Jill albérlete ✽ Andrew et Jillian

Azt persze még szépen elmagyarázom neki, hogy nem, nem fura szavakat használok, egyszerűen szlenget, ő meg erősen hajlamos öregapósan beszélni. A barátnőjét is angyalomnak hívná? Egyébként tökre el lehet vele beszélgetni, a legkevésbé sem feszengek és ahogy látom ő is kezd felengedni. A lenti dolgok emlegetését viszont nem veszem túl jó néven, ám már tereli is el a figyelmem a felém közeledő kéz, amire csak rápillantok, de már nem is tűnik olyan közeledőnek. Na most én képzelgek, vagy ő a beszari?
- Áh, nem tudom, hogy vannak-e szüleim. – Jön egy újabb korty sör, ahogy a meccs kezdetét figyelem és a zoknis lábaim már fel is nyújtom az asztalra magunk előtt. Elég furán hangozhat ez a mondat, mégis olyan természetesen hangzik a számból, mintha csak az mondanám, hogy áh, nem tudom fog-e ma esni. Ennek lezártával pedig minden figyelmem a meccsé.
- Hé, hé. Várd ki a végét. Én még nem temetném őket. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy nyerni fognak, ha nem is fölénnyel, de döntetlenre a legrosszabb esetben is kihozzák. Bár inkább a nyerésre fogadnék, még így is, hogy épp vesztésre állnak.
- Add a kezed! – Parancsolok rá. Náluk a labda! És rohan! És rohan! Meglesz! Vagy nem… mindjárt kiderül. Én viszont csak elkapom Andrew kezét és összefonom vele az ujjaim. Nem indulok rá, vagy ilyesmik, de szorítanom kell valaki kezét, ha ilyen izgalmas, amit nézek. Mondjuk talán lehetnék megfontoltabb is és nem a mellkasomhoz kellene ölelnek az alkarját, mikor érezhetően nincs a pólóm alatt melltartó.

- Mh, nem. – Dobok be újabb adag kukoricát a számba. Észrevettem, hogy Andrewnak ez a katonásdi, nem is tudom, mintha érzékeny pont lenne, én viszont annyira lazán kezelem a dolgot, hogy az már majdnem megnyugtató. – Igazából az tűnt fel, hogy nem vagy teljesen rendben. Tudod, - bököm oldalba és egy pajkos mosollyal pillantok oda, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne velem is, hisz ezt a legkönnyebb – egyik ketyós a másikon könnyen észreveszi. – Ezzel persze már elárulom, hogy nekem is vannak heppjeim, de ha úgy teszünk, mintha nem lennének, az tényleg tökre megold mindent. Én így vagyok vele. Amikor viszont felhozza azt a lenti históriát elfintorodok és inkább a sörömbe kortyolva figyelem a tévét, még mindig úgy téve, mint akinek semmi baja. Szar színész vagyok.
- Nem tudom, valószínűleg nem. – Gondolkodom el rövid időre. – Csinálni igazából… semmit. – Nevetem el magam az egész előbbi hullámvölgy ellenére is. Inkább csak kínomban. De ezt is elég könnyedén veszem, nem vagyok rágörcsölve a témára. – Már egy ideje csak utazgatom. Ha kell, szerzek pénzt, mindig van mit ennem – dobok be újra egy negyed marék kukoricát a számba – néha ingyenélő vagyok, meg munkanélküli. – Vonok vállat szórakozottan. Tudom, hogy nem épp a legvonzóbb bemutatkozás, de mit tehetnék, ha ez van? Mondjam, hogy jogra járok?
- Oh, kezdődik. – Kapom a fejem a tévé felé, miközben megpaskolom Andrew combját a nagy izgalomban, de ez nem valami szappanopera, hogy feszült csöndben kell figyelni, meccs alatt is nyugodtan lehet dumálni, a játék a lényeg, kit érdekel a kommentátor.

Nehéz egy olyan pasival flörtölni, aki nem akarja venni a lapot. Kicsit olyan, mint mikor valaki annyira hülye, hogy megsérteni sem lehet, mert nem fogja fel, amit mondasz neki. Persze ne érts félre, nem Andrewról beszélek, egyszerű példát hoztam fel. Aztán kitárgyaljuk a dohányfüst dolgot, elmondom neki, hogy különösebben nem zavar, mesélek egy füvezős sztorit, de azt azért hozzáteszem, hogy nem vagyok drogos.
- Nem, még van egy kis időnk. Addig megcsinálo.. – ..m a popcornt… de itt belém akad a szó, ahogy kicsit megrándul az arcom a második kapocs bekerülése után. Érzem, ahogy lüktet az egész seb, lüktetnek a kapcsok is, lüktet minden. – Micsoda anyámasszony katonája vagyok. – Forgatok szemet egy gúnyos kis mosollyal az orrom alatt, ezt is megértük, hogy magamon viccelődök. A mosoly lassan eltűnik az arcomról és csak az ábrándos tekintet marad, amikor észreveszem, hogy még mindig tartja az arcom és engem figyel, ahogy én is őt. Persze még mielőtt élvezni kezdhetném, elenged. Na, most ki az anyámasszony katonája?
- Kösz, Andrew. – Villantok rá egy mosolyt és már megyek is bedobni a popcornt a mikróba. Közben teszek, veszek, kiveszek a szekrényből két nagy tálat, épp mikor megszólal a csengő. – A pizza! – Jegyzem meg halkan, a következő percekben átveszem, kifizetem, igaz, csak egyet rendeltem, de legalább van egy csomó kukoricánk. Apropó, kukorica! Sürgök forgok, figyelemre méltó lelkesedéssel. Beszélgetünk még a meccsről, mesélek a két csapatról, be nem áll a szám, míg megcsinálom a második adagot is, végül kikerül két nagy tál pattogatott kukorica, a felszeletelt rendelt pizza dobozostól és két plusz doboz sör az asztalra, végül leülök én is, bekapcsolom a tévét, de még reklám megy. Természetesen egész közel ülök a benzinkutas sráchoz, de nem zavaróan közel.
- Mondd csak, Andrew. – Dobok be párszem kukoricát a számba és azon nyámmogva folytatom, miközben a sört is bontom. – Te katona voltál? – Igen, feltűnt, hogy lehet hozzá valami köze.

Utcánál mindenképp jobb? Vágok egy érdekes arcot a kis megjegyzésére, nem kifejezetten gúnyosat, vagy zsémbest, csak olyan nem is tudom. Nyilvánvaló belőle, hogy ehhez nem kívánok semmit hozzáfűzni.
- Igen. – Szólok ki én is hangosabban a fürdőszobából, a sebeim tisztogatva. Szépen elbántak velem, de viszonylag még jól is áll. Mit lehet tenni, velem született a szépség. Előveszem a csomagból a kis dobozkát, benne apró kapcsok, amivel a sebeket szokták összefogni, ezt most az én homloksérülésem sem fogja megúszni. Elfintorodok, a számat húzva felnézek a tükörbe, csak bámulok magamra, aztán egy cserfes kis vigyor jelenik meg az arcomon, már kapom is fel a dobozkát és ártatlan, segítségre szoruló arckifejezést magamra öltve ülök le a benzinkutas srác mellé törökülésbe, felé fordulva.
- Segítenél? – Nyújtom felé célzásul a kapcsokat, két darab elég lesz a hasadásra. Megvárom, amíg elmegy kezet mosni, majd visszajön. – Régen? Cifra? – Mosolyodok el halványan, bár az egész inkább hasonlít egy furcsálló grimaszra. – Hány éves vagy te? Manapság senki nem használ ilyen szavakat. Cifra… - Rázom meg a fejem, ahogy igyekszem feldolgozni a szót, melyet az utóbb már inkább csak halkan, elmélkedve ejtek ki. Valami ilyesmi arcot vághatott ő is, mikor az idefele úton ilyen olyan szlengeket használtam. És ezt a régen a srácokkal dolgot is úgy mondja, mintha vagy hetven lenne. De nem vagyok én hülye, látom, hogy elmélázik, olyan, mint egy kis angyalka. Igazán nem akartam én megbántani, már ha miattam vág ilyen fejet, csak néha szikszalaggal kéne körbetekerni a szám.
- Dohányzol? – Kérdezem egészen kedvesen, ha már cigarettában is fogadtak. – Nem gondoltam. Jó illatod van. – Nevetem el magam az orrom alatt, aztán már nyújtom is oda neki végre a dobozkát, fancsalibban. – Túl nyápic vagyok ehhez... is. – Nem fogom a saját fejem kapcsozni, be is szarnék – már elnézést a kifejezésért – szóval jól jön a segítő kéz, de itt van ez a kis hátsószándék is, hogy sütkérezzek a tekintetében. Hisz ehhez a munkához alaposan meg kell vizsgálnia az arcom, akkor pedig láthatja, hogy milyen hibátlan a bőröm és tetszetős az arcberendezésem.
- Óh, nem. – Legyintek, majd rögtön fel is szisszenek, ahogy az első kapocs csattan. – De hé, csak tweetelek egyet és rittyenthetünk egy nagy házibulit. – Vigyorodok el. Látni, hogy benne lennék, de azt is, hogy csak viccelek. Ma meccs van.

Én a magam részéről egészen el voltam az út során. Igazán lehengerlő Andrew előzékenysége és a maga módján szórakoztató is. Bár… talán magamat találtam szórakoztatónak, már ha egész úton csak én beszéltem. Meséltem neki a meccsekről, hogy mennyire imádom a fekete focisták hatalmas bicepszeit, hogy mennyire zsírkirály az a néhány hete kijött film, amit a mozikban játszanak és hasonlók. Nem lehet azt mondani, hogy nem próbáltam szóval tartani – attól eltekintve, hogy talán épp szóhoz jutni nem hagytam, de hát istenem, ha egyszer nem akart beszélni. A ma történtek után nem lettem volna képes elviselni a csendet. Biztosan azon kezdtem volna el kattogni, hogy mit tehetett volna velem az a fickó.
De végre megérkezünk, haza, hozzám. Vagyis az átmeneti lakásomra. Hatalmas, elégedett mosollyal könyvelem el, hogy végül belemegy és ő is velem tart, így kinyitom az ajtót, bemegyek, megvárom míg ő is belép, majd becsukom és ráhúzom a reteszt. Nem mondom, hogy vegye le a lábbelijét, gondolom egyértelművé válik abból, hogy én is ledobom a bakancsomat az ajtó mellett és úgy megyek tovább.
- Dobd csak le magad. – Legyintek lazán, vidáman a kanapé felé, közben kipakolok a konyhapultra, sör és popcorn. A sörnek nincs szüksége hűtőre, mert elég hideg volt odakint is, úgyhogy ott hagyom a többi mellett, a kis hátizsákom csak ledobom a földre és ismét mosollyal fordulok Andrew felé. – Hát ezt a helyet szereztem. – Mutatok körbe. – Nem valami nagy, de megteszi. – Csak egy kis garzonlakás, de egész kellemes. Egyébként elég szerencsétlenül mutathatok itt, szobrozok a tévé mellett, a kanapéval szemben és izgatottnak is tűnhetek. Azért van, mert nem igazán szoktam vendégeket fogadni és nem tudom, hogyan kellene ennek mennie. Nincsenek róla emlékeim, tehát ez egy elég új dolog. Azt akarom, hogy jó legyen.
- Én megyek, lemosom az arcom. Addig bonts egy sört, kapcsolj tévét, vagy valami. – Indulok a fürdőszoba felé, de még megállok és egy szelíd, hálás mosollyal fordulva felé szólalok meg lágyan. – Hé, Andrew. Nagy voltál.