálnom. Van egy vékony vonal, ami nem mindig fer, nem mindig látszik helyesnek és a legnehezebb követni, mert olykor törvénybe ütközik. Ez az igazságosság. Amikor nem a léte, hanem a tettei alapján ítélsz meg valakit, amikor nem vakul parancsot követsz, hanem előtte bírálod annak létjogosultságát. Ezt senki nem fogja megtanítani. Maximum irányt mutat, de a helyes és igaz jelentését nekem kell megtalálnom.
Vannak törvények, de azoknak vannak korlátaik. Az cselekszik helyesen, aki nem fél megszegni a törvényt, hogy igazságot szolgáltasson. Megfoghatatlan logikátlanak látszó az érvelésem, de lesz időm kibogozni a szálakat. Nem szeretem a természetfelettit, hanem elfogadom. Hiszem, hogy létezik olyasmi, ami nem emberi. Láttam, ott voltam, részt vettem benne… Az, hogy egy ember nem hal meg, vagy valami mássá alakult, nem természetes. Ellen megy a természet törvényeinek. Ha hideg logikával nézzük, ez egy hiba a rendszerben. Emberek maradtak, saját akarattal. Viszont ha nem fékezik magukat hatalmuk okán, több kárt okoznak, mint halandó. Lehet kicsit öntelt a dolog hangvitele, de ha tisztán akarok látni, nem foglalhatok pártot és mivel ember vagyok, ez kibaszott nehéz. Ráadásul tehetséges…csak mert logikusan gondolkozom, és több eszem van, mint az Örsön mindenkinek együttvéve? Vagy Salt lake polgárait együttvéve? Néha tényleg áldás, de aztán, átok. Ha csak hátra fele bambulsz, mindig csak pofára fogsz esni. Nem igaz?

- Ugyan! – pillantok el a szeméből, a dicséretét, a kincs a tarsoly dolog…van amikor mások idegeire megyek az okoskodással…fejben ott vagyok? Rápillantok és figyelem szavait.
- Itt  vagyok és csinálom, amire felesküdtem! - mély levegőt veszek és folytatom a mondókát egyre hűvösebbé váló hangon. - Még az úr is megtéveszthető, mondja a tanítás... hát még az ember. - mosolyodom el egy pillanatra, végül a kérdésre is válaszolok.
- A bilincsezés profin megy, a testi kényszerben jó vagyok, a régi idők segítenek…Dylan szerint elég…hogy is mondta, brutális? Igen, az! – itt megcsóválom a fejem, majd elhallgatok és jön a halálom…a lövészet.
- Hát a lövészettel bajban vagyok. Nem megy. A falat előbb eltalálom, mint a célpontot. És csak 7 méter távolság, szinte semminek sem kellene lenni… 2 – 3 méterről eltalálom a táblát, de ennyi. – ezt elkerülhetetlen átélni. Akármennyire jó is valaki, csak ember marad. Öltem már ártatlant és... vonok vállat.  Nem fogok ezért cserbenhagyni mindenkit, mert elestem. Felkelek és megyek tovább.
- Ha rágódsz a hibáidon, önmagad ellensége leszel. Nem igaz? Ha most feladom, mert fáj, hogy fog fájni annak, akit senki se véd? Nem annyira egyszerű, mint ahogy elmondom. Rémálmok, lelkiismeret, vádak rombolnak és a lelked is lassan egy darab hideg kővé kopik. - Több száz olyan marha rohangászik az utcán, akit csak a bosszú hajt és hősnek titulálja magát, pedig semmiben se különb, mint egy megveszett drogos! Egy igaz hős megvédi a csövest is ha arra érdemes, és lelövi a zsarut, aki megkínoz egy magatehetetlen nőt. Csak nem hangoztatja. - ez nem valami fekete fehér maszlag, ez a legnehezebb része a létemnek.

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note:     hide Egy kicsit elszaladt Juliennel az agya XD  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-13, 20:02

Julian & Regina

Nice to meet you, again!


Zavaromat sokféleképp próbálom leplezni, persze sikertelenül, egyre jobban belegabalyodva a saját hálómba. Annyira kínosan érzem magam, hogy még az agyam is megáll egy pillanatra, végül azért csak összeszedem magam, és kinyögök valami értelmes mondatot, ami elvonhatja a figyelmét arról, hogy mekkora idióta vagyok. Terelek. Mint mindig, ha olyan talajra érek, amiben nem mozgok magabiztosan.
Julian pedig tapintatos, érzékelem, hogy jóval tisztábban látja a dolgot, mint amit elárul. Valahol hálás vagyok azért, amiért mégsem vágja a képembe.
A kérdésére, hogy mégis min jár az agyam, hisz a képem még tűzvörös, először nem felelek egyenesen, de tovább érdeklődik.
- Vigyázz, mit kívánsz! - mondom neki sejtelmesen, aztán mégis előadom a nagy gondolatot, ami persze színtiszta elterelő hadművelet. Azt mégsem mondhattam el neki, hogy igazából mire is gondoltam, ugye? Mégis, hogy mondhattam volna: Ó, semmi extra, mindenféle helyen illetlen dolgokra, rád jóval kevesebb ruhában, és sokkal közelebb, és... "Háblame en francés! Por favor!" A kávéfőzőt hozom fel hát, és a borzasztó munkahelyi löttyöt, amit kávénak csúfolnak odabent. Mikor elfordul, csak akkor vágok amolyan 'Ótemagasságoséghátmitműveltem???' képet,

és két tenyerembe temetem egy röpke másodpercre az arcom, megrázva a fejem. Legszívesebben lefejelném az asztalt is, de elég volt mára a kínos magyarázkodásból. S mire visszafordul, mintha mi sem történt volna, már ismét mosolygok. Igazat ad nekem, én pedig büszke mosollyal nyugtázom. Na ugye, megy ez, szinte már el is felejthetjük az iménti, meg az előző, meg az előző, és a múltkori....ahhh...nem, ez túl sok. Ennyire nem lenghetek ki, és nem ennyiszer. Mi a fene van velem?
A szemébe nézek, mikor elmondja a burkolt aggodalmát, vagy azt, ami foglalkoztatja, és magamban hálaimát rebegek az összes égi szellemnek, amiért megihlették a munkahelyi problémákkal, és nem engem akar újra kiteríteni boncolásra. Kicsit elkomorulok, és az asztallap egy pontjára fókuszálok, aztán újra ráemelem a tekintetem.
- Valóban nem szabad elhinni mindent. De ez a dolgunk. Kiszűrni azt, ami lényegtelen, megragadni azt, ami a lényeg, és kibogozni a bonyolult szálakat. Te pedig úgy hallottam kivételes tehetséggel csinálod ezeket a dolgokat, igazi kincs vagy a tarsolyunkban. - mosolygok rá, és elismeréssel, némileg talán büszkeséggel pillantok rá. Egyetlen akciónk volt eddig együtt. Megmentette az életem, többszörösen is. Ott volt fejben akkor, amikor nekem már elment a józan eszem, pontosan azt és úgy csinálta, ahogy kértem, vagy mondtam. Hiszem és tudom, hogy ha nincs akkor ott velem, már nem élnék. Aztán hirtelen gondolok egyet. nem akarom itt kibeszélni azokat a dolgokat, a titoktartás kötelez minket, és sosem tudhatod ki hallja azt, amit mondasz. - Szóval fejben ott vagy. És mi a helyzet a fizikai dolgokkal? Gondolom Dylannel sokat gyakoroltok. Lövészet, könnyű testi kényszer, motozás, bilincselés...megy? Már, ha nem vagyok indiszkrét. - kérdezem, majd beleiszok a kávémba, végig rajta tartva a tekintetem. Tudom, hogy Dylan sokat foglalkozik vele, de nem kerülte el a figyelmem, mikor a kezébe nyomtam a fegyvert. Protokoll szerint járt el, mégis...a tekintete...valami volt akkor benne, amit azóta sem tudok hová tenni. Határozottan érdekel a srác. Titokzatos, nem tudom mit rejteget a kisfiús mosolya mögött. És én nagyon szeretem a titkokat.


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-13, 18:44

Regina & Julian


Még mindig vörös. Még mindig zavarban van. Pedig az ég világon semmit nem tettem, hogy így kelljen reagálnia. Na jó, csak rajta legeltetem a szemem, de nem azért…Hát! Minden gonosztevő hős a saját elméjében, nem igaz? Rengeteg tenni valónk van még, bár az agyam a munka helyett, Carteren kattog. Nem perverz dolgok felé kanyarodva, hanem az agya miket hord össze, hogy így váltogatja színeit. Piros, fehér, vörös…A kusza beszédet meg…aranyos. Ennyi! Kár érte fikázni.
- Érdekelnének ezek a nagy bölcs gondolatok! – engem minden érdekel, de ezzel nem traktálom, miért? Mert tudja.

Kár kihagynia, úgyis lelepleződik, vagy nem, de remélem az első. Úgy tűnik annyira nem veszélyes még a helyzet, tudja azonosítani a dolgot. Terel, a mutatása irányába pillantok és a fejem is odafordul. Megmosolygom a megjegyzését. Kávéfőző? Igen! Az Őrsön csak az a sárízű mocsok van, amit kávénak neveznek. A mai  napig nem értem, miért kell onnan kávét inni? Szerezzenek egy főzőt és mellé hozzon mindenki kávét, tejet, cukrot, közösbe…ezt a logikát…Sose értettem a bent lévőket, na de most vele egy rugóra járt az agyunk. Bólogatok, majd mosolyogva nézek vissza rá. Ha terelt, terelek én is, ne legyen már ennyire zavarban szegényem… Már csak neveltetésemből adódóan sem akartam túl tolakodó lenni vele szemben. Másrészt pedig tisztában voltam vele, hogy az óvatos és bizonyos határokon belül mozgó bókok sokkal hatásosabbak annál, mintha ajtóstul rontanék a házba.
- Ebben igazat kell adnom. – felelem a kávéfőzős dologra, majd élesen nézek rá.
- Amúgy… sok mindent rebesgetnek az emberek, bár jobb nem elhinni az összes pletykát. Persze a struccpolitika sem megoldás, nem lehet nem tudomást venni ezekről a gyanús eseményekről. – furcsa volt kívülállóként erről beszélni, amiben tulajdonképpen szervesen részt vettem. Mint gyakornok beleütöm mindenbe az orrom. Mondhatni, én magam is „gyanús esemény” vagyok olykor. És ha tudnák, hogy ez még csak a kezdet… Igen, az én agyam is kattog azokon a lányokon, de visszakanyarodva a gofrihoz, amit épp kihoztak nekünk és a kávé...  Természetesen nem sok jogom van véleményt formálni mások ízléséről, tekintve, hogy én magam is igencsak válogatós vagyok. Ha épp nem méregdrága vodkával oltottam a szomjamat, akkor sem adtam lejjebb a minőséget. Talán ez is a neveltetéssel jár… ? Regina…piszok jó ízléssel van megáldva, nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen kóser ízek kedvelője! Tudom, mit készítek neki. Csak úgyból...

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note:  Bocsi, hogy rövid lett    szív   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-12, 21:01

Julian & Regina

Nice to meet you, again!


Én magabiztos vagyok. Zsaru. Vérbeli kopó, arra képeztek ki, hogy minden esetben megőrizzem a hidegvérem. Semmi ne zökkentsen ki. Mindent kézben tartsak, kontroll alatt, főleg az elmém, a testem, mert az életem vagy akár mások élete múlhat rajta. Nem zökkentem ki, mikor lapulni kellett, mikor lépcsőházban, sikátorban, üzletben, utcán lőttek rám. Akkor sem, ha üldöznöm kellett valakit, vagy eltalálnom, kiszednem belőle a kívánt információt erőszakkal, vagy fondorlattal. De most...sorra kalandozok el, a gondolataim olyan képeket vetítenek elém, ami eléggé...hmm...zavarba ejtőek, tekintve, hogy ez a srác...ő...egy srác. Igen. Kölyök. Így is hívják. Majdnem a legfiatalabb köztünk. És én hiába tudom, hogy felnőtt, jogi értelemben legalábbis biztosan...mégis teljesen letaglóz azokkal az apró mozzanatokkal, amiket csinál. Ahogy mosolyog. Ahogy néz, figyel, beszél. Hozzám. Nem, nem gondolok a dolgok mögé túl sokat. Megégettem már magam így, és nem is lenne helyénvaló. Még akkor sem, ha minden kétértelmű kijelentésemre meglepő választ ad, és nem inog meg. Egyszer sem. Nem hebeg-habog, nem jön zavarba, sőt, mintha kihívás elé állítana. Nem én őt-ő engem. Vajon lenne-e merszem felhívni?

Aztán tovább beszél, értő tekintete tovább figyel, látom rajta, ahogy elemez. Én is őt. Megfejthetetlen talány, nem tudom, kedves mosolya mögött mi rejlik, de határozottan megmozgatja az agyam. Annyira, hogy egyetlen pillanatig-csupán egy pillanatig elfeledkezem magamról. Úgy zuhanok a tekintetébe, mintha trambulinról löknének, ahogy rám kacsint, azzal a huncut mosollyal a száján szinte megszűnik a világ. Lelassul minden, megáll, mozdulatlanná dermed, s egyetlen hangot hallok, egy halk suttogást, francia nyelven szóló mormogást. Ahogy akkor este...s a villa hangosan csördül a porcelánon, ébresztő riadót fújva elkábult agyamnak.
Azonnal kapcsolok, és már tudom, hogy késő. Zavaromban dadogva kérek elnézést, elszakítom a tekintetem az övétől, erőszakkal próbálom magam a valóság sűrű, rideg talajára rángatni. Mi a fene volt ez????? A hangjára elpirulva pislogok fel rá.
- Igen. Remélem. Köddé...- bólogatok. S ha azt hittem, ennél kínosabb helyzetbe nem kerülhetek, leesik mit mondtam. Gyakorlatilag bevallottam neki, hogy zavarba hozott, hogy hatással van/volt rám. Újra érzem az arcomba tóduló vért, hogy a szívem hevesebben ver, mint ha lefutottam volna a Cooper-tesztet.
- Mármint...nem. Nem, én...csak elbambultam. Biztos...fáradtság. - mondom zavartan, és tényleg elsüllyednék legszívesebben. Lázasan kutatok az agyamban bármi után, ami értelmes, és kihúzhat ebből a kínos helyzetből, amibe én igen ritkán kerülök, de semmi....még az sem jut eszembe, hogy pontosan hol dolgozunk. Tudom, hogy épület, és nagy, és hatalmas betűkkel van kirakva a tábla, de...nada! Kék halál.
Erőltetem az agyam, kávét iszok, sokat, aztán bevillan valami. Akták, és címek, és már lököm is, dadogva, azt sem tudva mit beszélek az ügyben tett előrelépéseket. S már megkönnyebbülök. Igen, ezt kivédtem, pedig tudom, hogy nem. Ennél kínosabb helyzetbe talán nem is kerülhettem volna. Hát hová tettem én az eszem? Mit művelek itt? Mint egy tizenéves tinilány az első randiján, azt sem tudom mit csinálok, csak csavargatom egyik hosszú, fekete hajtincsemet, ami persze ösztönös reakció, feszkólevezetés.
Szerencsémre (?) Julian van annyira tapintatos, hogy nem röhög ki, még annak ellenére sem, hogy tudom, hogy tudja, hogy zavarba jöttem. Csak abban reménykedek, hogy arra nem jött rá, MITŐL! Nem, nem adhatok egy férfi kezébe ekkora fegyvert. Mert ha ezt a mozzanatsort kombinálja pár szexis francia suttogással...hát akkor én a fegyverem csövét a számba tolhatom.
Csak bólogatok a csodálkozására. Igen, ez már valóságosabb, és semmiképp nem francia. Az ügy haladt, mert hatékony vagyok, mint a cián. Információk tömkelege lapul a tarsolyomban, nem tudom mi igaz és mi nem, kell ahhoz még egy kis idő, hogy valamiféle használható anyaggal álljak Dylan elé, de a kutatásunk, amikor szétlőtték az autómat, mindenképp eredményes volt. Nem mondom, hogy megérte, azt sem, hogy nem furdal miatta lelkiismeret, de mégsem tudnám a legőszintébben azt mondani, hogy mindent bánok.
- Megpróbálok addigra összehozni valamit. - bólintok halványan mosolyogva, és még mindig a vadul kalapáló szívemet próbálom visszazökkenteni a kevésbé infarktusos állapotába.
S közben Julian észrevétlen pusztítja zavartalanul a pizzáját, hát én is megpróbálok a megküzdeni a gofrival. Talán a cukor majd helyrebillent. Közben hallgatom a zajokat, a beszélgetések hangja szűrődik el hozzám. Néha lopva rápillantok, halvány mosoly, sóhaj, újabb pirulás...nem tudom mi van velem. Nem értem, ez nekem teljesen új, idegen. Nem szoktam ennyire...izé lenni. Ideges vagyok? Nem, azt azért nem. De mégsem tudok elmenni amellett szó nélkül, hogy igenis hatással van rám. És a gondolatától, hogy ez megtörténhet, még a víz is lever. Nem létezik. Ez még csak egy Kölyök. Én meg nem vagyok holmi kiéhezett vénasszony, a magam huszonhat évével, még akkor sem, ha irtó cuki, és tényleg nagyon dögös pasi, a maga érdekes, nem átlagos módján. És az a mosoly...és megint, és megint, az agyam, mint valami monoton filmet, amit direkt az én kínzásomra talált ki, játssza le a hangot, a képet, a szemét, a mosolyát, a szemét....BASSZA MEG! ÁÁÁÁLLJ!!!!!
Elgondolkozva pislogok, és nem tudok lehiggadni, talán mert érzem magamon a tekintetét, talán mert tényleg nem szoktam így, ennyitől elveszteni a lábam alól a talajt. Ennél nem lehet lejjebb. Észre sem veszem, hogy közben újabb rendelést ad le, csak szórakozottan pörgetem a poharat magam előtt. A hangja, ami visszahúz a jelenbe. S amint kimondja, hogy el vagyok pirulva...Ó, pedig már azt hittem, elmúúúlt!! Pedig nem.
- Hogy mire? - kérdezem nagyokat pislogva, és majdnem kiszalad a számon, hogy áppertén rád, képzeletben közelebb és ...más szituációban, de inkább visszafogom magam. Kicsit megrázom a fejem, kedvesen rámosolygok. - Nagy, bölcs, óriási jelentőségű gondolatok foglalkoztatnak. Mondhatni világmegváltó ideák. - bólogatok. Komolynak próbálkozok lenni, de nem nagyon megy mosoly nélkül, s megpróbálva elterelni a figyelmet arról, hogy lényegében hülyét csináltam magamból, az egyetlen dologhoz nyúlok, amihez értek, amikor nagyon zavart vagyok. - Hogy miért nem szereztünk még egy OLYAN kávéfőzőt az őrsre?! - mutatok a pulton álló, krómszínű csodagépre, és elmosolyodok. Igen, ez kell. Vissza  a valóságba. Az iménti percek...hogy is mondta Julian? Köddé válnak?


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-12, 18:58

Regina & Julian


A Reginát kettős személyiséggel áldotta meg az ég, csak képletesen. Hiszen az egyik pillanatban tiszta komoly, megöllek fejed van, csak szóljon hozzá bárki is. A másik? A másikban nyulat lehetne vele fogatni. Mint most. A csapszerelés? Boldogan csinálom. Otthon is megkellett párszor csinálni, szóval elkellene menni máshova is néha. Ha hív, akkor megyek, ezer örömmel. Csak a fehéret kerüljük el. Szerintem nem passzol hozzám, Regi szerint pedig de. Hát…majd meglátja, hogy nem! Annyira édes, mikor elkalandozik. Látszik rajta. Nem annyira, de mindent elárul már a tekintete is. Már rég nem itt van. Merre kalandozol, megint? Én figyelek. Csupa fül vagyok. Nem vagyok bunkó, hogy csak hümmögjek, igenezzek, vagy épp nem…én igenis mindenkire figyelek, rá pedig különösképpen. Hogy miért? Hát fogalmam nincs. Nem játszadozok most. Csak sodródok az árral.
A gofri finom, ezt közlöm is, majd rákacsintok. Amolyan…higgy nekem, ez jobb most int a pizza. Bár ezzel…elolvadt. Vagy nem is tudom. Megszűnt körülötte a világ és úgy minden. Úgy minden minden. Ez látszik a szemein, ahogy a villa kiesi a kezéből, én meg? Én meg csak elmosolyodok. Nem, nem bunkóságból. Hanem mert aranyos, amit leprodukál. Itt helyben. Ráadásul elvörösödött. Ugye tud róla? Vagy érzi? Hát ne vakarja le, mer irtó cukin áll neki. Végül neki áll magyarázkodni…a semmi miatt? Ez komoly? Ne már! Őrület!
- Miért? Mert elkábultál két tizedmásodpercre? Köddé válik az ilyesmi. – mosolyodok el, megint, majd folytatom a pizzát, végül a tekintetem csak nem tudom lehorgászni róla. Vajon milyen emóciói lehetnek most? A szíve most biztos rapid típusban hajt, bár hallanám. Hm, megint mindent tudni akarok, ilyenkor már rég lelőttek volna. Legalábbis egy bizonyos személy. Én nem vagyok szentimentális, de vannak olyan napok, mikor visszasírom Kanadát. Végül valami kikívánkozik belőle. Nem, nem a reggeli, hanem szavakat próbál összeszedetten kinyögni, én meg kíváncsian hallgatom és figyelem. Lenyelem a falatot. A figyelmem az övé. Nem nevetem ki, az nem én lennék.
- Igen? Wáo! – végre valami fejlemény is akadt a múltkorival kapcsolatban. De jobban leköt az, hogy zavarban van. Lerí róla… vörös fej, csavarja a haját és motyog-kotyog valamit. Ez érdekesebb, mint amit hallani akarok tőle, de aztán elakad minden benne. Hol van ilyenkor egy szerszámosláda? Aztán mint akire hideg vizet zúdítottak, egy szuszra elmondta. Hát…ez annyira…édes volt. Meg kellene ismételnie. Igen!
- Rendben! Kíváncsi vagyok! Majd este tarthatsz bemutatót, az ügy hol járásában. – abban a pillanatban, az utolsó pizza falat is eltűnik, majd ráemelem újfent tekintetem. Majd intek a hölgynek, aki siet is hozzánk.
- Kérek még 3 kávét és még egy gofrit, ahogy a hölgy kérte. Ja és még egy pizzát. – azzal a hölgy bólint és elsiet, a figyelmem Regin van. Igen, megint. Hogy mire gondolhat? Van pár tippem, méghozzá nem is egy, több tucat. Érdekes. Már az embereket is tanulmányozom, nem csak a munka ügyeket? Néha igaza van a Főnöknek, el kell mennem moziba. Beleőrülök ebbe a logikai kirakósba, de egyedül? Regi eljönne velem? Nem randi lenne, hanem...munkaügyi dolog? Ez annyira snassz...Munka és mozi?
- Még mindig vörös vagy. Mire gondolsz ennyire mélyen? - nézek végig arcán, hiszen én ártatlan vagyok...vagy nem?

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note: Imádom a reagod!!!  love   szív   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-10, 22:55

Julian & Regina

Nice to meet you, again!



A kezdeti zavartságot idővel felváltja egyfajta játékosság. Kiforgatom a szavakat, mert...nem tudom miért. Nem bírok a véremmel. Korán van, most bőgtem vagy fél órát, és a gofri édes ígérete azt hiszem kicsit megrészegített. Nem, tudatosan űzöm el a gondolatot, hogy esetleg Julian lehet rám ilyen hatással, mert akkor be kéne látnom, hogy igaz. Ami ugye lehetetlen, hisz csak kollégám. Fiatalabb is nálam. És ennyi. Nem több.
Azért persze nem mulasztok el a huszonnégy órás ügyeletes megjegyzésére valami zavarba ejtőt válaszolni, és nagyon is magabiztosan dobom be az adu ászt, arra számítva, hogy minimum szívszélütést kap, vagy legalább elpirul, mert a férfiak az ilyen kijelentésekre mind ezt reagálják. Jó, enyhítek is a "fenyegetésemen", hisz felnevetek, de amit válaszul kapok, azon én lepődök meg, mert a meglepett arca hirtelen elszántságot tükröz, és úgy mondja ki a szavakat, hogy bennem az ütő is megáll. Szóval...nem is...tart? Mármint, persze, nem vagyok emberevő, sőt, egész humánus tudok lenni, de...nem. Nem látom rajta jelét sem annak, hogy különösebben zavarná a gondolat, vagy félne attól, hogy egyszer valóban telefont ragadok, és az éjszaka közepén rángatom át magamhoz holmi vízvezeték-problémák megoldását remélve, igazából teljes természetességgel mosolyog rám.
- Öhm...oké, bár nem hinném, hogy ne állna jól a fehér. De akkor eltekintek tőle. És...kösz.  - mondom beleegyezően, és picit...ó, az a fránya fantáziám. Most már nem fehér trikóban látom lelki szemeimmel a konyhám padlóján feküdni, hanem anélkül. Képzeletben bakanccsal rúgom tarkón magam, hogy visszatérjek a valóságba, és ne képzelegjek, mert. Nem. Azt nem lehet. De közben meg olyan jó látni, hogy ilyen kedvesen néz rám, érdeklődődve figyel. A tekintetéből ítélve pedig tényleg figyel. Pedig a pasik nem szoktak figyelni, csak ha meghallják a kulcsszavakat: kocsi, fegyver, bomba, verseny, mell, popsi, egyéb női testrészek, óramárka, szúró-vágó eszközök, horgászat, foci, baseball, kaja....


Érdeklődésemre, még ha előtte alaposan meg is izzaszt, nyugodtan felel, én is őszinte vagyok. Nagyjából. Kivesézzük az alvási szokásaim, amik tulajdonképp nincsenek, vagy ha vannak is, siralmasak, amit persze nem dörgölök az orra alá. Miért tenném? Senkinek nem beszélek róla, senkivel nem alszom együtt, Akita megszokta már, nincs miért firtatni a dolgot, ahogy az sem érdemel túl nagy felhajtást, hogy a Kapitány szőnyegszélre állított. Persze, lecsesztek, de engem MINDIG lecsesznek valamiért. Meg általában véve mindenkit. A mi munkánk stresszes, ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni. De azt hiszem meg is halnék, ha egy irodában kéne minden nap monoton a gépet csapkodnom. Nem, én ahhoz túl pörgős vagyok, túl élettel teli, túlságosan hajt...valami. Nem tudom mi. A dokinak is megvan erről a véleménye, apámnak is, Bobnak is megvolt, Melindának is...az enyém? Már nem tudom. Én csak csinálom, legjobb tudásom szerint, még akkor is, ha fejjel kell menni a falnak. Főleg mostanság. Így kevésbé kell a bűntudatra koncentrálni. Mert bűntudatom van Bob miatt, és még ezer dolog miatt, és igen, Julian miatt is. Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni, nem vagyok lelketlen robot, még akkor sem, ha ezt senki nem hiszi el rólam.
A kávém megfigyelése után pedig belekóstolok, hátha kitisztítja a fejem a friss kávé és a koffein, de csak még nagyobb hülyeségre sarkall. Dylant említem, tiltó végzést, és titkos találkákat, mintha az bármikor is előfordulna, hogy mi még valamikor találkozzunk a munkán kívül. Persze, kivéve, ha valaha háztartási vagy számítástechnikai problémáim lennének, mert akkor most már csak azért is őt keresném először. S csak akkor eszmélek rá, miket hordtam össze, mikor meglátom Julian helyes pofiján az elképedést. Ó, te magasságos! Én sosem tudom befogni? Muszáj MINDIG, MINDENT ELSZÚRNOM??? Fejberúgás. Két hétig. Az kéne nekem, hátha akkor helyreállna a rend, mert ez....ez itt, amit csinálok ennek a fiúnak a közelében...ez nem létező fogalom!!!! Regina Carter értelmező kéziszótárában semmiképp! Sosem szoktam zavarba jönni, sosem beszélek össze-vissza, és...istenem, de olyan szép szeme van, és ez a...hogy lehet egy kölyök ennyire jóképű? Hisz még kölyök! KÖLYÖK!
Elhessegetem a gondolatot, próbálom rendezni a gondolataimat, és mint egy békeajánlatot, kínálom felé a gofrim kóstolásra. Ő meg csak nézi, mintha legalábbis a fegyverem csövét irányítanám rá.
- Esküszöm, nem harap! - pislogok rá kedvesen, aztán elégedetten mosolyodok el, mikor végre mozdul, és hamm! A gofri eltűnik. Na, ezt már szeretem, nem kell félni tőlem, nem én vagyok a cukros néni.
És ekkor, olyan dolog történik, ami százévente egyszer sem....Julian rám kacsint. Nem nagy dolog, édesen mosolyog hozzá, csak, amilyen hatással van rám ez a kis apróság. Nekem...kapufa. Mint akit fejbe vágtak, csak úgy pislogok, egy pillanatra eltűnik a pizzázóból a zaj, az emlékeimből a hangja tör elő, ahogy franciául suttogott a fülembe, és... egyszerre arra eszmélek, hogy a villa hangos csörömpöléssel kiesett a mozdulatlan kezemből, amit az imént még felé tartottam, én meg úgy nézek, mint aki szellemet látott! Egy tizedmásodpercig alig fogom fel, mi történik, és nem is értem, aztán eszmélek. Zavartan kezdek sűrűn pislogni, elszakítom a tekintetem az övéből. Az arcomat mintha grillen sütnék, érzem, hogy tűzforró, legszívesebben a föld alá süllyednék.
- Khm...- köszörülöm meg a torkom, mert hirtelen még a hangom is elveszni látszik, aztán összekapom a maradék méltóságom és a fejem is. - Öhm...elnézést. Én...sajnálom. Csak...véletlen volt. - mondom, és biztonságba helyezve a villát zavartan kapok a poharam után, iszok a kávémba. Igen, na, most kéne valami, okos. Terelj! Igen..terelés. Munka. A munka jó. Az biztonságos. Munka. Az kell. Akták. Sárgák és fehérek. Címkék. Min is dolgozok? Hol is dolgozok? Dolgozok egyáltalán? Az eszem sebesen jár, és próbálom annyira összekapni magam pár másodperc alatt, hogy ne tűnjek totálisan hibbantnak, aztán eszembe villan a mentő gondolat, és majdnem térdre esek a magasságos előtt, hogy nem hagyott cserben. A magasságos alatt, persze a saját eszemet értem, de ez azt hittem, egyértelmű.
- Öhm...egyébként...van fejlemény. AZ ügyben. Tudod. Az infó...az...bent van...a...munkahelyünkön. Ahol...dolgozunk. Öhm...- dadogok, mint egy elsőbálozó tinilány, zavartan túrok a hajamba, majd kezdem el az ujjam köré tekerni az egyik hajtincsemet. Tipikus jele annak, hogy zavarban vagyok. Lázasan jár az agyam, hogy tulajdonképpen hol is dolgozok, mert esküszöm rövidzárlatos lettem, még ez sem jut eszembe. És biztosra veszem, hogy az arcom már olyan vörös, mint egy stoplámpa. Nem lát valaki szikrákat a fejem körül? Aztán eszembe villan, és a szavakat úgy mondom ki, mint mikor a fuldokló a vízfelszín fölé kerül. - Igen, megvan, a rendőrségen. Ott van, bent. Majd megmutatom, ha érdekel. - bólogatok lelkesen, és végre sikerül egy mosolyt is elővarázsolnom. Na, egy fokkal jobb a helyzet. Az viszont tuti, hogy most aztán elástam magam egy életre. Bakker, most annyira hülyének érzem magam!!!



_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-10, 19:56

Regina & Julian


A Batman és a fényjelzés? Hogy is van ez? Nem néztem sose Batman maratont és azt hiszem nem most fogok nekiállni. De vicces volt ezt tőle hallani. Örülök, hogy vidám, annak ellenére, hogy majdnem csupa sár lett, az én hibámból. Hát Dylannek nem tetszett az akciónk, amely elég veszélyesé vált, ezt Regit nem is érdekli, hiszen ő bátran száll szembe a veszéllyel. Sosem siránkoztam, nem olyan fából faragtak, egyik pofon után jött a következő, fel kellett állni és tovább menni, nem feladni, legalábbis látványosan nem... Felajánlottam a segítségem neki, a nap 24 órájában és még azután, nézem a szemeit, ő meg visszakérdez, kissé a hangstílusa meglep. Miért is nem lepődök meg? Vajon mit találhatott ki? És már mondja is, eleinte csak tátott szájjal figyelem, egy kissé meglepetten, majd, ahogy felnevet, megnyugszom és elmosolyodva, szelíden figyelem.
- Tudod, a fehér nem áll jól rajtam. De a többiben benne vagyok! -  felelem tök elszánt arccal. Mert nekem aztán muszáj ebbe a "fogadásba" belemenni. Muszáj hát. Mert én vagyok Julian, az a fiú, aki nem hátrál meg, nem táncol vissza, és elfutni is csak akkor szokott, mikor szorul a nyaka körül a hurok. De a képemen ott a mosoly, de mégis, totálisan komolyan hangoztattam el és úgy is gondoltam.

Kérdését megértettem, de mondja csak ki, mondja ki, teljesen. Megizzasztottam és válaszomra megkönnyebbült. Klassz voltam? Wáo. Hát ez, felért egy hatalmas elismeréssel, egy felettestől. Ez az volt, nem? Amint belekóstol a gofriba, figyelemmel kísérem, mennyire ízlik a helyi specialitás számára. A néma válasz is megérkezik, csak figyelnem kell és követem példáját, a pizzám személyében.
A kapitány pedig szépen lecseszte, a magán akció miatt. Ráadásul rossz alvó és még ennek ellenére ilyen humora is van. De lehet csak rájátszik. De legalább a mosoly levakarhatatlan róla.

Ahogy rám emelte tekintetét és megszólalt, belém fagyott még a khöm... a szar is, képletesen. Tiltó végzést? Ugyan. Felnőttek vagyunk, Dylan meg csak a felettesem és nem az apám, bár néha jó lenne, ha az apám lenne, néha kikérem a véleményét, de lapozzunk. Randi? Titok? Szép? Fiú? Szép-fiú? Szépfiú? Én? Na...ne már...ugye...ez csak valami kandi kamerás cucc? Meglepetten figyelem, ahogy leszel egy újabb gofri darabot és felém nyújtja villáján. Egy 5 másodpercig meredek a falatkára, majd íriszeimet rá emelem, végül bekapom a falatot és...Ez isteni...ez tényleg jó!!
- Hm...Állati. - kacsintok rá és kiélvezem az ízeket, amit ez a falat pillanatnyilag nyújt. Végig a tekintetét figyelem és nem eresztem el. Azok a szemek magával ragadóak....

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music:Ez jött szembe ^^ Note: Imádom a reagod!!!  love   szív   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-08, 17:11

Julian & Regina

Nice to meet you, again!



Pizza. És kávé. Vagy bármi és KÁVÉ! Mmm...igen, ez kell nekem, Julian pedig mintha a gondolataimban olvasna. Nem különös ez, főleg így kora reggel, főleg így, hogy kollégák vagyunk, csak jól esik. Ahogy a kedvessége is, ahogy a pizzázóhoz érve előre enged. Igen, már rég megállapítottam, hogy a lovagias pasik már rég kihaltak. Sokszor, találkoztam már ezzel a jelenséggel, akikkel körül vagyok véve a magánéletben, szerintem azt sem tudják, mi a szó jelentése, hogy illem vagy előzékenység. Mindig ugyanaz a
nóta. Kiábrándító. Leülünk Juliannel, és a pultos lány is felveszi a
rendelésünket. A pizzát imádom, most mégis egy másik kedvencem kérem, a gofrit. Pedig eredetileg pizzát akartam, de elég szeszélyes vagyok, pillanatok alatt tudok témát vagy döntést változtatni. A gofri pedig reggelire tökéletes, kevés helyen tudják jól elkészíteni, és ahol igen, oda én törzsvásárlói kártyát kérek, szóval sok múlik most azon, hogy mit tesznek elém, mert vagy ideköltözök, vagy a környékre sem jövök többet.
Amíg a rendelésünkre várunk, kicsit beszélgetünk. érdeklődésére, hogy miért sikerült épp a temetőnél összefutnunk, kicsit zavartan válaszolok, de őszintén. Nem titok ez, nincs is benne szégyellni való, mégis kicsit megilletődök.Nem ér váratlanul a kérdés, de azért kicsit meg belesajdulok, ha rá gondolok, hogy édesanyám és Bob már nincsenek velem. Csend áll be közénk, az a fajta, amitől az embernek egyszerre támad menekülhetnékje és kezdene el beszélni bármiről, csak, hogy a csend megtörjön. De hallgatunk egy darabig. Hát igen, minden kezdet nehéz, szokták ezt mondani, nem?
A műszak említésére pedig mondhatni fellélegzek, mert nekem ezekről a dolgokról beszélni nem könnyű, és nem is tudtam volna mit mondani. Azt hiszem, ez nekem még korai. Vagy ilyesmi. Persze a feszültségem megint valami hülye szóviccel próbálom oldani. Batgirl? Jesszus, hogy juthatott ilyen az eszembe? Julian szerencsére veszi a lapot, így csak mosolyogva felelek, miközben a pincérnő leteszi elénk a rendelést, amit egy mosollyal és egy halk "Köszönöm!"-mel intézek el.
- Batmant? Mindenképp! Majd küldöm a fényjelet, ha szükségem lesz egy tapinaciba bújt köpenyes hősre. - kuncogok fel kicsit, és nem tudom hirtelen miért jutott eszembe Bonnie Taylertől az I need a hero. Vicces. Julian vicces srác. Ez tetszik. A segítségemre pedig olyan választ ad, amivel kicsit meghökkent, és akarva akaratlan sok munkán kívüli tevékenység jut eszembe, így a meglepett pislogásom egy szempillantás alatt vált át derűs huncutsággá.
- Dylan meg a nyavalygása nem érdekel. Majd megbékél, amúgy is a végeredmény a lényeg. Nem lett bajod, tapasztaltabb lettél, ha meg nem tetszik neki valami,tolja az arcomba. - vonom meg a vállam, s máris sokat sejtetően nézek kékségeimmel Julian szemeibe. - Na de...A nap 24 órájában, és azután? - ismétlem vissza a szavait,  hangsúlyt épp úgy helyezve, hogy érezhető legyen belőle a játék. Óóó, hogy én mennyire imádok fennakadni szavakon, és totál kiforgatni azokat! - Csak vigyázz, Julian Callaghan, még a végén szavadon foglak, és egy este a mosogatóm alatt találod magad fehér trikóban, farmernadrágban, pár villáskulcs társaságában. - kacsintok rá huncutul, aztán elnevetem magam. Imádom, mikor azt hiszem, hogy cuki meg vicces vagyok.
S bár nincs ínyemre, és tényleg nem vagyok ebben valami jó, mármint a kíméletes közlésekben, vagy a tapintatos kérdésekben. mégis megkérdezem, mert aggódtam. És tudnom kell, nem okoztam-e benne végleges károkat, nem akar-e inkább a következő szemeszterre virágkötőnek állni, vagy ilyesmi. S a kezdeti dadogásomat nem segíti elő, hogy úgy tesz, mintha fogalma sem lenne arról, mit akarok kérdezni. Ahogy beleiszik a poharába, és onnan villogtatja rám ravaszdin a zöld szemeit, szabályosan lever a víz. Most direkt csinálja? Hát nem látja, mit meg kínlódok, hogy kinyögjek egy értelmes mondatot? Bakker, pedig amúgy egész jó beszélőkém van, néhanapján még okosakat is tudok mondani, erre...ahhh, megkínoznak. NYILVÁNOSAN!!!
Vért izzadva nyögöm ki végül is mit akarok, és mikor végre azt látom, a kérdés célba ért, mintha a Himalája esett volna le a vállamról.
- Oké..öhm..értem. Az..jó. Mármint nem jó, hogy bezártak, csak, hogy nem lettél lehordva. Nem érdemelted volna meg, mert klassz voltál. - mondom, aztán kezembe veszem a villát és a kést, és leszelek egy falatnyit a gofriból. Nagy sóhajjal kóstolok bele a nagyon porcukros, nagyon szirupos finomságba, és mikor megérzem a számban az ízét, a tökéletesen ropogós, mégis puha állagát, a vállaim felhúzva hunyom le a szemem, és még dorombolni is kezdek, amúgy emberien. Egy pillanatra megszűnik a világ, az univerzum egyetlen boldog pillanatban egyesül, mert egy jó gofri vagy bármilyen finom étel egy lépés a mennyországban.


- Hmm?? - pattan ki a szemem, Julian kérdését meghallva, és egy röpke pillanatig eltart, mire felfogom mit is kérdezett. Lenyelem a falatot, és megtörlöm a szám, majd rápillantok. - Ja, hogy én? Nem aludtam sokat utána. Bár amúgy is elég rossz alvó vagyok. Nem osztott, nem szorzott. - vonom meg a vállam, és nem részletezem, hogy állandó rémálmaim vannak arról, hogy miattam hal meg minden kollégám, azon az estén meg két órán át bőgtem ordítva a zuhany alatt, hogy majdnem megölettem. - A Kapitány nem volt elragadtatva, minden pillanatban azt vártam, hogy a térdére fektet és elfenekel, vagy kukoricára térdepeltet a sarokban. De mondtam, hogy nem számítottunk rá, váratlan esemény volt, etcetera, így tulajdonképpen csak azért lettem leszúrva, mert nem szóltam be a központba, hogy bajban vagyunk. De ezek a vezetők már csak ilyenek, nem azzal vannak elfoglalva mi lett az eredmény, hanem azzal, mi lehetett VOLNA. Pedig az lényegében lényegtelen. - mondom, és hiába mutatom kifelé azt, hogy tulajdonképp engem az egész mulattat, azért van bennem némi bűntudat is. Felemelem a poharam, egy pillanatig megfigyelem minden apró kis részletét, majd beleiszok, hátha attól kicsit jobban magamhoz térek. Aztán újra Julianre emelem a tekintetem.
- Te viszont, számíthatsz rá, hogy többet a büdös életben nem állhatsz szóba velem. Dylan tiltó végzést fog csináltatni, 10 méteres körzetben nem jöhetek majd a közeledbe, úgyhogy a randijainkat majd titokban kell megejtenünk, Szépfiú. - bólogatok én is teljesen komolyan, aztán elvigyorodok. Na, nyugi van, nem fogok rámászni itt a helyszínen, ezt gondolhatja. Helyette inkább levágok egy darabka gofrit, és kérdő tekintettel nyújtom felé a villámon. Ez nem randi. Mi kollégák vagyunk. De hol van megírva az, hogy nem kóstolhat bele a Mennyországba, csak mert a kollégám? És itt most csak a gofrifa utaltam.




_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-05, 18:28

Regina & Julian


Akkor Pizza és Kávé. Legalább ebben egyezünk. Kíváncsi lennék melyik is a kedvence. Nekem mindegy. Csak pizza legyen. És a kávé. Fél isten. Milyen lennék teljes egészében Isten? Az ő szemében? Ebbe jobb nem belemenni így kora reggel. Érdekel, mivel engem minden apróság vonz. De mindegy... Jelen pillanatban örülök a hölgynek, legalább nem kell azon morfondíroznom, hogy miért? Attól függetlenül, hogy egy szívtelen apám volt, a jó modorra megtanított, előre engedtem Reginát az ajtóban, nem, nem stíröltem végig. Férfiből vagyok, de nem tapló.  
Rendelem magamnak a szokásosat, ha Dylan ülne itt szembe velem, akkor az ő szokásos ételrepertoárját is megrendelném, de Regina...nem tudom ő mit szeret. De most lesz egy kis időm és "tanulmányozom". Gofri, szirup. Jó választás. Végig őt figyelem, ahogy mozdul, a tincsei úgy igazodnak arca vonalához. De aztán észre veszem magam, ahogy rám pillant elkapjuk egymás tekintetét. Aztán jön a kérdés. Egyetlen másodperc alatt jön a felismerés, a hangos vészjelző pedig bekapcsol a fejemben, ordít és villog, totál kikészít. Tudom, pont ezt nem kellett volna. A másodpercek hosszúra nyúlnak, a csönd velőmet rázva dübörög, zúg a fejem, testem forróbbra vált a szokásosnál. De aztán témát is váltok, nem ma szült anyám, ez az egy szerencsém. Válaszára elmosolyodok.
- Kérsz magad mellé egy Batmant? - pillantok szelíden íriszeibe, majd amint kihozták a rendelést, az első dolgom a kávéba való belekortyolás. Még jó hogy tudja, hogyan iszom.
- Akármikor segíthetsz. Bár Dylan még mindig fúj rád a közös akciónk óta. Csak makacs. De inkább én segítek neked, bármiben. Bármikor. A nap 24 órájában, meg azután. - magyarázatom közben lassú bólogatással nyugtázom saját szavaim, mintha megváltás lenne az, hogy beszélhetek vele.

A munkamánia ismerős. Én se hiába foglalkozom ennyi mindennel. Én élvezem azt az életet… A kalandunk óta, meg többet akarok, de a feletteseim, mármint mindenki az őrsön, szerintük még nagyon korai. Hát...én élveztem, azt meg nem teszem hozzá, hogy a ketyegőm gyorsabb volt a kelleténél, de ezzel jár. Regina pedig megígérte, hogy megússzuk. Megúsztuk, mégis leletünk cseszerintve. Felvont szemöldökkel figyelem zavartságát és ahogy az estéről kérdez.
- Nem, nem értem. - emelem a számhoz a poharamat, és Reginára sandítok, miközben kortyolok egyet. Majd leteszem és elmosolyodok.
- Bent töltöttem az irodában. Nem csinálhattam semmit. Elég büntetés volt. És még lesz pár ilyen. De ez van! - vonok vállat és kézbe veszem a pizza szeltet és jólesően beleharapok. Rág és nyel, majd szalvéta, pofi törlés és őt figyelem megint.
- És te? Téged is megbüntettek? El tudtál aludni? - kérdeztem teljesen komolyan. Szerintem nem ő a hibás azért a dologért. Meg nem is én. Mondjuk úgy, hogy a sors. Terepszemle volt és átváltozott...morbiddá?



 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music: most nincs XD Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-04, 20:36

Julian & Regina

Nice to meet you, again!



Megszabadulva mázsás súlyoktól pár percnyi zokogásban, és még kávétlanul, félig alvó üzemmódban gázoltam bele Julian lelki világába, vagyis inkább a fizikai valójába. Nem direkt volt, esküszöm, még csak nem is sejtettem, hogy véletlenül épp vele fogok a temető mellett összefutni.
Kedvesen mosolyogva kér elnézést, pedig nincs miért, sőt, még meg is tartott, nehogy elessek. Persze ebből én megint mit vontam le következtetésképp? Hogy jók és pontosak a reflexei, a helyzetfelismerő képessége. Bah. Sose kapcsolok ki, de szerencsére vagyok annyira álomittas még, hogy ezt ne kössem az orrára. Inkább csak hálás vagyok, amiért nem hagyott elesni, amiért olyan magas, és hogy meg akar hívni ebéd helyett reggelizni.
- Pizza és kávé? Félisten vagy! - vigyorodok el szélesen, és némileg kissé zavarban. Sebaj, majd megbánom a kimondott szavaimat később, ahogy szoktam, most nem érek rá,  nekem kávé kell. A reggeli nem is annyira fontos. Áthűlt kezeimet immár a kabátom zsebében tartva lépek mellé, és követem, hisz a pizzázót ő tudja merre van, én a környéken nem szoktam enni, máshol vannak a törzshelyeim. Illetve a helyek, ahonnan rendelni szoktam nagy ritkán. Mióta Bob meghalt, arra helyre, ahová mi jártunk már nem is megyek. De a pizzázó jól hangzik, mert ahol pizza van, ott kávé is, és ahol kávé, az rossz hely nem lehet. Imádom a pizzát, a sonkásat, ananászosan vagy kukoricásan, vagy gombával, vagy csak sajtosan, vagy még több sajttal, és...igen. Ennyi. De ezt a pizzát végtelen mennyiségben tudom elfogyasztani. Persze képes vagyok egyéb étket is magamhoz venni, hisz az egészség fontos, és csak pizzán élve hamar eléggé beteg lennék, de azért szeretem.

Annak örülök, hogy nem zavarom, mert semmit nem utálok jobban, mint mikor koloncnak érzem magam valaki nyakán. Talán ezért nincs túl sok barátom. Mindegy, zárkózott ember vagyok, még ha időnként ez nem is látszik, de én elvagyok így. Így biztonságos. Rákérdezek arra, miért van itt, és válaszára csak értő mosolyt küldök felé. Értem én, nem kérdezek tovább. Ismerem a jeleit annak, mikor tapintok érzékeny pontra, és az most biztps, hogy nem az, hogy Dylantől kapni fog, bár nem tudom miért.
- Én is örülök neki, elég rég nem láttalak.   - mondom, és valami belül kicsit jólesően dorombolni kezd. nem sűrűn szokták nekem azt mondani, hogy örülnek, ha látnak. És ez most tényleg jól esett, főleg azok után, micsoda kalamajkába kevertem szegényt. Bár, szerintem sokat tanulhatott abból is, és utána nem volt túlságosan sokkos állapotban, vagy csak rohadtul jól titkolta. Nem tudom.
Megyek utána, akárhová is vezessen az embertömegen át, és alig néhány méter megtétele után már el is érjük a helyet. Fenézek a cégtáblára. Meckenzie. Oké, megjegyzem, és ha jó lesz, lehet, hogy majd elhozom a gyerekeket ide. Melinda, Bob özvegye már többször panaszkodott mennyire fáradt, és elhiszem, hisz sok túlórát vállal, hogy valahogy pótolni tudja Bob kieső fizetését. Tőlem meg segítséget nem fogad el, így néha elviszem a srácokat ide-oda, egy-egy délutánra, vagy hogy nálam aludjanak, és így Melinda nyugodtan tud dolgozni, vagy pihenni egy kicsit. Meg amúgy is, nem vagyok egy kifejezett anya tipus, de ezeket a srácokat imádom. Julian előre enged, és igazán édes, hogy ennyire lovagias, már el is felejtettem, milyen, amikor egy férfi ilyen illedelmes. A legtöbb pasi, akivel együtt megyek be az ajtón, az előre megy. És bilincsben. Belépve kedves, szelíd mosollyal biccentek a pultosnak, és persze azonnal felmérem a terepet, a hátsó kijáratot, a konyha bejáratát. azt, hányan vannak bent és hányan lehetnek potenciális veszélyforrások. Nem tehetek róla, belém ivódott, persze ez nem jelenti azt, hogy egyből fegyvert rántok, de felkészülök a váratlan helyzetekre is. Rossz szokás. Leveszem a kabátomat, és a szürke, kötött sapimat is, kicsit megrázom a hajam is, mert idebent igen kellemes az idő, aztán lecsüccsenek, épp Juliannel szemben. A pincérnő szinte azonnal mellettünk terem, kedvesen csacsog a fiúval, én meg mosolyogva állapítom meg, hogy bizony a csini pultosnak kedvére való a villogó zöld szemű szépfiú. Leadja a rendelését, majd rám pillant várakozón, így kedves mosolyt villantok a pincércicára, aki nem mellesleg igen szemrevaló szép szőkeség.
- Szép reggelt. Én egy nagy kávét kérnék, és gofrit. Sok-sok-sok sziruppal és porcukorral. Köszönöm. - mosolygok rá fehér fogaimat villantva, és látom, hogy a kedves beszéd jól esik neki. Ismerem a pincérnők életét, elég húzós amit nap mint nap csinálnak, nekem meg nem kenyerem állandóan tirpáknak lenni, ha valaki kedves hozzám.
- Igazán jó választás, hamarosan hozom is. - mosolyog rám, majd kicsit hosszabban Julianre, végül eltáncol, hogy leadja a rendelésünket.
S máris újra Julian szemeibe mélyesztem az enyémet, és hallgatom, ahogy kérdez.
- Én? Khm... - kérdezem kicsit meglepetten pislogva, bár számíthattam volna erre a kérdésre, a beszélgetések váratlan találkozások esetén 99%-ban így kezdődnek. - Édesanyám, és a volt társam sírját jöttem meglátogatni. Rég nem voltam, és...hát igen. Most eljöttem.  - felelem, és kissé zavartan hajtom le a fejem, hogy egy nagy sóhajjal újra összeszedjem magam. Basszus, miért fáj még mindig a gondolatuk is? A következő kérdése pedig mintha mentőöv lenne, és örülök, hogy nem kell kifejtenem a dolgok részleteit, mert akkor bizony kegyetlen sírásba kezdenék, ha beszélnem kéne róla. Ezért is nem járok a pszichológushoz. Utálok gyengének tűnni, és sírni.
- Éjszakás bizony. Én leszek az egyenruhás Batman. Illetve Batgirl.  - vigyorodok el, és fogalmam sincs miért kell elviccelnem ezt a dolgot, hisz a munkám nagyon is komolyan veszem.
- Te is...vagyis ti is bent lesztek sokáig? Nocsak, akkor biztos látlak majd. Szóljatok, ha segíthetek valamiben. - mosolygok, és valahogy az esti műszak most kicsit jobban kezd érdekelni. Ha bonyolult az ügy, akkor lehet, hogy megint felkérnek segítségnek, bár tudatosan nem kérdezek rá, miről van szó. Majd ha akarja úgyis elmeséli. Ha a segítségem kell, azt meg tudja hol az asztalom, és szól, vagy szólnak. Azt meg szeretem, jobban, mint bármi mást, és... nem, nem gondolok túl sokat a dolog mögé, de jó látni néha Juliant. Aranyos, ahogy ha összeakad a tekintetünk, azt az édes kis félmosolyt küldi felém, és nem néz levegőnek. Nem igazán vagyok az az igazoltatós, gyorshajtásmérős fajta rendőr, ha túl sokáig kell azt csinálnom, kicsit megkattanok, és valójában a papírmunkát sem kedvelem annyira, de ilyenkor mindig kicsit könnyebb. Most mégis olyan dolgot akarok megkérdezni, amire már rég készülök.
- Egyébként meg akartam már kérdezni rég, csak nem úgy jöttek ki a lépések, hogy...hmmm....azzzzzt az estét....érted. - túrok zavartan a hajamba, és kicsit nehezen szedem össze a kérdést úgy, hogy az se sértésnek, se lenézésnek ne hasson, de mégis értse belőle, hogy nem akarom ledegradálni, sem óvodásnak nézni, csupán...ja, nekem is van lelkiismeretem. - Szóval, remélem jól vagy. Csak ennyit akartam. - mondom, és édes mosolyt küldök felé. Nem akartam megbántani, semmi ilyesmi,tudom, hogy felnőtt pasi, nem játékból választotta a szakmát, satöbbi, csak...mégis. A felelősség, meg azért nem volt semmi este. Jaj, tényleg, a szervizbe el kéne vinnem a kocsimat. Charles ki fog nyiffantani....

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-06, 20:31-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-04, 12:17

Regina & Julian


A mai napon késve keltem, de nem is siettem. Pedig nem szoktam elkésni, mindig pontos vagyok. Hétre szoktam menni, most meg 7:20…senkinek nem mondtam semmit. Felöltöztem, a lemerült telefonomat zsebre tettem, anyám szobáját becsuktam, majd apám fényképére mértem egy pillantást és leléptem. Egy villám randit akarok megtenni apám sírjánál. Elég erőteljesen feszegeti a határaimat a kérdés, mégsem méltatom többre némi szájrándulásnál. Hogy mi a probléma ezzel? Az, hogy amióta meghalt, nem mentem ki a sírjához. Nem Kanadában temették el a Hősökhöz, hanem anyám kérte, hogy ide legyen eltemetve. Hogy közelében legyen. Ahhoz képest, hogy elváltak évekkel ezelőtt, ő minden nap kijár hozzá.
Hát...majdnem eltanyált a hibámból, de nem hagytam, elkaptam. Semmit sem változott, csak most olyan kis vigyori. Furcsának nem mondhatnám, mert nem az, csak magának való...
- Engem? Zavarni? Ugyan! - mosolyodtam el, majd hátrébb léptem, hogy utat engedjek neki, el tudjon jönni az útból. Elgondolkodtam, merre is?
- Van egy pizzázó, kávézó a közelben, ott szoktunk kávézni. - feleltem neki, majd kerestem egy zebrát, és biztos voltam benne, hogy jön velem, utánam. Kérdésére csak elmosolyodtam.
- Rászántam magam egy dologgal kapcsolatban, de nem lett belőle semmi. Dylan megfog regulázni, de ezen kívül semmi. - pillantottam rá, hiszen kapok egy kis fejmosást a késésért, de legalább nem feleslegesen töltöm el az időm.
- Örülök, hogy összefutottunk. Mármint ütköztünk. - javítok egyből, majd átérve a másik oldalra, balra veszem az irányt és hat méter séta után elérjük a Mackenzy pizzázót. Kinyitom és előre engedem a hölgyet.

Helyet foglalva megjelenik a "pultos" nő, egy mosoly kíséretében üdvözöl bennünket.
- Jó reggelt. Julian, Dylant merre hagytad? Mit hozhatok nektek?
- Nekem a szokásos, köszi. - majd Reginára pillantok, válasszon a reggeli menüből, vagy bármiből. Amit mond azt fel is írja a kis noteszébe és elmegy leadni a rendelést.
- És te? Mi járatban voltál erre felé? - pillantottam rá, még mindig...azok a szemek, az a cuki pofi...
- Éjszakás leszel, ugye? Tuti összefutunk, bent leszek én is, mi is, valami bonyolult ügyet kell megfejtenem.
A rendelést hamar kihozzák, nekem pizza és kávé, a szokásos reggeli menüm, azóta itt eszek reggelit, amióta ideköltöztem.

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music: most nincs XD Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-03, 16:49

Julian & Regina

Nice to meet you, again!



Egy ideje kint vagyok már, és a tizenöt perccel ez előtti állapotomhoz képest egész nyugodtan baktatok ki a temető kapuján. A szemem talán picit be van dagadva, talán még könnyes is, és biztosan tudom, hogy még szipogok, de már kicsivel könnyebb. Kifújom az orrom, majd nagyot sóhajtok, és a menet közben útba eső kukába dobom a zsepit. Kissé fázósan húzom össze magam, igazítom meg a szürke kötött sapkámat a fejemen, és már fel sem tűnik, hogy a leheletem fehér ködgomolyagként száll az arcom előtt. Álmos vagyok. De nem volt maradásom otthon, így inkább kijöttem édesanyám és Bob sírjához, és...nincs mit hozzáfűznöm. Rég nem voltam kint már, Bob emléke még mindig fájdalmasan mar a bűntudattal sűrűn körbeszögesdrótozott szívembe, de úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele. Velük. Hát kijöttem, virágot is hoztam, aztán persze bőgtem. Mit mondhatnék? Nő vagyok. Nekünk néha kell. Évente egyszer. Mondjuk nekem annyiszor se kéne, de én sem vagyok fából. Eddig legalábbis nem ezt mutatta a röntgen.
A reggeli szokásos embertömegen vágok át, és időm mint a tenger, mert éjszakás leszek, szóval mégcsak nem is sietek. Néha nekem ütköznek, de nem bánom, tudom, hogy nem bunkóságból, csak helyenként a virágárus standok miatt kissé szűkösebb a hely.
A gondolataimba mélyedve megyek előre, hogy hazafelé vegyem az irányt, hogy aztán fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Vajon elindítottam a mosogatógépet, vagy csak akartam? Meg kéne látogatnom Melindát is, meg a srácokat. Hiányoznak. Bob is hiányzik.
Épp kikerülve elengedek egy babakocsit, és azon nagy lendülettel ugrok is át egy hóbuckát, mikor landulva hirtelen nekem ütközik egy nagy valami. Vagyis történetesen valaki, én meg a nagy lendülettől majdnem elcsúszok a latyakon. Ha nem tartana meg az illető, tuti elvágódnék a placcon, és nagyon morci lennék utána, mert bár a hóval meg a hógolyókkal nincs bajom, szeretem a téli sportokat néhanapján, a latyakért meg a sáros, jeges vízért nem vagyok lelkes. Felpillantok arra aki a jeges trutyiba taszajtott majdnem, és megismerem egykori, egyébként igen rég látott pertneremet, Juliant.
- Ó, Julian! Persze, még szerencse, hogy nem nekifutásból ugrottam. Semmi baj, előfordul. - pillantok fel rá kissé enyhültebben, még egy mosolyt is neki ajándékozok, mert úgy látszik ez a nap ilyen, korán van még, álmos vagyok, és ilyenkor mindig kicsit simulékonyabb vagyok.

Félálomban képes lennék kiadni minden titkomat, és rá lehetne venni, hogy valljak szerelmet a Római Pápának is. Az ebéd említésére kérdőn pillantok rá, de aztán javít, hisz tényleg, még csak reggel van. Először nem akarok menni, aztán mégis bólintok egy kicsit, és hátrébblépek, hogy ne álljak már ennyire rátapadva. Megint. A helyzet kísértetiesen ismerős.
- Öhm...ez kedves tőled. Ha nem zavarlak...tőlem mehetünk. - bólogatok, és kissé fázósan dörgölöm össze a kezeim, majd dugom őket a kabátom zsebébe. - Hová szeretnél menni? Én annyira nem vagyok ismerős ezen a környéken. És ha már itt tartunk, mi járatban errefelé, már ha nem vagyok indiszkrét? - mondom, miközben kérdőn pillantok rá. Nem a magánéletében akarok vájkálni, csak nem hiszek a véletlenekben.


_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Regina & Julian   2015-01-03, 15:13

Regina & Julian


A mai napon késve keltem, de nem is siettem. Pedig nem szoktam elkésni, mindig pontos vagyok. Hétre szoktam menni, most meg 7:20…senkinek nem mondtam semmit. Felöltöztem, a lemerült telefonomat zsebre tettem, anyám szobáját becsuktam, majd apám fényképére mértem egy pillantást és leléptem. Egy villám randit akarok megtenni apám sírjánál. Elég erőteljesen feszegeti a határaimat a kérdés, mégsem méltatom többre némi szájrándulásnál. Hogy mi a probléma ezzel? Az, hogy amióta meghalt, nem mentem ki a sírjához. Nem Kanadában temették el a Hősökhöz, hanem anyám kérte, hogy ide legyen eltemetve. Hogy közelében legyen. Ahhoz képest, hogy elváltak évekkel ezelőtt, ő minden nap kijár hozzá.
 

Most pedig ráerőltetem magam, hogy kimegyek. De…nem megy. Az idegességem és a elmém kukackodása hullámzó, még attól függetlenül is, hogy az a megszokott állandóságot követi évek óta. Azért hullámzó, mert a baleset óta még számos olyan rám kényszerített érzelemnek vagyok kitéve, melynek összessége finoman kínzó számomra, mégis kétféleképp reagálok rá. Nem önmagam idéztem elő, apa kényszerítette rám, mégsem vagyok képes együtt élni a tudattal. Ki birkózna meg vele, ha annyi mindent átélt volna már, mint én? Ténylegesen rám lehetne aggatni a szegény ördög jelzőt - már ha megengedném, és elárulom, hogy elég nehezen preferálom a sajnálatot. Tudom én jól, hogy nincs kiút, ahogy az életem eltelt részeiben sem volt. Elkeserít mindez? Leginkább mérhetetlen dühöt generál bennem, azt a fajta feszültséget, ami nélkül már létezni sem tudnék. Csakhogy igyekezeteim ellenére már egy egészen ellentétes és gyűlölt ok is hozzájárul, hogy mégis megpróbáljam túlélni. Emberek. Zsúfolt tömeg. És én, pattanásig feszült idegekkel. Nos, barátom, ez egy érdekes nap lesz...  A házunktól fél óra és a temető főkapujánál vagyok, de hiába minden igyekezetem, nem tudok bemenni. hogy nézek ezek után bárkinek is a szemébe? Hogy lehetnék olyan, mint ő volt? Faképnél hagytam az egész szart és elindultam dolgozni. De legalábbis komótos léptekkel megindultam az Örs felé, messze lesz gyalog, de ez van. A járdát letakarították, éjjel esett a hó, most egy kicsit latyakos, de inkább ez, mint a hó. A fülemben cseng az iménti apa fia páros örömteli pillanata, hogy elmennek egyet valahova...22 vagyok, de én apámmal soha a büdös életben nem mentem sehova se együtt. Se kicsiként, se 14-15 évesen. Szinte nem is figyeltem, hogy kik mennek el mellettem, befordultam a sarkon és nekimentem valakinek. Ez zökkentett ki gondolataimból. Lepillantottam a lányra, meglepetten elmosolyodtam.
- Regina. Sajnálom, nem figyeltem. Minden rendben? – persze, hogy aggódtam érte, hiszen magasabb vagyok nála…
- Mi újság? Meghívhatlak egy ebédre? - rázom meg a fejem és megvakarom a tarkóm.
- Illetve egy reggelire? Tekintve arra, hogy még csak 8 óra?
 

 
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:  Music: most nincs XD Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   

Vissza az elejére Go down
 
Regina & Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros :: Kávézók, bárok, éttermek-